A sorszámom igen elszomorít!
A sorszámom igen elszomorít!
A rettegés apostolai már olyan jól előadták, mitől kell félnünk! Hétfőn tán a nap is feketén kel fel és hamut fog fújni a szél. Sivatag lesz a világ és mindannyian majd szégyenkezve fogunk állni a választásunk miatt! Mi tettük ezzé, amivé lett, mert az MSZP után nincs demokrácia, haza és élet! Olvasgattam a tirádákat, a sorok mögül kikandikáló borzalom veszi át majd az uralmat és csak mosolygok, néha pedig hangosan nevetek!
Vasárnap lezárul egy korszak, véget ér egy éra! A szocialistának mondott kormányzat nagy bukása készül és persze készülnek ők is, hiszen nem kicsi a tét! Nyolc év és egy tönkretett ország a vád alapja és aki szeretne véleményt nyilvánítani, most megteheti. Lehet támogatni, vagy ellenük szavazni, sőt akár otthon is lehet maradni, de egy a lényeg, szinte biztos, hogy változni fog a világ!
Érvek, ellenérvek, érzések, szimpátiák, gondolkodás és fanatizmus csapnak majd össze a lelkekben és mindenki aki a voksolást választja, segít dönteni. Édesanyám, aki mindig a dolgok sűrűjében szeretett lenni, most is az MSZP-re szavaz. Hetven fölött, egy komoly tapasztalattal a háta mögött csak bennük látja a jövőt. Gondolkodásunk, ha beáll egy síkra, nehezen mozdul onnan! Nem pártok, jelszavak jelentik pedig az életet, hanem az elvek és az azt következetesen képviselő emberek. Van, amit képtelenek vagyunk levetkezni magunkról. Ő képtelen másban látni a jövőt és nem hibáztatom érte, még akkor sem, ha nem értünk egyet.
Hozhatnám a saját példámat is a változásra képtelen állapot bemutatására! Az a világ, amelyben felnőttem, nem tűrhette a vallást, ahol csak lehetett gyengítette és a kis falvakban a templomok amolyan megtűrt intézmények voltak. A materiális világ bűvöletében, technokratának neveltek, a kézzel fogható valóság számomra a mérce, az etalon. Húsz éve, ahogy az a régi világ letűnt, hirtelen rendelkezésemre állt a lehetőség, hogy hívő legyek. Olvastam, hallgattam, beszélgettem papokkal, voltam templomban, katolikus lévén végigültem egy misét, de képtelen vagyok hinni. Ezt nem tudja felülírni már semmi bennem.
Egy idea, egy eszmény, egy elképzelt világ reményében, hitünk és legjobb tehetségünk szerint fogunk választani. Lesz, aki nem tudja a baloldal iránti ellenszenvét átlépni, míg olyan is lesz, aki a jobboldallal szembeni averzióit fogja megélni. Mindenki választ most valakit, valamit, ki bizakodva, ki rettegve, ki örömmel, ki haragosan, de választ azzal is, ha bezárja az ajtót és behúzza a függönyt!
Személyes joga ez mindenkinek, akire a törvény azt mondja „választó”! Oda húzza a jelet mindenki, ahová akarja, csak egyetlen dolgot nem tehet meg senki, nem riogathatja az ellenlábasait. Nem fenyegethet leszámolással épp úgy, mint nem heccelheti az embereket a rettegéssel senki! Joga mindenkinek megélni az érzéseit, de nincs olyan oldal, amelyik propaganda céllal a félelmet és a széthúzást támogathatná!
Demokratikusnak tekintjük a választást, így a többség el fog mozdulni valamelyik irányba. Miután már mindenki többé, kevésbé eldöntötte kire adja a voksát, egy dolog maradt még amit tehetek!
Annyit mondok: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Azt hiszem, hogy a választópolgárt igyekeznek minden, vagy majdnem minden irányból jól megtéveszteni mindvégig a politikai pártok, akár kormányon vannak, akár ellenzékben, de a leginkább akkor válik ez a tény láthatóvá, amikor egy-egy választáshoz közeledünk.
