...mert az van neki!

Idegen tollakkal ékeskedem, de jó színesek:-)))

a hét friss cikkei:

„Azon rendszer, azon kétszínűség, vagy helyesebben mondva képmutatás, mely a népekkel el akar hitetni hihetetleneket, vagy korrektebb kifejezéssel, megcsalni, hogy úgy mondjuk lóvá tenni akarja őket; ha például azt mondják neki: van szabad sajtótok – pedig nem igaz, fölöttetek csak törvény határoz –, és nem úgy van, nem akarjuk szabadságtokat megnyírbálni – és épp az ellenkező történik… az ily eljárás, ezen tartüffiád az, amely végre a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg, és előbb-utóbb kitörésre kényszeríti…”

A legszelídebb vért is… milyen ismerős. Széchenyi írta e sorokat, és komolyan mondom, a mai állapotokra szinte jobban illik a nagy Széchenyi legtöbb mondása, mint a saját társadalmára, amely koránt sem volt annyira tartuffe-i, mint napjaink politizálása. Amikor olyan a közbeszéd, hogy minden másképp van, mint ahogyan eladják, minden kormányzati kifejezésnek más az értelme, és ha igaz, hogy az ilyesmi a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg, akkor ma már – szellemi értelemben – igencsak fertőzött vér kering sokak ereiben. Szeretnék kormányról, kormányzásról írni, de az minálunk nincs. Nem vicc: Magyarországnak nincs rendes, normális, elfogadható kormánya: kormányfő van, olyan valaki, aki egy személyben dönt élet és halál felett, aki kézi vezérléssel irányítja minisztereit – akik senkik és semmik. Megalázható, megzabolázható, harmadrangú szakmai tudással rendelkező, hajbókoló rabszolgák. Azért nem szolgák, mert az pozitív kifejezés lenne rájuk, hiszen rangjuk szerint az ország szolgáiról van szó, jó értelemben véve: a miniszter azt jelenti: szolga, a miniszterelnöknek pedig az lenne a feladata, hogy a fő szolgája legyen a hazának. Jelenleg ez is fordítva van: a mi kormányfőnk meg van győződve, hogy egyedül ő az úr – mindenki más az ő csicskása.Orbán immár teljesen hiteltelen ember.

Lámpással nem találhatnánk egyetlen őszinte mondatot a hülye forradalmazástól az ostoba nenyizésen át a szentkoronás, szentistvános, avítt, dohszagú alkotmányig, amely a társadalom szégyene lesz, annak is pirulnia kell a bornírtságért, a birkatürelemért, aki vétlen a sorozatos szemforgatásban, képmutatásban, a tartüffiádákban. De a legveszélyesebb vizek, amelyeken evezünk, a gazdaságban észlelhetők. Jó, hazudjanak a szentekről, a történelemről (éppen most készülnek átírni fideszesre), hazudjanak a vallásukról, hitükről, a magánéletük makulátlanságáról, mert kit érdekel – na de a gazdasági bajokat, kudarcokat eredményként, sikertörténetként eladni több mint bűn: az hiba.

„Munkaalapú társadalom”, „mindenkinek dolgozni kell”, „a munka menti meg az országot” – ilyen hazug, képmutató szövegeléssel van tele a padlás, amikor száz álláskeresőre jut hat állásajánlat. Kilencvennégy hoppon marad, ha kerékbe töri is magát: de a hatalom munkakerülőnek és élősködőnek kiáltja ki. Lassan omnipotensnek képzeli magát a vezér, már fékjei sincsenek, csak hagymázai, mintha nem is lenne körülötte senki, ő van egyedül az ország bajával, mint a Jóisten az univerzum működtetésével. Ungár Klára már csak jól ismeri, együtt kezdtek a Fideszben, liberális alapon, fiatalon, új erőként, a politikai mocsoktól szűzként és nagy remények alanyaiként. Ezt írja: „Hallgatom éjszaka a televízióban Orbán Viktort. »Konzultálok«, »egyeztetetek«, »döntök«, »végrehajtok«, »megállapodok«, »tárgyalok« stb. Viktor mindent maga csinál. Nem a kormány, nem a parlamenti többség. Őszinte nyilatkozat. Nem tagadja, hogy a távozni készülő orvosokkal ki akarja fizettetni a taníttatásuk költségét, hogy igenis vége lesz a korkedvezményes nyugdíjazásoknak. Persze Viktor a néppel, a választókkal konzultál. Nem engedi, hogy a nép és közé álljon bárki is, mint például a szakszervezetek vagy civil szervezetek.”

