elhallgatott tények
elhallgatott tények
Új sorozatot indítunk a Kádár rendszer igazságszolgáltatásának sajátosságairól. Közlője Kopácsi-Gelberger Judith, alapja Dr. Kopácsi Sándor tanulmánya, 1976 Torontó..
Előszó
Dr. Kopácsi Sándor a „Független Magyarország” a Szovjet birodalomban, azaz a Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után” című dolgozathoz, amit apám az 1956-os forradalom 20. évfordulójára irt Fejes Elek álnév alatt.
Mint apám jogos örököse, rendszeresen kutatok írásai, jegyzetei között. Így került kezembe nem régen a fent említett majd negyven oldal hosszú, géppel irt tanulmány. Ennek megírását Mr. Ford, 1976. Október 6.-án a San-Franciscóban tartott elnökjelölt vita során kifejtett megjegyzése váltotta ki, amely szerint a Kelet és Közép európai országok függetlenek a Szovjet birodalomtól.
A tanulmány több szempontból is érdekes, és sajnos időt álló. Olyan történelmi dokumentum is egyúttal, amelyben név szerint is említve vannak a forradalom alatt és után történt atrocitások felelősei. Fölelevenít történéseket, amikről 20 évvel a rezsimváltozás után már nem illik emlékezni, és a történészek számára is ad egy kis utalást, hogy hol találhatnak anyagot pl. arról a teljesen elfelejtett tényről, mint a forradalmárok Szovjetunióba való toloncolása, vagy a Szovjet tisztek és közkatonák saját embereik által történt kivégzése.
Húsz évvel a rendszerváltás után talán illetlenség részemről felemlíteni ilyen szalonképtelen dolgokat, amikor a Magyar emberek nagy többsége a világszerte gazdasági válság árnyékában szívesen nosztalgiázik a kiszámítható, stabil Kádár rendszerről. Amikor mindenkinek volt munkája, és a közbiztonság olyan volt, hogy az utcákon járva még késő este sem kellett félnie. Amikor csak azon múlott, hogy kinek lesz háza, autója és háromévente külföldi útja, aki meghúzta magát, becsukta a szemét, ha észrevette főnöke nagyméretű lopását és nem nyilvánított véleményt.
Csakhogy ennek komoly ára volt. Ezt az akkori erkölcsi meghasonlást a mai Magyar fiatalok fizetik meg, és még ki tudja, hány nemzedéken át kell majd fizetniük.
A tanulmányt, mint említettem Apám eredetileg nem a saját neve alatt írta. Érthető volt, egy évvel kivándorlása után, amikor még nagyanyám is élt, hogy nem akarta kihívni a Kádár rezsim bosszúját. Az írás akkor nem lett publikálva. Most találtam meg a kéziratok között. De úgy érzem, fontosságát még mindig nem veszítette el. Nem árt időnként visszanézni, még akkor sem, ha azok a történések nem éppen sorolhatók a legvidámabbak közé.
De ami az írásban engem leginkább megragadott, hogy mindezeknek a tragikus tényeknek tudatában is Apám a körkörös bosszúállás helyett a békés átmenetnek volt a híve. Ezt hangsúlyozta ki 1989. Június 16.-án a 301-es Parcellában Nagy Imre és társai koporsója előtt is. És erre biztatna ma is, mert Dr. Kopácsi Sándor az egész életét gyűlöletmentesen élte le, áldást és békességet kívánva minden embertársának.
Judith Kopacsi-Gelberger
2009, Február 5.
Brampton, Ontario
Kanada
A „független Magyarország” a Szovjet birodalomban, azaz a Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után 1. rész
(Visszaemlékezés a forradalom 20. évfordulóján) Dr. Kopácsi Sándor (eredetileg Fejes Elek álnév alatt) 1976. október-december.
Mr. Ford nyilatkozata
Mr. Ford, 1976. Október 6.-án a San-Franciscóban tartott elnökjelölt vita során kifejtette, hogy szerinte a Kelet európai országok függetlenek a Szovjet birodalomtól. Ennek nyomán határoztam el magam az írásra, hogy emlékeztessek arra, hogyan is néz ki ez a függetlenség a valóságban.
