mert nem makulátlan, az tuti
mert nem makulátlan, az tuti
Rekviem a meggyilkolt századokért
Az elmúlt hetekben, hónapokban, az 1989-ben elkezdődött történelmi változások tükrében, tényszerűen sorolva fel az önkényuralom évtizedeiben lezajlott eseményeket, ezúttal a történelmi igazságtétel elmaradása kapcsán a Jogsértettek Egyesülete irattárát kutatva emlékeztetjük olvasóinkat a „béketábor” esztendeiben rejtélyes körülmények között elhúnyt magyarországi sorkatonákra. A Magyar Honvédség (ti. a Magyar Néphadsereg) múltját felemlegetve a „szégyenletes” jelzőt igazolva olvashatjuk, hiszen a régen eltemetett katonafiatalok, szüleik és barátaik, immár a NATO keretein belül sem kaptak elégtételt a nem kellőleg tisztázott tragédiák után.
A béketábor egyenruhás hivatalnokai
Már évek óta, dacolva a feledéssel és a hazai látszatdemokrácia olykor tiltó rendeleteivel, gyászmisékre, emlékeztető-számonkérő tüntetésekre gyülekeznek azok a magyar asszonyok, akiknek fiait két évtizeddel ezelőtt – még az „emberarcú” szocializmus idején a Magyar Néphadsereg ragadta el… hogy azután hónapok elteltével koporsókban, urnákban adja vissza családjaiknak.
Az utóbbi két évtizedben május első vasárnapján és a Magyar Honvédség napján, szeptember 29-én, az édesanyák virágokkal, gyászlobogókkal emlékeznek-emlékeztetnek halott fiaikra.
Czinege Lajos és Kárpáti Ferenc minisztersége idején, 1990 előtt, többszázadnyi sorozott katona halt meg titokzatos körülmények között. – A halottvizsgálati jegyzőkönyvet az esetek többségében dr. Dallos György állította ki, az esetleges bírósági eljárás tanácselnöke majd’ minden esetben dr. Hildebrand Róbert honv. alezredes hadbíró volt (ha ugyan egyáltalán katonai bíróság elé kerültek az ügyek.) A tragédiák okainak felderítését – „szigorúan bizalmas katonai ügy” indoklással – már ügyészi, nyomozati szakaszában ellehetetlenítették, megtagadva a szükséges igazságügyi orvosszakértői vizsgálatok elvégzését is.
Dr. Székely György, dr. Kámán József, dr. Pócsi Lajos, dr. Györgyi Kálmán, dr. Szabó János katonai ügyészek írógépei gépfegyverként kopogták le a végzéseket: „az eljárást megszüntetem… a nyomozást megtagadom…”
Rákóczi Jánosné egyedül él. Lakásában két urna van, melyekben katonafiai hamvait őrzi. Tihanyi Gyula halkan beszél: „Nem tudom, meddig élhetek, de addig szeretnék csak, amíg a bíróság előtt felelősségre vonják a gyilkosokat”. – Horváth Tivadarné fiát a Magyar Néphadsereg tisztjei holtában is meggyalázták: hullájáról készített fényképeket tettek ki a laktanyában azzal a felirattal, hogy „Így jár, aki iszik!” (A katonafiatal, ezt mindenki tudta, aki ismerte – absztinens, antialkoholista volt.) – Horváth Gyuláné levelét tartom a kezemben: „Drága fiamat 1965-ben szültem. Egészséges fiú lett belőle. A Budaörsi úti laktanyában katonáskodott – hat hónap múltán koporsóban kaptam vissza, meg sem nézhettem azt, akit eltemettem”.
Pozsár Jánosné is néhai katonafia hivatalos iratait juttatta el címemre, nyomozati anyagokat, az iratokon ott van a katonai ügyészség bélyegzője. 1986-ban nem kevesebb, mint öt időpontot (!) és három helyszínt (!) jelöltek meg a bekövetkezett tragédiával kapcsolatban. A katona 1986. október 12-én halt meg – temetése időpontja egy nappal később: 1986. október 13.-án volt. A Fő utcai katonai ügyész – ahogy az Pozsár Jánosné levelében olvasható – úgy gyászruhásan, ahogy az anya beállított hozzá, a falhoz lökte, majd a karját megragadva kidobta az irodájából.
Bár jónéhány újságíró kollegám, politikus, a nemzeti emigráció egy-két jeles személyisége is kérdéseket tettek fel az 1990 utáni kormányok honvédelmi minisztereinek a többszáz halott katona ügyében – a Honvédelmi Minisztérium illetékesei hallgattak, a köztársasági elnökök egyike sem fogadta a gyászolókat.