A megtévesztések mesterfokozatát jelenti az, amikor a valós okokról terelődik a figyelem a tünetekre, mintha elegendő lenne a fájdalmat csillapítani, miközben a beteg szervet kezeletlenül hagyjuk. A fájdalmat okozó problémát már évtizedek óta kezeletlenül hagyjuk, mert örülünk, ha ideig-óráig fellélegezhetünk egy kis periodikus fájdalomcsillapítótól, hogy azután új erővel viseljük el a még nagyobb fájdalmainkat társadalmunk kezeletlen rákfenéitől.
A valódi betegségünk az, hogy megengedtük annyira anyagi- , pénzközpontúvá válni a csábító reklámok által telehazudott világunkat, életünket, hogy apránként lemondtunk valódi küldetésünk lényegéről. Sok-sok anyagi kívánságtól gyötörten lemondtunk fokozatosan szellemi igényeinkről, alkotóképességeinkről és egy jelszavakra menetelő egybeolvadt, vélemény nélküli tömeggé kezdünk válni. Pedig az ember földi létének, létezésének nem anyagi, nem pénzben mérhető alapjai vannak. Az emberi élet, vagy létezés első sorban szellemi alapokra épül, vagy ezekre kell szükségszerűen épülnie. Ha az ember nem akarja tudomásul venni, hogy ő egy szellemi lény, akkor következhet be, ami be is következett, hogy a pénz által kínált lehetőségek mind ködbe vesznek, amikor az anyagi értékekkel alapozott világ, felfogás alól kihúzzák az alapokat.
A mai világunk emberével elfogadtatták, hogy ne gondolkodjon kényelmetlen kérdéseken. A mai világ embere elhitte, hogy nem szabad foglalkozni olyan kérdésekkel, amelyekre egy esetlegesen kiderülő, igaz tényekre alapozható válasz, egyes köröket, rétegeket, politikai, vagy vallási, vagy nemzetiségi tömörüléseket sérthet. A mai világ embere egyre inkább megszokta a gondolkodásmentes életet, amelyhez kötelező hozzácsomagolni magatartásunkban a mély hallgatást. Miféle demokrácia az, ahol az oly’ annyira áhított véleményszabadság, szólásszabadság közepette nem „illik” bizonyos dolgokról beszélni? Más dolgokról beszélni pedig egyenesen bűncselekménynek minősül. Így érhettünk el a mai állapotokig, amikor szem- és fültanúi lehetünk a „demokratikus csendnek”. Amikor a többség félelemből táplálkozó mély hallgatására gondolok, akkor nem a szélsőséges megnyilvánulásokkal illik mentegetőzni. Mert az a szabadság jelszavával élés másik véglete, amikor gyilkos fegyverré válhat minden szó.
Éltem már megfélemlített világban. Emlékszem, ha szavamat emeltem az igazságtalanságok ellen, akkor is rögtön belém fojtották a szót. A legérdekesebb része ennek az volt emlékeim szerint, hogy nem a diktatúra szolgáló szerveinek kellett fellépniük, hanem már a szűk családi környezetemben elnémítottak a félelem és aggódás miatt. Ez a ki nem mondott haszna a hatalom megfélemlítésének. Hogy ha megszokottá válik az „illik félni és hallgatni” életmód, akkor már egymást hallgattatja el a sok nyuszi, nem is kell akkora rendfenntartó apparátust működtetni…
Megérhettem azt a napot is, amikor szép hazámban a konzervatív szó tartalmát illetően inkább negatív, maradi, elavult, divatját múlt magatartást sejtet egy emberről, ha ezzel jellemzik, miközben nem szól másról, mint valós értékeket konzerválni, megtartani akaró emberről, magatartásról, életformáról… Mert, akárhogy is fáj, ki kell mondani, hogy vannak valós szellemi értékek is, miközben lubickolunk a „frissen importált” modern értéknek hitt eszmék trágya-tengerében.
