Akad egy jelzőhöz kapcsolódó végződés, az –id. Ovoid, humanoid, deltoid. Nem egészen tojás alakú, nem egészen emberi, nem egészen delta formájú, csak hasonlít hozzá. Olyan, mintha.
Van egy – Orbán rendszerére alkalmazható – hasonló jelző: fasisztoid. Nem fasiszta, csak olyan, mintha az lenne. Ahogy a Fidesz se demokrata – habár nevében viseli a jelzőt – csak olyan, mintha az lenne. Sajnálatosan a demokratoid kifejezés még nem honosodott meg a magyar nyelvben. Nem azért, mert nincs.
A fasizmus, mint tudva levő, Mussolini találmánya. Ahogy az ő találmánya is a népet fanatizáló, hergelő, nagy ívű beszédek használata, leginkább erkélyről hangoztatva. Rendkívül jó retorikai képességekkel rendelkezett, amit terjedelmes mellkasának kidüllesztésével és arcának grimaszaival is erősített. Ráadásul Mussolininek volt egy víziója is, mi szerint ez az évszázad – mármint, a XX. – a fasizmus évszázada lesz, és ezen belül Olaszország felemelkedésének és az olasz nép fensőbbségének évszázada, beleértve a történelmi átértékelődést is.
Amúgy Mussolinit a felső középosztály juttatta hatalomra, az olasz arisztokrácia csendes egyetértésével.
Ugorgyunk.
Van itt nekünk ez a hazai il Duce-nk. Termetre hasonló, mint Mussolini, csak éppen ő a pocakját dülleszti ki. Lehet, hogy az operistáktól tanult légzéstechnikát és hangképzést? Retorikájában is hasonló – igaz, leginkább külhonban adja elő nemzetmegváltó szónoklatait -, ám a fortissimo és a piano beszédközti használatával nem él úgy, mint Mussolini: Orbán egyvégtében fortissimo. Mondani valójában is. Igaz, harcias, körkörösen támadó politikájához nem is illik a visszafogottság. Erkély ügyben már intézkedett.
Másik hasonlóság, hogy Orbán is a nemzet felemelését tűzte ki célul: az ő víziója Európa vezető hatalmává tenni az erre ősi jogon érdemes szittyákat, de, ha az mégsem jön be, legalább ennen személyét elismertetni Európa egyedüli védelmezőjeként. Volt nekünk már ilyen – ténylegesen, és nem beképzelve – holmi Zrínyi, meg Hunyadi, meg Dobó, de nekik nem volt ilyen jó a pr-juk.
Hatalomba emelését illetően azonban megszűnik minden hasonlóság, mivel Magyarországon se felső középosztály, se arisztokrácia nem létezett, mikoron Orbánt a csúcsra tuszkolták. Kérdés, akkor ki emelte hatalomba? A szponzorok? Kétségtelen, akadtak, akik jó érzékkel az üres pártkasszáját tömték meg, hogy haladhasson – na, ők lettek a hatalomváltás haszonélvezői, az újkori (pénz)arisztokrácia, de még ez is kevés lett volna. A nép? Na, itt azért már elbizonytalankodik a gondolkodó ember, mert, biza, Orbán retorikájának köszönhetően a népnek csak kisebb része tolult be bamba birkaként a karámjába, a többit elintézte a sajátos választási törvénnyel. Az ilyet a fejlettebb demokráciákban csalásnak nevezik, de, mint mondottam, Orbanisztán nem demokrácia, csak olyan, mintha az lenne. Amit nem értek: a bikáknak nem kell más, mint egy vezérürü, kolomppal a nyakában, az után mennek. Ha kiterjesztjük a gondolatot, akkor a vezérürü személye teljességgel közömbös, a birkáknak a kolompszó kell. Akkor most mi is tartja Orbánt hatalomban? A félelem? Meglehet. Legújabb hírek szerint a Nemzetvezető Testvérnek szándékában áll véres tisztogatást kezdeni a körzetvezető testvérek közt, amennyiben a jövő heti népszavazás közönybe fúl, mert hát, nyilván valóban elégtelen pártmunkát végeztek. Leváltja őket, karrierek érnek csúfosan véget, egzisztenciák szűnnek meg. Azonban nagy kérdés, képes lesz a népet is leváltani?
Egyelőre nincs mit aggódnia: Orbán azt a bizonyos kolompot szólaltatja meg nap, mint nap, a birkák meg még csak nem is bégetnek, csak mennek bambán a kolompszó után.
Mindezekből levonható következtetés: Orbán és rezsimje nem fasiszta, csak fasisztoid, a Fidesz nem demokrata, csak demokratoid. Az egész rendszer olyan, mintha.
Sajnos, az ellenzék is olyan, mintha az lenne…