És ez még semmi. Azt üzeni a nyugdíjaiktól megfosztott rendvédelmieknek, hogy ad ő majd nekik munkát, ha akarnak dolgozni. Orbán úr, tessék mondani, miért nem a négyszáznyolcvanezer munkanélkülinek tetszik akarni rögvest, egyes szám első személyben munkát adni? De piaci alapút, nem kényszermunkát! Akik tárgyalásról tárgyalásra járnak, akik a munkaügyi központokban reményvesztett arccal toporognak, és már mindent elvállalnának, de nincs semmi, és akik kétségbeesetten böngészik az állásajánlatokat az interneten, és ott sincs semmi.

S akik azt mondják: innen el kell menni. Hányan írják nekem a blogomra, titkon sikoltva a bánattól, mert nem olyan könnyű elmenni, itt hagyni falut, várost, barátokat, családot, öreg szülőt: de a muszáj nagy úr. És aki tud, el is megy, ebben biztosak lehetünk. Orvosok, mérnökök, szakemberek. Az, hogy kellő megbecsültségük nincs, az hagyján, eddig sem volt, na de most még hülyének is nézik őket, fogturizmussal, egyéb marhaságokkal traktálják őket ott, ahol semmilyen perspektíva nincs, és áldatlan állapotok vannak. Külön fideszes beszéd, afféle mz/x, mint hajdanán a Mézga családban. Illetve dehogy, az csak rövidítés volt, de ez a mai fideszes köznyelv olyan, hogy minden állításuk éppen az ellenkezőjét jelenti. Széchenyi ilyesmit is érezhetett, mint egy vátesz, aki ellátott a mai korba. Ám az igazi pofonok nem spirituális okok miatt, nem is a nagy mellény, nem a győztes elmebeteg hencegése miatt, hanem gazdasági okokért jönnek majd. Ott is muszáj hazudni ennek a formációnak, de ez az a síkos talaj, ahol hasra kell esni annak, aki elkendőzi a valóságot. A vezető sok mindent állít, aminek épp az ellenkezője az igaz.

Állítás: „Nem lesznek megszorítások, mert azok nem vezetnek sehová.”

Értelmezés: „Súlyos megszorítások lesznek.”

Az Orbán-kormány konvergenciaprogramja sok olyan tipikus megszorító intézkedést tartalmaz, mint a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány által bevetett egyensúlyjavító megoldások, némelyik kifejezetten annak folytatása (a munkanélkülieknek járó juttatások és a táppénzszabályok szigorítása, a korkedvezményes és rokkantsági nyugdíjrendszer felülvizsgálata, a közösségi közlekedésben a párhuzamosságok megszüntetése, a kedvezmények ritkítása, az államilag támogatott felsőoktatási férőhelyek számának szűkítése, a gyógyszerek támogatásának csökkentése, a gyártói befizetések növelése, az önkormányzati feladatok, hivatalok és önkormányzati finanszírozású intézmények koncentrációja és/vagy integrálása). Ami a megszorítások mértékét illeti, a Széll Kálmán-terv angol nyelvű változata a Bajnai-kormány egyensúlyjavító intézkedéseinek hatását 2009-ben 398 milliárd forintra, 2010-ben és 2011-ben 957, illetve 1024 milliárdra becsüli. Ehhez adódik az a további 550, illetve 902 milliárd forint, amely az Orbán-kormány megszorításai révén javítja az államháztartás szaldóját.

Állítás: „A kormány radikálisan csökkentette az adókat.”

Értelmezés: „A kormány radikálisan átrendezte az adókat.”

Az Orbán-kormány a személyi jövedelemadó és a társasági adó módosításával csaknem 500 milliárd forintos adócsökkentést hajtott végre. Ezzel szemben a bankadóval, a különadókkal és a gyógyszergyártók befizetési kötelezettségének növelésével 400 milliárd forint többletterhet vetett ki.

Állítás: „A bérből és fizetésből élők az adóváltozások miatt az idén nem járhatnak rosszabbul, mint tavaly.”