A liberálisnak hitt (tév)eszme azt akarja elhitetni az értékek megőrzésére nevelt emberrel, hogy minden választás egyenértékű. Mindenkinek a szava, véleménye, szavazata nem több és nem kevesebb, mint egy döntő szavazat a sok szavazat közül, az összes szavazat közül. A liberális felfogás azt akarja Veled, meg velem elhitetni, hogy a világunk, társadalmunk, életünk, gazdaságunk súlyos kérdéseire nincsenek rossz, vagy jó válaszok, hanem sok-sok egyenként leadott válaszból áll össze majd egy válasz, amelyet gondolkodás nélkül követni kell, mert az a többség akarata. Nem elemzik, hogy időközben egy média által elkábított, meghülyített világ egyéne már megszűnt egyéniség is maradni. A liberális eszme azt sugallja, hogy nincs rossz és nincs jó, hanem van több dolog, amelyek közül választani lehet. Nem a legjobb hasonlattal élve a liberális eszme szerint a tudatlan, vagy utólagos veszélyeket nem ismerő gyerekeimre bízhatnám az életünk irányát, ha esetleg létszámban több egyéni szavazatot biztosíthatnak, mint én, meg a nejem a családban.
Kedves liberális barátaim! A legnagyobb emberi tiszteletem mellett is, amelyet irántatok tanúsítok, ki kell mondanom, hogy nem minden választás tiszteletreméltó. Nem tudom tiszteletben tartani a bűnös életmód mellett letett voksokat, miközben ez más embereket áldozatok szerepébe taszít úgy, hogy az áldozat szerepét azért általában nem választani szokták az emberek. Meggyőződésem, hogy minden kérdésre egyetlen jó válasz létezik. Az ÖSSZES TÖBBI válasz pedig rossz. Akkor is, ha téveszmékre épített, hamis életszemléletet tanítottatok embertársainknak, mert így kívánt tudatlanságot a politikai érdek. Akármennyire fájdalmas szembesülni a leleplezés kínjaival, tudatosítanotok kell magatokban, hogy egyre több ember ismeri fel a mindennapi élet majdnem matematikai pontossággal összehasonlítható működését. Márpedig egy matematikai feladatnak egyetlen helyes válasza létezik. Az életünk nagy kérdéseire is csupán egy jó válasz lehet a megoldás. A többiről ki kell mondani, hogy rossz, akkor is, ha pillanatnyilag kényelmesebb órákat, napokat ígér rövid távon…
Kedves liberális barátaim! Nem kell rettegnetek attól, hogy egyetlen jó válasz létezik minden kérdésre, amely élhető megoldást kínál. Nem kell rettegnetek attól, hogy a jó válasz nem a ti sokszínű táborotok válasz-kotyvalékát forraló üstjéből származik. Örüljetek annak, hogy ha valóban sikerül jó választ találni betegségeinkre, akkor az számotokra is jó lesz. Ha pedig ragaszkodtok továbbra is a társadalmunk betegségeihez, akkor egyre többen fogják megállapítani rólatok, hogy ti magatok vagytok a betegség forrása. Mert egy egészségre törekvő szervezet azon van, hogy kilökjön magából minden kórokozót.
Utazom. Ahogy mindenki utazik valahonnan valahová folyamatosan. A nagybetűs Út, amelybe belefér minden perce a kezdettől a végekig tartó szakasznak, olykor tartalmaz valóságos utazásokat is egy adott földrajzi pontból egy másik pontba. Ösvényen, országúton, vasúton, vagy éppen levegőben légi folyosókon.
Utazom. És már ezredszer szembesülök azzal, hogy nem feltétlenül kell meghallgatni a napi híreket ahhoz, hogy napirenden legyünk mindennel, ami körülöttünk zajlik. Elég utazni. Elég, ha az ember csendben figyel, csendben hallgatja egy vonatfülke morajából az élesen értelmezhető bírálatait egy utazó világnak. Ideális hely ehhez egy nemzetközi vonat fülkéje, ahol a kellő rezzenéstelen arcomról arra következtet a környezetem, hogy idegen vagyok, nem értem, amit beszélnek. Mert ép eszű ember, ha értené, amiről beszélnek, nem állná meg szó nélkül. Mindenki, aki utazik, híreket hordoz. Mindenki, aki utazik, hordozza híreit egy otthagyott helynek és reméli híreit annak a helynek, amerre tart.
Utazom. Kattognak a vonatkerekek alattam, ütköznek a szubjektív vélemények körülöttem. Mert van, aki –így, választások előtt- azt kifogásolja bármelyik oldal képviselőjelöltjében, hogy az diákként, főiskolásként, vagy egyetemistaként miként nem viselkedett példamutatóan. Sőt. Egyenesen megbotránkoztatóan viselkedett. Bár akkor még nem volt tervében, hogy valaha politizálni fog, de annak, aki bármit elkövetett ellazulva diákéveiben, esetleg felelőtlenül, annak eszébe ne jusson politizálni. Soha!
Van, aki csak azt tartaná számon kérhetőnek, amit már esetleg valaki politikusként követett el. De politikusként a jó döntések is hibának számítódnak fel, amennyiben nem az ítélkező oldalát képviseli a döntéshozó.
Ha így haladunk –vallja hangosan a harmadik hírmondó- még megérhetjük a gyűlölködésnek azt a fokozatát is, amikor a politikusnak választások előtt azt is szemére hányják, hogy csecsemő korában a nadrágba végezte dolgát.
Kattognak a vonatkerekek alattam. Kizárom a környezetem zaját és elgondolkodom: Miféle politikus válhat Magyarországon abból, aki életében akár egyszer is beszart, vagy esetleg nem egyenesen szuperművelt írástudóként született, miféle politikus válhat abból, akinek volt olyan néhány hónapja, amikor járni, beszélni sem tudott? Hogyan képviselhet az az ember engem hitelesen, érett, felelősségteljes, felnőtt emberként, aki valaha életében, diákként, vagy lázadó serdülőként bátorkodott annyit inni, hogy ostobaságokat tett, vagy beszélt? Nem, nem, NEM!
Aki Magyarországon politikus szeretne lenni, annak felelős politikusként kell már világra születnie. Magyar világra! Soha nem tehetett elítélendőt, soha nem mondhatott megbotránkoztatót, soha nem vehetett részt tudatlanul, vagy tudatosan semmiben, ami bármelyik oldal részéről ítéletet vált ki.
Nemzetközi vonatom fülkéjének zajából arra engedek következtetni, hogy magyar képviselőnek a választások napján szükségszerű megszületnie, gyerekkori csínytevések, kamaszkori kilengések, egyetemistakori kicsapongások, meggondolatlan elszólások lehetősége nélkül. Mert ha bárki politizálni bátorkodna azok közül, akik a választások előtt már éltek, az bizonyára lehetett pufajkás, ávós, kommunista, hazaáruló, de ha ezek közül egyik sem volt, akkor bizonyára náci, vagy neonáci lehetett, vagy ha ez sem, akkor kizárt, hogy ne lett volna zsidó, vagy cigány, vagy neoliberális, buzi, transzvesztita, vagy idegen érdekeket képviselő magyartalan, vagy idegen érdekeket gyűlölő nagy magyar, vagy ha ezek közül egyik sem, akkor legalább szenvedélybeteg, vagy forrófejű tinédzser, vagy lázadó egyetemista diák, vagy visszataszítóan beszélő ifjú gyalázkodó, de ha ezek sem illenének rá, akkor kétségtelenül lehetett pelenkába szaró, ágyba pisilő, vagy hasfájásos görcsöktől éjjelenként felsíró és becsületes dolgozó szomszédjait többször sírásával zavaró csecsemő. Ilyenkor, választások előtt nem tanácsos politikusnak állni annak, aki választások előtt született…
A vonat döcög. Javítják a vasútvonalat. Ezért is a kormány hibás. A leköszönő is, meg az eljövendő is. Ha nem egyébért, hát azért, mert ők is választások előtt megszülettek mind.