Érzem szükséges ez a mementó, hiszen Jaltában eladtak, 56-ban magunkra hagytak, Helsinkiben eltemettek, San-Franciscóban elfeledtek bennünket. A halálnak több fázisa van, de az hal meg igazán, akit elfelejtenek, és nem beszélnek róla többé!
Azért akarom a feledés és ismeretlenség homályából felszínre hozni mi történt Magyarországon 1956. november 4.-ei a szovjet intervenció után. Milyen volt ez a cselekvési szabadság, függetlenség, hogy nézett ki a bírói függetlenség?
Mr. Ford tudja igazán, mi is az a független bíróság, hiszen elnöki székét is az elődje (Nixon) felett ítéletet mondó Legfelsőbb Bíróságnak köszönheti. Ilyen indítással könnyen a csalóka látszat megszépítő szemüvegén láthat és vonhat le következtetést egy elnök Bukarest, vagy Varsó ünneplő tömegei között lassan gördülő gépkocsiból. De mi láttuk a tüzet okádó tankcsordákat rátörni békés Budapestünkre. Az óvóhely sötétjében volt alkalmunk meditálni mi a különbség a szovjet városparancsnok által aláirt felhívás, amely szerint a Szovjet csapatok "a magyar nép békés alkotó munkája vívmányainak megvédése érdekében ideiglenesen bevonultak Budapestre” és a fejünk felett összeomló épületek robaja között.
A Rákosi-korszak, az úgynevezett „személyi kultusz” túlkapásairól számos leírás, mű jelent meg. A forradalom 20 éves évfordulójára én nem a forradalom heroizmusáról, történelmi jelentőségéről, hanem a bukás utáni megtorlás eddig kevésbé ismert részleteiről szeretném megírni az emlékeimet.
Ezek egyrészt saját tapasztalataim, másrészt egy szűk különféle munkakört betöltő jogászokból álló baráti kör úgyszólván mindennapos találkozásának eredményeként rakódtak össze. A legbizalmasabb információkat gyerekkori barátomtól kaptam, aki a Legfelsőbb Bíróságon volt magas beosztásban. Bár nyugdíjban van, nevét még sem írom le, mert bár 20 év telt el, de a lényeg a rezsim belső tartalma tapasztalataim alapján nem változott.
Még a fülünkben visszhangzottak a Rajk temetésen elhangzott „Soha többé Rajk elvtárs !”, és „A személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözőkről.” Nem egészen egy hónap múlva ugyanezek a személyek, változott testületi címkével ellátva ismét kiélhették szadista ösztöneiket, amelyet immár a bosszúvágy is fűtött.
Amikor a Magyar kérdés csak vagonkérdés
Sokak tudatában úgy maradt meg, hogy kezdetben még bizonytalanság uralkodott a felső pártvezetésben Október elvi megítélésében, és csak amikor decemberben egyértelműen ellenforradalommá nyilvánították a forradalmat ettől az időtől kezdődött a terror, a megtorlás. Ezután jelentek meg a rendeletek (bizalmas belső utasításokra) a rögtön-bíráskodásról, a rendkívüli bíróságokról.
Ez nagy tévedés. A Szovjetunió szempontjából a magyar ügy egy pillanatig sem volt elvi kérdés. Csak gyakorlati szempontokból a katonapolitikai elvek érvényesültek. Ha volt egyáltalán valamiféle illúziója a szovjetvezetésnek, azt október szétfoszlatta és maradt az alapigazság, hogy Magyarországot, csak a szovjet szuronyok tartják a paktumon belül. Ebből a megfontolásból kiindulva november 4.-e után a megbízhatatlanná nyilvánított nemzetiségek sorsát szánták a magyaroknak, amint Szerov hadseregtábornok az NKVD akkori főnöke, a magyarországi hadműveletek irányítója, klasszikus tömörséggel így fogalmazott meg,
"A magyar kérdés csak vagon kérdés."
