Tegnap délelőtt, fél tíz után az Oktogon megállójában rostokolt egy, a Margit-híd felé tartó villamos. Benézve a nyitott ajtaján nem volt nehéz felismernem a viszonylag tartós megállás okát; fekvő, ájult nőt élesztgettek a kocsi padozatán. Csak az erőtlen kezét láttam, de nem szálltam fel, mint mások, én is vártam a mentőt.

Amíg ott álltam – szűk tíz percen át –, az nem jött. Előbb jött a villamos, amire felszálltam. Sárga mellényt viselő köztájékoztatótól tudtam, hogy a Margit-híd felől érkező járat megy visszafelé, mert az Oktogon és a Blaha között villamospótló autóbuszok fuvarozzák az utasokat.

Ennyi volna a történet.

Máshol.

Itt, Budapesten a szűk tíz percen át, amíg a mentőt én is hiába vártam, megdöbbentően sok dühödt embert láttam. Főképpen az álló villamosra hiába felszállók között. Fent is, majd lent is.

A legvisszafogottabb mérgelődő, egy értelmesnek látszó középkorú nő a kommunikáció hiányát a moccanatlan villamos lépcsőjén rótta fel, nem tudni, kinek, amikor a járműről leszállni volt kénytelen.

- Kom-mu-ni-ká-ci-ót, kom-mu-ni-ká-ci-ót! – tagolta a megálló népének, amelynek többsége egyetértett vele. Ez a többség kissé arrébb nyüzsgött, mint ahol a sárga mellényes köztájékoztató magyarázott a nekitámadóknak, s próbált válaszolni a hozzá intézett kérdésekre, miközben újra és újra elmondta, hogy rosszul lett egy utas, azért áll a villamos, ne szálljon fel rá senkise.

Aki nem hallotta, felszállt. Néhány olyan is, aki hallotta. Körülnézni. Vagy azért, hogy nem csapják-e be.

Aztán leszálltak dühöngve.

- Hogy képzelik – üvöltötte egy férfi a kocsi mellett álló villamosvezetőnek –, direkt visszatartják a közlekedést! Az ember menne munkába és késleltetik!

- Képzelje magát az ott fekvő helyébe – intett a kocsiba a megszólított –, akkor is így beszélne?

Közben a sárgamellényesek váltották egymást. Kettejük között az üvöltöző férfi fellépett a lépcsőn, ahonnan a fekvő embert látni lehetett. Aztán vörös arccal kiabálta mindenkinek:

- Az ott egy cigánykurva! Egy mocskos cigánykurva tetteti magát, hogy dögölne meg. Miatta van az egész!

És nem torkollta le senki.

Én sem.

Nem tudom, hogy azért hallgattam-e, mert megjött a villamosom, vagy, mert féltem megszólalni.

Minden esetre felszálltam. Ahogyan felszálltak többen is. Köztük egy idős hölgy, aki fáradtan zöttyent le az ülésre.

- Ez megy a Széll Kálmán tér felé?

Örömmel észleltem, hogy engem szólítottak meg.

- Igen – válaszoltam széles mosollyal a lánynak –, igen-igen!

- Képzelje, kedves – mondta neki az idős hölgy, akivel szemben a lány leült, s aki valósággal felélénkült, hogy egy újonnan érkezőnek mondhatja el az általa átélt borzalmakat –, képzelje – mutatott az egyik kezével az Oktogonon túlra, amihez kissé hátra is kellett fordulnia, minthogy a menetiránnyal szemben foglalt helyet –, azt mondták, hogy odaát indulnak a villamost helyettesítő buszok,  Át is mentem oda, de kiderült, hogy azok nem erre mennek –, mutatott a másik kezével maga elé, – amerre én akarok. Ott tudtam meg – folytatta a szóáradatot –, hogy ezen a másik vágányon, alattunk, igen, itt, innen indulnak visszafelé, érti, visszafelé, a Széll Kálmán tér felé a villamosok. Meg az a sok ember, idemennek, odamennek, lökdösődnek, kiabálnak. Ez maga a káosz.

Elindult a villamos.

- Erre van eszük – kiabálta valaki odalent –, erre igen!

Sose tudom meg, hogy kiknek és mire.

Amikor este hazaértem, hiába kerestem a hírt, hogy megmentették-e az oktogoni villamos ájult emberének életét.