Értelmezés: „Az alacsony keresetek vásárlóereje csökken.”

Állítás: „Január 1-jével a nyugdíjak 3,8 százalékkal emelkedtek, ez meghaladta az inflációt.”

Értelmezés: „A nyugdíjak egyelőre nem követik az inflációt.”

A januártól áprilisig terjedő időszakban a fogyasztói árak 4,3 százalékkal haladták meg az előző évit. Múlt héten megjelent prognózisában az OECD az év egészére 4 százalékot vár, ha teljesül, a nyugdíjak veszítenek értékükből.

Állítás: „A kormány megvédte a nyugdíjakat.

Értelmezés: A kormány elvette a fiatalabb korosztályok nyugdíjcélú megtakarításait.”

A korábban a magánpénztárakba irányított járulékok 360 milliárd forinttal növelik a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételeit, amelyhez a pénztári vagyon likvidálása után további 343 milliárd forint adódik. A jövőben esedékes kifizetések rapid elköltése a mostani nyugdíjakra és más célokra – mint azt a konvergenciaprogram is elismeri – „a hosszú távú állami nyugdíjkiadások növelése irányába hatnak”.

Állítás:” A magán-nyugdíjpénztári vagyonból a kormány semmilyen folyó kiadást nem fog finanszírozni.”

Értelmezés: „A pénztári vagyon nagy része folyó kiadásokra megy el.”

Állítás: „A kormány a Mol-részvényeket az IMF által nyújtott hitelből vásárolta vissza, az ügylettel az államadósság nem nőtt.”

Értelmezés: „Csökkentek a devizatartalékok.”

Orbán Viktor idén januárban a Dow Jones hírügynökségnek és a The Wall Street Journalnak adott interjúban azt ígérte, Magyarország az IMF-től lehívott, fel nem használt hitelből (ami április végén 3,2-3,3 milliárd euró volt) az államadósságot fogja csökkenteni. Ha ebből a kormány csaknem 2 milliárd eurót a Mol-részvényekre költ el, a hitel visszafizetéséhez új kölcsönt kell felvennie.”

Folytassuk? A végtelenségig folytathatnánk, de minek, amikor lassan mindenki kezdi már felismerni a Fidesz kommunikációjának igaz természetét. Azt, hogy mit jelent valójában fideszül, hogy „megvédjük a nyugdíjakat”, hogy „mindenkinek dolgozni kell”, hogy „életerős emberek nem lehetnek nyugdíjban, hogy „visszahoztuk a szakadék széléről a magyar gazdaságot”, hogy „igazságosabbá tettük az egy kulcsos adóval a magyar emberek adózását”, ja, és „megvédjük a devizahiteleseket” is. Mármint azokat, akik eddig se voltak bajban és fizetni tudtak. Vagy azokat sem, mert itt már semmit sem lehet tudni, mert valószínűleg nem a józan ész dominál, csak még azt nem tudjuk, mi.

Szabadságharcot vívunk boldog-boldogtalannal. Harcolunk, fakarddal, a bánat tudja kivel, kikkel, minden arra járóval, létező tényezőkkel és elvont fogalmakkal. Most éppen háborúban állunk a saját államadósságunkkal például, úgy, hogy növeljük azt szakadatlanul. (Mol-részvények, potom 500 milliárdért. Mert az sincs ám ingyért…) Közben gyerekes hencegéseket hallunk, az ember szeretné, ha csak annyi lenne, hogy megcsóválja a fejét, na de ez nálunk vérre megy. Büdzsére, hogy valaki szándékosan félre ne értse.

„Orbán Viktor évértékelője folytatta a sikerpropagandát, azzal a lényeges különbséggel, hogy a kormányfő bölcs óvatossággal szinte teljesen mellőzte a konkrét tényeket, nem úgy viszont a rá jellemző nagy ívű megállapításokat. Magyarország harcban áll, mondta, és ez adta meg beszédének az alaphangját. Szerinte a gazdaságban óriási eredményeket értünk el, de miniszterével ellentétben sem ezt, sem pedig a gazdasági fordulatot bizonyító tényeket nem részletezte, hanem inkább jövő időben beszélt, mintha az újabb ígéretek az eddigi munka sikerét igazolnák. A kívülről érkező kritikákat elintézte azzal, hogy »ez nem a ti dolgotok«, mi jobban tudjuk, mit kell csinálnunk. Bizonyítékként azt hozta fel, hogy »egyre többen irigyelnek minket«, de hogy kik és vajon miért, azt homályban hagyta.” (Lengyel László, HVG)