A szovjet csapatok november 4.-én vasárnap hajnalban hadüzenet nélkül kb. 3.000 tankkal megtámadták Budapestet. Öt napon keresztül ágyúzták a főváros épületeit és géppuskázták az utcára merészkedő lakosságot. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint az események során meghalt 2562 magyar állampolgár.
Az orosz veszteségekről nem adtak ki hivatalos jelentést.
Még a harcok alatt megkezdték a deportálást. A lőszert és más utánpótlást szállító vagonok és gépkocsi oszlopok nem üresen tértek vissza a Szovjetunióba. Az elfogott felkelőket, vagy potenciálisan veszélyesnek tartott fiatalokat, ezerszámra szállították el. Kárpátalja és Ukrajna lágerei tömegesen fogadták a herceg esztergályosokat, gróf marósokat. Ennyi arisztokrata csemete az Osztrák-Magyar monarchia fénykorában sem élt az egész birodalom területén.
Példaként említem meg, hogy a Kerepesi temető ravatalozó helyiségeiben is volt egy begyűjtő központ, ahonnan teherautóval szállították a kora hajnali órákban a Rákosrendezőre a környéken összefogott fiatalokat.
Néhányuknak sikerült megszökni, közöttük egy fiatal ügyész barátunknak is. Ügyész barátunk beszámolója egyáltalán nem lepett meg bennünket, hiszen mi, az idősebb generáció, jól ismertük a II. világháború alatt, de különösen Budapest ostrománál a Vörös Hadsereg hadifogoly szisztémáját. A TASSZ közölte a főparancsnokság hadijelentését: "csapataink elfogtak 1250 ellenséges katonát és tisztet!” A mozgósítás 16 évtől 60 évig szolt, tehát csak az utcán össze kellett terelni a potenciális katonákat; hogy többsége civil öltözéket viselt az nem jött számításba, mert ugyebár az egyenruhát levetette. Van, amelyik nagyon ágál, hogy hadüzemi felmentett munkás és egy percet sem volt katona vagy bujkált behívó parancs elől.
Nos, hát valakinek csak be kell gyűjteni őket, ha már a nyilas razziákat is megúszták.
Édes istenen, végső soron csak egy kicsi robotról van szó. Hogy 4-5 év lett belőle? A Gulágok világában, ha jól meggondoljuk ez tényleg nem több mint öt perc.
A történelem ismétlődik: 1956 Novemberében Budapesten és több vidéki városban összefogdossák a potenciális felkelőket, a tinédzser körüli korosztályt. Ránézésre is meglehet határozni, ismét nem állítja nagy fejtörés elé a szovjet tiszteket és katonákat. A szökevény fogyaték sem probléma, névsor itt nincs, csak darabszám. Helyére perdítik az első útba kerülő kádert és megy minden a bevált szisztéma szerint.
Távoli Moszkva környéki lágerekbe is eljutottak magyarok. „Magyar Tábornak” nevezték ezeket a lágereket, ahol nemcsak magyarok, hanem a Magyarországon október előtt és alatt állomásozó és megbízhatatlanná vált szovjet katonák és tisztek, valamint a magyarokkal szimpatizáló nagyrészt értelmiségi fiatalok voltak fogva tartva.
Már szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Volga-németek, krimi tatárok és szidók sorsát szánták népünknek is. Nem elképzelhetetlen, hogy valahol Birobidzsántól északra jelölték volna ki az új lakóhelyünket, azzal a történelmi indoklással, hogy visszatértünk a honfoglalás előtti Óhazába. Természetesen saját, kérelmünkre.
A kitelepítés tervét nem 1956 októbere szülte. Ott porosodhatott az ötvenes, vagy azt megelőző évektől az MVD fiókjában. Szovjet történészek elejtett folyosói megjegyzései a moszkvai tisztképző iskolán most öltenek testet. Nem egyes történészek egyéni véleménye, hanem távlati tervről van szó, amelyet a szovjet államgépezet időszerűnek talál a realizálásra.
