Tisztelt Demokratikus Koalíció!

Mostanra igen nagy divatja lett a levelezésnek, így gondoltam magam is írnák pár sort a Tisztelt Házban tevékenykedő politikusoknak, legfőképpen azokra gondolva, akiknek csupán egyetlen feladat jut e szűk 4 esztendő során, ellenezni jelenlegi rendszerünket, és felépíteni egy, a mostaninál vállalhatóbb alternatívát.

Kezdenék két szóval, remélve, hogy e két szó jelent valamit azokban a szűkös padsorokban, és jelentőségüket maguk is a szívükön viselik, ahogyan mi egyszerű polgárok is szívünkön viseljük országunk alakulását.

Remény, újrakezdés.

Mit jelent most a remény? Nehéz ezt megfogalmaznom, ahogyan Önöknek is nehéz lesz magyarázattal szolgálni arra, hogy miben is higgyek mostanság, hinni egy belső koalícióban, amely képtelen kitörni saját árnyékából, egymaga megmutatni valódi erősségét. Próbálkozok vele, ahogy próbálom megérteni, hogy létezik olyan zátonyra futott csónak, amely magatehetetlenül hánykódik a gondok tengerén, és éppen melyik hullám nyaldossa  orrát, úgy változik annak politikai tartalma. Önök is egy csónakban utaznak, de nem a Fidesz partra vetett ladikjában.

Ez az egész kongresszusi helyzet visszaidézi emlékezetemben azokat az időket, amikor drága testvéremmel, az ebéd utolsó morzsáiért hadakoztunk. Ádáz csatát vívtunk, a legkeményebb eszközök bevételével, aminek persze meg is lett a maga egyenes ágú következménye. Édesanyánk a dolgok láttán nem szólt, csak némán felállt asztalunktól, és két nyakleves kíséretében, elvezetett  büntetésünk színhelyére, hogy átgondoljuk,  mit is cselekedtünk valójában. Most Önökön a sor, hogy átgondolják miképpen fognak cselekedni, miképpen fogják újra és újra nekifuttatni azokat a pártszavazási kezdeményezéseket, amelyekért becsületek vesztek feledésbe