A tények röviden: ma a munkanélküliségi ráta az Antall-kormány idején regisztrált mértékre hasonlít, a termelékenység nem nő, csak valami keveset az export (ez viszont a kormánytól merőben független tényező). Az adóbevételek semmire sem lennének elegek, ha nem lenne a sarc és a hatalmas lopott pénz. Beruházó nem jön, a gazdaság stagnál. Európában Orbán kelletlenül megtűrt személy, az USA elnöke egy kézfogásra se méltatná, hogy mindenki tudja: hazudik a kezdetektől és autokrata hatalmat épít, nagyratörő álmokat dédelget, de mire fel? Jelen sorok írója csak annyit mondana erről: majd felébred, ha a bilibe lóg a keze. Máshogyan állt hozzá az indokolatlan, gyerekes nagyratörő álmokhoz hajdanán Bethlen Gábor, ahogy kifejezte 1610 körül az akkori erdélyi fejedelemnek, Báthory Gábornak, akit már csak származása, de tehetsége, férfiszépsége és hatalmas testi ereje, alapvető emberi őszintesége miatt sem próbálok hasonlítani ehhez a mi parvenünkhöz, ám a mondatok mégis ide kívánkoznak: „…mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a határai: igaz, való, hogy kincsekkel rakott ország, de mennél aranyosabb a kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki viselje, mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…” A mi mostani vezéregyéniségeink olyan aranyos kapcát hordanak, hogy abban a mi lábunk nyomorodik el.

Lengyel László közgazdász, politológus rendkívül negatívan ítéli meg az elmúlt egy évet, viszont lát valami pozitívumot is: „Talpra álltak azok a civil, érdekvédő csoportok, amelyek a nyolcvanas évek óta hallgatásba burkolóztak. A fiatalok a szabadság és az autonómia irányába fordultak. Gondolniuk kell a jövőre, arra, hogy nem véd meg senki, nincs fogódzóm, nincs senki, akitől legalább tanácsot kérhetek. Emberi létkérdések vetődnek fel. Mozdíthatatlan tekintélyek dőltek halomra. Kiderült, hogy ha valaki akadémikus, nemhogy ki lehet rúgni, meg is lehet alázni. Ha valaki miniszter, börtönnel fenyegethetik. Az előadásaimon megkülönböztethetetlen, hogy a hallgatóság zöme kire szavazott. Nyilván a Fideszre. De ezt nem lehet észrevenni, a szövegből már nem derül ki. Csak düh, sértettség, keserűség érzékelhető. A nyolcvanas évek végén vagyunk. És elmúlt egy év.” (HVG)

Hány év múlik még el? Móricz után Mikszáthot idézem: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van…”

Az ám, kellemetlen.

Ennél csak a képmutatás, az örökös hazudozás és a szemfényvesztés a kellemetlenebb.

A tartüffiád.

Magyar Helsinki Bizottság

fidesznyik értelmezésben, persze

"Elmondom, milyen lesz az, amikor eljön a forradalom. Olyan lesz, mint bármelyik másik nap. Talán ősz lesz, talán tél, talán tavasz. Az emberek egyszer csak elindulnak az utcákon egy tér felé. Talán bejelentett tüntetés lesz ott, talán semmi sem, csak egy hír fut végig a városon. Talán engedélyezett lesz a gyülekezés, talán nem. Lesznek ott rendőrök, talán kevesen, talán sokan. Onnan ismerjük majd meg, hogy ez a forradalom, hogy az emberek ereiben száguldani fog az adrenalin, kirobbanóan jókedvűek lesznek, mintha szerelmesek volnának, és nem azért jönnek majd, hogy szónokokat hallgassanak meg, akik ezerszer és ezeregyszer elmondják ugyanazt, hanem azért, hogy együtt legyenek. És az emberek ott maradnak a téren, és nem mennek haza. És mindenfelől egyre többen érkeznek rohanvást a térre. És távoli városokban és falvakban készülődni kezdenek az emberek és a híreket lesik.”"