Budapesten, a Vasvári Pál laktanyában lövési sérüléstől halt meg Pozsár János honvéd. – A jegyzőkönyv szerint a helyszínen meghalt október 12-én. Az 1990 után előkerült iratokban a halál idpontját először 11:00 órakor, másodszor 11 óra 20 perckor, harmadszor 12 órakor, negyedik alkalommal 12 óra 30 perckor állapították meg… a helyszínét pedig három különböző (egymástól is távollévő) pontokon. További jegyzőkönyvek – a fenti megállapításokkal ellentétben – a honvéd esetében elvégzett mesterséges lélegeztetésről tesznek említést, valamint arról, hogy a halál 13 óra 30 perckor állt be egy Budaörs felé robogó mentőautóban. A katonai „nyomozás” (helyszínelés) 160 percig tartott, az utolsó hiteles jegyzőkönyvet 16 óra 30 perckor zárták le.
A tanulmányozott esetek között akadtak olyanok is, melyek leginkább a horror, a bűnügyi filmek kategóriájába illenek: sósav-nyelést állapítottak meg Czinege honvédelmi miniszter katonaorvosai – holott a garat és a nyelőcső sértetlen volt… Szabadságon lévő sorkatona esti sétáján, lakásától 50 kilométer távolságban halt meg, az indulástól számított 40 perc múltán… Vezető nélküli kamion ölt embert, oly’ módon, hogy magától elindult a lejtőn – felfelé!…
Éveken, két évtizeden át – mert kb. ezt a korszakot öleli fel a tényfeltáró-oknyomozó újságíróhoz eljuttatott iratkötegek időszaka – megszámlálhatatlan sokaságú öngyilkosságnak, véletlen balesetnek álcázott, vélhetően hidegvérű gyilkosság jeleit lehetett sejteni a Magyar Néphadsereg állományában, ám bűnösökre, elkövetőkre egyetlen esetben sem mutattak rá a katonai ügyészségek nyomozói vagy a hadbíróságok.
Mi húzódhatott meg a háttérben? Mit rejtenek, titkolnak a Honvédelmi Minisztérium hozzáférhetetlen aktái?
1990 után Raffay Ernő honvédelmi államtitkár – aki napjainkban ismételten céltáblája a múlt ismerőinek – rövid ideig komolyan vette a demokráciát… 1992-ben a HM titkos iratai tanulmányozása után kijelentette: „Az esetleírásokban szereplő katonahalálok tipikusan az 1990 előtti Állambiztonsági Szolgálatok módszereire jellemzőek… A ’halott ember nem beszél’ elv alapján – kihasználva a hadsereg zárt hierarchiáját és különleges helyzetét, öngyilkosságoknak és baleseteknek álcázott indirekt operatív műveletekkel számoltak le a számukra feleslegessé vált vagy kényelmetlen emberekkel.”
Az ugyanis szakértő körökben nyílt titok volt, hogy a belső elhárítás egyszerű állampolgárok mellett papokat, katonákat is felhasznált megfigyelésre, piszkos munkák elvégzésére – közöttük a legmegfoghatóbbak a leginkább kiszolgáltatott helyzetben lévő sorkatonák voltak. Jutalomszabadság, előléptetés, szükséghelyzetben leszerelés mellett az eltüntetésük, fizikai megsemmisítésük sem okozott túlzottan nagy gondot a belső illetve a katonai elhárítás vezetőinek…
Határeset – Az „Attika” pontosan érkezett…
A Bács-Kiskun Megyei Főügyészség 1992 januárjában pótnyomozást rendelt el ismeretlen tettes(ek) ellen a korábban már lezárt ügyben, több személy sérelmére elkövetett emberölés alapos gyanúja miatt. Két hónap elteltével, mikor az esemény katonapolitikai, nemzetközi vonatkozásai is nyilvánvalóvá váltak, a nyomozást megszüntették – az aktákat lezárták.
1991. szeptember 17-én a dél-magyarországi Kelebia és a jugoszláv határ közötti vasúti pályaszakaszon, az államhatártól mintegy 350 méterre a Kelebia felé közlekedő (Szerbiából érkezett) „Attika” gyorsvonat halálra gázolta Röczei András és Mészáros Zsolt határőröket. Az esemény 22 óra 36 perckor játszódott le, a magyar katonákat a sineken fekve találták meg: az „alvó” Röczei András fejét levágták az Attika első kerekei. Társa is súlyos csonkolásokat szenvedett, mindketten azonnal meghaltak.
Azonnal… vagy már valamivel előbb, a teljes igazságot aligha tudhatjuk meg.
A vizsgálati dossziét ugyanis 1992. április 7-én 10:51-kor lezárták, sem a közvélemény, sem az áldozatok hozzátartozói nem kaptak választ arra, hogy miért kellett meghalni a magyar katonáknak?
Hiteles jegyzőkönyvek, tanúvallomások alapján idézzük fel a történteket.
