– De miért?
Erre már nem válaszolt senki.

Belestem a résnyire nyitott ajtón. Nagyapám a kanapén hevert, az arcára kispárnát szorított. A redőny lehúzva, a lemezjátszón Schubert szól.

Nagyapám már harmadik napja így hever, ha kijön enni, sápadt, szótlan. Nem merem kérdezni. Már a bajuszfésűjét sincs kedvem ellopni, amivel pedig mindig fel lehetett villanyozni. Majszol valamit, ilmici sajtot, kis diót, fintorog, visszamegy a szobába. Schubert. Vagy a bécsi rádión a hírek. Vagy a Szabad Európa, amelynek hangfoszlányai csak néha bújnak elő a zavaróadó sistergése alól, mintha egy lassú, diluviális hullámzás borítaná be időről időre. Atlantisz egy másik világból. Pulzáló Atlantisz.

Nagyapám tegnapelőtt jött meg Ausztriából, a barátjánál volt kint egy hónapot, anyám keresztapjánál, akit a kommunisták halálra ítéltek, és ötvenhatban szökött ki Nyugatra a váci börtönből. Hozott egy tucat Schubert-lemezt a legújabb előadókkal, Milka csokit, Mozart-golyót, kólát, órákig mesélt felhevülten anyáméknak a könyvesboltokról, a kávéházakról, az utcáról, az operáról, képeskönyvet hozott a Praterről, nekem azt mutogatta, az elképzelhetetlenül színes csillogó vidámparkról, aztán ágynak esett. Azóta szótlan.

Nem értem, mi baja.

Mesélek neki a rajzfilmről, amit a tévében láttam, nem érdekli. Felmondom a történelemleckém, le se veszi a szeméről a párnát. A szüleim pisszegve kivonszolnak a szobájából.

A nagyapám haldoklik.

Aztán egy hónap, két hónap, meggyógyul. Újra jár a Lukácsba, nagy sétákat tesz a Krisztinavárosban.

A betegségét el is felejtem.

Aztán két év múlva megint elmegy Bécsbe, még Münchenbe is átruccan, már nagyobb vagyok, van valami kis térkép a fejemben, nagyjából el tudok képzelni valami hozzávetőlegeset. Hogy valami titokzatos világban jár, ami olyan veszélyekkel van tele, amit itthon ki se szabad mondani. Amerikaiakkal. Kapitalistákkal. Németekkel. NATO-val. Atombombával. Mondják anyámék, hogy ezeket ne mondjam. De nem kell külön figyelmeztetni, amúgy is érzem, hogy ezeket tilos kimondani. Nagyapám az ismeretlenben, az ellenség földjén, idegen totemek között jár, egy letűnt, meghaladott, lehanyatlott, halálra ítélt világban.

Vissza se jön talán. Anyámék suttognak, megértenék, ha nem jönne. Ide, minek. Talán miattunk. Az unokák miatt, akikhez kötődik. Meg az irodalom, hát az irodalom. De hát mi az irodalom? Az az egy-két barát. Meg a Lukács fürdő. Meg a Krisztinaváros.

Aztán mégis visszajön. Milka, Mozart-golyó, Coca-Cola, Schubert. És megint ágynak esik.

Anyámék azt mondják, három hétig szokott tartani. Ha visszajön az ember, három hét, mire újra megszokja a szervezete, mint a mérgeket. Amíg újra megszokja a hazugságot, a gyűlöletet, az ostobák és aljasok pöffeszkedését és azt a tudatot, hogy számukra az ellenséghez tartozol.

Anyám a szája elé kapja a kezét. Nem lett volna szabad ezt mondania. Nem is mondott semmit. Nichtvordemkind volt. Hülyeség. Nem igaz. Jó itt. Szokjam meg, hogy itt jó. A családban jó. A lakásban meg a nyaralóban a Dunakanyarban. Meg a múzeumban, a képek között. Ez a haza. Ami kint van, a prolik uralta világ, az ő sivataguk, amit a tévében mutogatnak és a rádióban magasztalnak, azzal nem kell foglalkozni. Egy a fontos, nem szabad közéjük állni. Nem szabad szóba állni velük, nem szabad a szavukba állni. Nem szabad használni a nyelvük. Rejtőzködni kell. Az a nyelv a miénk, ami a régi könyvekben van, Jókaiban, Krúdyban, Aranyban. Meg ahogy még néhányan a Lukács fürdőben meg a Krisztinavárosban és a Dunakanyarban beszélnek.

Majd megtanulom. Majd beleszokok. Meg lehet szokni. Mindenkinek megy. Csak bizonyos dolgokat nem szabad odakint mondani, kint a sivatagban, az ő világukban, mert akkor neked ugranak, mint a sakálok, és széjjel tépnek. Tudni kell, milyen szavak hergelik fel őket, ha azokat kerülöd, békében hagynak a Krisztinavárosban és a Dunakanyarban.

Csak utazni, az lesz nehéz. Nem azért, mert rossz odakint, hanem azért, mert amikor hazajössz, úgy érzed, meghaltál. Olyan ez, mint egy betegség, amit mindenki elkap, amit nem lehet megúszni. De látod, csak három hétig tart, utána megint ki lehet menni az utcára. Először kicsit furcsa, minden imbolyog, minden bizonytalan, a szagok undorítónak tűnnek, az emberek durvának, a nyelv ragacsos és odvasfog-szaga van, a falak kormosak, az utcák gödrösek, az autók romosak, a könyvesboltok üresek, a tévében és a rádióban a sivatag világa harsog, de meg lehet szokni. Meg kell szokni, és akkor úgy fog tűnni, mintha el se mentél volna. Úgy fog tűnni, mintha otthon lennél. Hozol Schubert-lemezt, az arcodra szorítod a párnát, és máris elviselhető.

Forrás: 168 Óra