Két idézet: a címbeli az Árok Kornéltól, a másik sokkal régebbi. 2003- őszén íródott, és kapaszkodjanak meg: Bencsik András vizionálta ezt, a lapjában, éspedig a Medgyessy kormányt képzete elűzni ilyen formán.

A címbeli mondat a múlt heti bohócforradalomkor mondta Árok Kornél.

"– Börtönbe zárhatnak, emigrációba kényszeríthetnek, de nem adom fel, mert hiszek az igazamban" (168 óra)

“Attól a pillanattól fogva minden megváltozik. Mert akkortól fogva senki sem kérdezi meg a másiktól, hogy “vajon most eljött az idő?” és hogy “vajon akkor most megmozdultunk?”, mert mindenki tudni és érezni fogja a pillanat nagyszerűségét, azt, hogy a nemzet ekkor gyógyult meg fél évszázados betegségéből és lett egészséges újra. És tagadhatatlan, hogy ezt követően elindul a nép, hogy a betegség fertőző gócait kitakarítsa. Elfoglalja a legkártékonyabb médiumokat és kiűzi onnan a ragály terjesztőit, a történelmi pornográfia bűzös leheletű, sunyi tekintetű iparosait. És elkergeti a pénzvilág foltos lelkű hiénáit, amint elűzi majd azokat a hazaárulókat is, akik az ő nevében egy álszent és gonosz áldemokrácia hamis és még így is kijátszott szabályaira hivatkozva rombolják önbecsülését.”(Demokrata 2003)

Hogy mivel érdemelte ki az erőn felül adakozó Medgyessy, hogy ilyen formán akarta eltakarítani a jobboldal, most nem tárgyalom ki: csak annyit - a demokrácia nem csorbult egy hajszálnyit sem a kormányzása alatt, emellett széles társadalmi csoportok jártak anyagilag jobban a működésekor. Bevallom, akkoriban egedetlen baromságnak éreztem Bencsik patetikus mondatait. Most is máshogy fogalmaznám meg, de rá kell döbbennem, hogy nincs új a nap alatt, egy idióta is ki tud mondani igazságokat, csak éppen nem az alkalmas időben.

Az alkalmas idő most jött el.

A múlt csütörtökön lezajlo

Tisztelt Demokratikus Koalíció!

Mostanra igen nagy divatja lett a levelezésnek, így gondoltam magam is írnák pár sort a Tisztelt Házban tevékenykedő politikusoknak, legfőképpen azokra gondolva, akiknek csupán egyetlen feladat jut e szűk 4 esztendő során, ellenezni jelenlegi rendszerünket, és felépíteni egy, a mostaninál vállalhatóbb alternatívát.

Kezdenék két szóval, remélve, hogy e két szó jelent valamit azokban a szűkös padsorokban, és jelentőségüket maguk is a szívükön viselik, ahogyan mi egyszerű polgárok is szívünkön viseljük országunk alakulását.

Remény, újrakezdés.

Mit jelent most a remény? Nehéz ezt megfogalmaznom, ahogyan Önöknek is nehéz lesz magyarázattal szolgálni arra, hogy miben is higgyek mostanság, hinni egy belső koalícióban, amely képtelen kitörni saját árnyékából, egymaga megmutatni valódi erősségét. Próbálkozok vele, ahogy próbálom megérteni, hogy létezik olyan zátonyra futott csónak, amely magatehetetlenül hánykódik a gondok tengerén, és éppen melyik hullám nyaldossa  orrát, úgy változik annak politikai tartalma. Önök is egy csónakban utaznak, de nem a Fidesz partra vetett ladikjában.

Ez az egész kongresszusi helyzet visszaidézi emlékezetemben azokat az időket, amikor drága testvéremmel, az ebéd utolsó morzsáiért hadakoztunk. Ádáz csatát vívtunk, a legkeményebb eszközök bevételével, aminek persze meg is lett a maga egyenes ágú következménye. Édesanyánk a dolgok láttán nem szólt, csak némán felállt asztalunktól, és két nyakleves kíséretében, elvezetett  büntetésünk színhelyére, hogy átgondoljuk,  mit is cselekedtünk valójában. Most Önökön a sor, hogy átgondolják miképpen fognak cselekedni, miképpen fogják újra és újra nekifuttatni azokat a pártszavazási kezdeményezéseket, amelyekért becsületek vesztek feledésbe

Szociális konzultációs kérdőív.