Gábor Áron, aki ebben az időben szibériai száműzetését töltötte említi „Évszázados Emberek "c. könyvének 320. oldalán. Egy kazahsztáni „etap” tagjai beszélték, hogy azért irányították át több láger állományát Szibériába, mert "külföldi" anyag érkezett. Magyarok. A hír megdöbbentette és eszébe jutott, ahogy egy elítélt kazah tanár mondta a felsőkamzsalai lágerben; "a magyar nép ázsiai honos és történelme nem a Kárpátok medencéjében, hanem a nagy szibériai síkságon és az Altaj közötti részen született, ott az őshazájuk. Nagyon ésszerű volt Sztálin elvtárs terve, hogy oda telepítsék vissza." Az elfelejtett beszélgetés beleillett a hírbe, hogy 56-os magyar foglyok érkeztek Kazahsztánba. Talán Vlagyimir sem véletlenül említette, államérdek, hogy minél gyorsabban feltöltődjön az altaji táj és még kísért a terv, hogy erős, kulturált népi egységek állítsák meg az Altaj és a Pamír lábánál a sárga inváziót.
A vagon kérdés gyakorlati megoldásában nehézségek merültek fel. A vagonok lakói túl hangosnak bizonyultak. A szavalókórusok hangját sokan meghallották és a rácsokon kidobált cédulákat a vasutasok és a lakosság eljutatta a nyugati országok követségeire és az indiai Krisna Menonhoz. Két fiatal Nyugatnémet újságíró is résztvett a nem éppen önkéntes Inturiszt utazáson. Munkácsról tértek vissza hazájukba az erélyes tiltakozás hatására és riportjuk bejárta az egész világot. A TASZ szovjetellenes rágalomnak minősítette a hírt, magyar részről Pongrácz Kálmán a fővárosi tanács elnöke cáfolta meg a deportálásról szóló "imperialista förmedvényeket.”
Nem tudjuk milyen méretűvé szélesedett volna a deportálás, a világközvélemény nyilvánossága és tiltakozása nélkül. Jogászi körökben is eltérő volt a vélemény.
Két álláspont volt.
Az egyik szerint a végső megoldás az egész magyarság kitelepítése a Kárpát-medencéből. A másik a párthű káderek véleménye szerint, csak az aktív résztvevők, a potenciálisan veszélyes elemek /fiatalok/ időleges kikapcsolása volt a cél, a konszolidáció megteremtése érdekében.
Később az ügyészi és bírói eligazításokon ez a kérdés úgy szerepelt, hogy a vádlottak erről nem beszélhetnek, mert ez, mint rágalmazás súlyosbító körülmény lesz számukra. Akiknek azonban a vádpontja oly súlyos volt, hogy ez az "apróság" már nem befolyásolta a várható ítéletét, azok beszéltek róla.
1956. november 22.-én megjelent az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Munkástanácsok felállításáról. Ez a már kialakult állapot szentesítése volt. A hozzáfűzött remények azonban az új rezsimet gyorsan meggyőzték, hogy a Munkástanácsok nem engedelmes bábok és szembehelyezkednek a sztálinista restaurációval.
Nem sokkal később már az "úgynevezett Munkástanácsokról" irt a Népszabadság és azok vezetőit éppúgy deportálták, mint veszélyes elemeket, akiknek döntő befolyásuk van az Őket megválasztó munkásokra. Így hurcolták el rögtön november első hetében Földvári Rudolfot a Borsod megyei Pártbizottság első titkárát, a Forradalmi Bizottság elnökét, országgyűlési képviselőt /a mentelmi jogával együtt/ és csak a sztrájkba lépett diósgyőri munkások követelésére hozták vissza Ukrajnából, leborotvált fejjel. 1957 márciusában jelent meg a Népszabadságban, hogy képviselői mandátumáról önként lemondott, valószínűleg ugyanúgy, mint az egészségtelen hajviseletéről.
Rácz Sándort az Országos Munkástanács elnökét decemberben deportálták, miután sem fenyegetés sem miniszteri pozíció ígérete sem tudta eltántorítani, hogy felemelje szavát a tömeges bebörtönzöttek és deportáltak érdekében. Mindkettőjüket életfogytiglani börtönre ítélték.
Kopácsi-Gelberger Judith