Ránézek az órámra. Most temetik egy régi jó barátomat. Nem lehetek ott a temetésén, mert mindig akad valami fontosabb, hasznosabbnak tűnő dolga az élőnek, mint az, hogy elkísérje utolsó útjára azt, aki már úgyis egy teljesen ismeretlen irányba indul. Olyan irányba, amely nem ösvényen, nem úton, nem vasúton és nem levegőben közelíthető meg.
Magam előtt látom azokat, akik éppen ráértek körbeállni egy emlékoszlopot és a frissen ásott sírhelyét fiatalon költöző barátomnak. Magam előtt látom azt, ami itt marad egy emberből, amikor már távoznia kell. Barátból, rokonból, ismerősből, ismeretlenből, vagy idegenből egyaránt csupán két évszám marad, közötte egy kötőjellel. Barátom esetében 1964 – 2010. Ez a kötőjel lenne az élet? Egyetlen ilyen kötőjelbe kell beleférnie a születés fájdalmától az elmúlás fájdalmáig minden örömnek, sikernek, diadalnak, bánatnak, könnynek, kudarcnak, bosszúságnak, büszkeségnek, alázatnak, mulasztásnak, hiánynak, vagy éppen többletnek, érzéseknek, érzelmeknek, szenvedélyeknek, szerelemnek, szeretetnek, gyűlöletnek, undornak, táplálékoknak és ürülékeknek, divatos ruháknak és meztelenségeknek. Egyetlen ilyen kötőjelbe bele kell férnie mindannak, amiben az első évszámtól részem volt, van és lesz a második évszámig. Gondolkodom, hogy miben fog különbözni az én kötőjelem azok kötőjelétől, akik nálam sokkal kevesebbet sűrítettek saját kötőjelükbe a látszat szerint? És miben fog különbözni az én kötőjelem azokétól, akik nálam sokkal gazdagabb tartalommal igyekeznek megtölteni kötőjelüket?
Talán a fülke moraja, talán a vonatkerekek kattogása zavar a bölcs felismerésben, mert csak egyetlen felismerésig vagyok képes eljutni: A kötőjelek semmiben nem különböznek egymástól akkor, amikor már két évszám közé kerülnek. Csupán addig van jelentőségük a kötőjeleinknek, ameddig csak az első évszámot vésték fel képzeletbeli fejfáinkra.
Remélem, hogy ezt felismerik a politikusok is. Remélem, hogy ezt felismerik mindazok, akik valahol, valamilyen vonatnak valamilyen fülkéjében tartanak valamilyen irányba és otthagytak már valahol valamit.
Dübörög a Jobbik a választási hajrában. Találgatások láttak már napvilágot, bekerülve a Parlamentbe, milyen lesz a politikai éra. Az elképzelések sokrétűek és igazán sok lehetséges elemet hordoznak, ennek ellenére még sem tudok egyikkel sem maradéktalanul egyetérteni!
Mert kérem, dolog van!
Szanyi Képviselő Úr legújabb írását olvasva, a Lehet Más az Ár címmel, óhatatlanul is Michael Reynolds író jutott eszembe. A neves szerző több műve jelent már meg a II. Világháborúról, igyekszik a tények és az objektivitás felől megközelíteni a kérdést, ami igen nehéz, Magyarországon pedig a kialakult „párbeszédtelenség” okán lehetetlen. Valamelyik művében olvastam a német tigris páncélosokról. Az író, a háború után járva a volt csatatereket említi, hogy több megsemmisült tigrist látott, körülötte pedig tömegével rozsdásodtak kilőtt T-34-esek.
A hazugság ára