Mészáros János őrügyeletes: „A határőrök szolgálata 18:00-kor kezdődött, amit frissen, kipihenten kezdtek el. Ezt követően óránként jelentkeztek be, utolsó alkalomal 22:00 órakor – ekkor közölték, hogy az ellenőrző járőrökkel találkoztak, azok folytatták az útjukat, eltávoztak. A két katona – András és Zsolt – szolgálataik közben mindig éberek voltak, sohasem aludtak el, más panasz sem volt rájuk… 22:20-kor kaptam egy telefonhívást a kiskunhalasi laktanyából, miszerint repülőgép várható Jugoszlávia irányából, fokozottabban figyelni szükséges a légteret. Azonnal kapcsolatba akartam lépni a nevezett két határőrrel, de azok már nem válaszoltak. Ezt az eseményt jelentettem feletteseimnek.”
Kovács Gusztáv ügyeletes: „Az ügyeletesi szobából én magam is próbálkoztam kapcsolatba lépni a határőrökkel. Mindhiába, ekkor úgy döntöttem, hogy azonnal induljon keresésükre a riadócsoport. – Azok néhány perc elteltével jelentették: megtalálták az őröket, elütötte őket egy vonat. Tekintettel a helyszínen szerzett személyes tapasztalatomra a ’baleset’ körülményeit nagyon szokatlannak tartom.”
Kecskés Henriett kelebiai lakos: „Nekem korábban volt egy határőr ismerősöm itt az őrsön, akihez gyakran kijártam – így ismertem meg szinte az összes felállítási helyet. Általában gyalog vagy kerékpárral mentem ki az államhatárig, volt, amikor valamelyik határőr rokona vitt ki személygépkocsival. Nappal és éjszaka egyaránt voltam a határon, legtöbbször a fiúk már a hangomról megismertek… Olyan eset soha nem fordult elő, hogy a hangomat vagy a füttyjelemet nem hallották volna, és úgy odaengedjenek – óvatosság mindig volt bennük. A két határőr halála után mindenfélét beszéltek a faluban, de nekem semmi konkrétumról nincs tudomásom”.
Balogh-Szabó Béla, az „Attika” mozdonyvezetője: „Csak a gázolás utáni megálláskor tudtam meg azt, hogy amit én egy kupacnak észleltem, az két határőr volt. Ha nem egy kupacban lettek volna, akkor az feltünt volna nekem… Amikor megnéztem a vonat alatt fekvő katonákat, akkor különösebb vérzést nem láttam”.
Szalma László ellenőrző járőr: „22:00 órakor megközelítettük Röczei András határőrt – társa, előírásszerűen a sínek másik oldalán tartózkodott – sem jelszót, sem jelhangot nem kértek tőlünk, nem tudom, hogy Röczei András miből ismert fel bennünket járőrtársammal… Igen hűvös, és sötét éjszaka volt. A ’balesetet’ követően mindannyian kételkedtünk abban, hogy az valóban baleset volt. Amikor egy-két perc elteltével elváltunk tőlük, nem látszottak álmosnak és fáradtnak sem".
Dr. Molnár Miklós igazságügyi orvosszakértő: „Elvben nem zárható ki, hogy az észlelt sérülések egyike-másika ne származhatott volna a vonatgázolás előtt rövid idővel történt fizikai bántalmazástól…”
A magyar-szerb illetve a magyar-horvát határszakaszon 1991. január elsejétől, 1992 augusztusáig összesen 35 magyar sorozott magyar katona halt meg rejtélyes – azaz, alapos vizsgálatot nélkülöző – körülmények között. Haláluk okaként minden esetben öngyilkosságot, véletlen balesetet állapított meg a Magyar Honvédség legfelsőbb vezetése, nem egy alkalommal naív mesét kreálva a bekövetkezett tragédiákból („Sínpárnára hajtották álmos fejüket…”)
Magyarországon azóta is csupán csak a fejfák szaporodtak a temetőkben – az immár zsoldos hadsereg tisztjei hallgatnak, mint a sír…
Ha majd valamikor feldolgozzák, nyilvánosságra hozzák az önkényuralom évtizedeinek fekete krónikáját, a honvédelemre besorozott katonák tragédiája minden bizonnyal külön kötetet tölt meg. – Az utóbbi években napvilágra került néhány eset nyilvánvalóan a jéghegy csúcsát jelenti (vagy még azt sem), inkább csak jelzésértékűek. Bizonyosságot csak egy valóban pártatlan vizsgálatsorozat lefolytatása nyújthatna a koporsókba zárt, krematóriumokban elhamvasztott áldozatok hozzátartozóinak.
Szemenyei-Kiss Tamás
Forrás:
Magyarországi Jogsértettek Egyesülete, Irattár
Civil Szemle, 2006/2. – Budapest
Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár
