ugyan feleslegesen...

ugyan feleslegesen...

Bár kétlem, hogy a jelenkor legnagyobb magyarja olvasott volna Széchenyitől – egyáltalán, bármit, a sportrovaton és a napi sajtó összefoglalón kívül – de mégis figyelmébe ajánlom Orbán vezérnek és újsütetű agyonmagyarjainknak gróf Széchenyi István ma is érvényes szavait.

Hosszú lesz, de talán lesz elég idejük az érintetteknek elolvasni. Ha nem, hát nem. Nem én leszek szegényebb tőle.

Széchenyi István

„Csüggedni érzem erőmet, tisztelt gyülekezet, és tehetségem parányiságának tudata görcsbe vonja keblem, midőn ezen oly felette kényes életkérdés taglalásába bocsátkozom, mi már ezelőtt is nem egy ízben történt, noha siker nélkül; s pedig kivált, mert valamint – tudom – nem egy kapacitás saját vallomása szerint nem bír a dolgok mélyébe hatni, mielőtt gondolatinak szót tudna találni, úgy én – korlátozottabb tehetségű – megint gondolatimat nem vagyok képes mindig szavakba foglalni, főképp ha annyira áradoznak belsőmben azok, mint a jelen oly felette fontos kérdés körül.

Axioma-tisztaságban vélem látni nézetem kirekesztő helyességét; midőn másrészrül tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok. – Mily kínos epedések közt nézek én ennélfogva nemzetünk jövő sorsának elibe, ki-ki elértheti, ki fajtámhozi hűségemben bízik, minthogy vérünk egy részét nemzeti ügyünk fölött még mindig halálos fagyban szenderegni látom, és esküdni mernék, hogy bizony ez sem megmenteni, sem magasbra emelni nem fogja a hazát; midőn más részrül azon irtózatos kép áll előttem – és itt lelkemet merném rákötni, hogy e kép nem tünemény, hanem valóság -, mihez képest mindazon gyönyörű érzelem és szent lelkesedés, mely hazánknak, hála az ég, számra mindig növekedő hű fiaiban buzog, s mi a legnagyobbnak, legdicsőbbnek lehetne apadhatlan forrása, nemcsak nem fogja magasbra emelni, de még csak biztosítni sem a hont, sőt egyenesen meggyilkolni azt előbb, mint gondolnók, ha, mielőtt késő, legalább vérünk jelesbjei nem okulnak azon mesterségben: oly drága, de olyannyira kényes kincset, mint nemzetiség, nemzeti sajátság, némi biztossággal, és a siker némi hihetőségével miképp lehessen őrizni, miképp lehessen ápolni s növeszteni leginkább, sőt kirekesztőleg.

Mint fentebb bizonyítám, senki nálam tágabb kört nem enged azon féltékenységnek, mely nemzeti hűségbül eredve, bármit is nemzeti színbe ölteni vágyik. Ha jobban buzog a magyarnak vére, mint akárki másé, honának puszta említésén is; ha már mennyekbe ragadtatni véli magát, mikor a magyar hölgynek ezelőtt oly sokáig néma ajkán a nemzeti hang zengedez; ha életét kockára bocsátni kész, mikor vére mentőjét csak megkarcolva is gondolja: mindez, jóllehet sok által még most is egyedül nyavalyás kitörésnek tartatik, felette helyes s vajmi örvendetes jelenet, mert ez egyedül a visszatért becsületérzés és a magához hű erőnek eredménye, s csak ebbül pezsg élet és fejlik jövendő. Ennélfogva még a kelleténél többet tenni buzgó fiatalság túlzásit is némileg megbocsáthatóknak tartom; mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszkorában azon lelkesedésnek, mely eget kér, hol megégeti ugyan néha magát, melynek híját azonban fiatal kebelben semmi a világon nem pótolhatja ki; mert az isteni szikrának nincs szurrogátuma. S jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért.

Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olytul, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is – és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, melynek minden személyes tekintetet alávetek -, ki bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögzeszméje (fixe Idee) pendítetik meg, többé-kevesebbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaibul is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Ily alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve, és a különben legméltányosb, legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is – melyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani -, miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, miképp mindennapi eset, kivált mostani a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikelésit és gyanúsításit hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszált sem enged fején csak érintetni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületési működésében azonban ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a legkímélőbb kitétellel mindenesetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, maga-magán uralkodni nem tudó pajzánság; melynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata, és általján véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem “lesz”, mint azt többen oly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű: “volt” fogja illusztrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.

Felüdülési nagy kérdésünket tekintve nemcsak ferde logika után nem indultunk tehát, de kirekesztőleg azon egyedüli szerint, melyet valamint becsület, úgy saját nemzeti fenntartás, és ekképp a legszentebb kötelességérzet jelelt ki. Egészséges nemzet nem kénytelen efféle álszínben mutatkozó lépcsőzet után járni; kiléphet az legott, a műveltség bármily fokán álljon, egyenesen a cselekvés mezejére, a nyavalygónak azonban egészség kell előbb, a némának szó, mielőtt neki józan, neki szabad volna egészséges népek lépcsőzetit követni mindenben. S ím ez kulcsa – mert hiszen nemzetiség dolgában még most is távul vagyunk a teljes egészségtül, sőt nagyobb mozgalmak közé állítva, még tán veszélyesb állapotban mint ezelőtt -, miért kever oly sok és kivált a lelkesb magyar bármibe is annyi nemzeti fellengzést, miszerint őt mindazok, kik állásának titkaiba nem hatának – s ugyan magyaron kívül, de még született magyarokat is ideértve, hány van, ki erre elég időt s fáradságot szentelt, vagy kinek erre elég tág lelke volna – oly ábrándteli lénynek tartják, kivel teljes lehetetlen a gyakorlati élet bármily kérdését is, minden útbulvágás és mellékes tekintet nélkül, egyszerűen fontolóra venni és oldani fel. Ámde ki sokáig élt becsület nélkül, és azt visszanyerni kezdi, részint visszanyerte már, az százszorta féltékenyebb e kincse körül, mint az, ki ily erkölcsi agónia közt soha nem élt. Nemritkán házsártos lesz ez okbul az, és a megbántásnak de csak árnyékát is véresen megbosszulni hajlandó, ki azelőtt igenis hanyag vala e kincse körül. – Szintígy van a magyar nyelvével, nemzetiségével. Hol más nemzet egyedül lojális versenygést lát, ott közüle legtöbb, kivált most, midőn egy idő óta minden szenvedelmek úgy szólván elvileg és rendszeresen felkorbácsoltatnak, elnyomatást, útbanállást, tűrhetlen sérelmet gondol észrevehetni. Midőn más nemzet – jó egészségű emberként, ki sem öltözetére, sem eledelére nézve túlgonddal nincs – egyedül a dolog jósága után hajol, nemigen aggódván, mily oldalrul s mi formákban jő az: addig a magyar mindent, a legnagyobbat úgy, mint a legkisebbet, magyar köntösbe akar ölteni, és mi nem ebben jelenik meg, már gyanús előtte. Míg más nemzetű, imáiban az egek uránál gazdagságért, hatalomért, vagy erényért és bölcsességért esdeklik, hadd árassza a menny ezeket fajtája fölött el, azalatt nem egy buzgó magyar térdreesve azért sóvárog az egek felé, bárcsak a magyar nyelv válnék általjánossá; és annyira megy, tisztelt gyülekezet, e féltékenység, miképp még testületünkben is – és nem hiszem, hogy csalódnám – tán a nagyobb rész tisztán fel nem fogva az emberi szózat legdicsőbb célját: “lelkünk legmélyebb érzelmit lehető legvilágosban tárhatni ki”, éppen oly mértékben örül az új, habár homályosabb kitételnek, legyen csak magyar, mint a legvilágosbnak kész megtagadni a honosítást, ha idegen. – Ennyire emeli tán legtöbb tagtársunk, nyelvünknek nemzetiségünk kifejlésével egybefüggő szeplőtlenségét annak gazdagulása fölé, ennyivel magasbra a szüzesség rideg ideálját mindazon bőségnél, gazdagságnál és ebbül folyó uralkodói hatalomnál, mely Minerva minden lelki tehetségének tárt agyábul háramlanék ránk.

És szintígy emeli a lelkesb magyar megint a magyarság külszínét is nemritkán magasbra, mint a dolgok velejét, ha idomuk nem magyar.

Az újabb kor, buzogva a legszebb lelkesedéstül s vágytul: minél előbb ragyogni a nemzeti egészség fényében, nem bírta szellemdús hevében felfogni, hogy javulási lépcsőzetünk okvetlen csak halk lehetne, mert süllyedésünk sem vala rögtöni; felejtvén efölött: nemzeti tekintetben mennyire javultunk legyen már, eliszonyodott csigalépteinken, s fajtánk más nemzetekhez képest még mindig oly alacsony állásán. S így lőn, hogy legtöbb magyar vakhevében úgy jutott azon tévútra, melyhez képest magán kívül keresett segítséget, valamint a hullámokkal küzdő is ha magában nem bízik, mindent megragad, mire csak kezét teheti. “Jaj mily kevesen vagyunk – így sopánkodának -, lehetetlen, miképp ennélfogva a roppant számú német- és szlávban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt.” És ez felette helyes, csakhogy a miképp körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet célhoz, sőt a mostan divatozó attul egészen eltávolít. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul – s ezt ki kell végre mondani -, mert fajtánk anyagi mint szellemi léte oly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át elvégre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán – mert csak ezután javulhatunk teljes egészségre -, miképp ti. nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s eszerint éppen nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk oly parányi. És ezt sok magyar sejti, és azért tüzeli saját magát s másokat törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges, csakhogy itt megint más csalképzetbe bukik, mi annak jele, hogyha felébredett is már nagy száma, azért mindnyája korántsem ábrándult ki még; s a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, oly hangulattal ül lovára most is, mintha jelenleg is törökkel vagy franciával kellene vívnia, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, se nem veres sipkás, kivel dolga van, de egyenesen a civilizáció, melyen kard nem fog, s mely előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen. S ugyanis a bátorság több árnyéklatú. Van ti. olyas, mely mindent megrohan, és még az ágyúszájtul sem fordul el; meg van olyas is, mely kitűrni tud, s minden handabanda ellenére bevárja az alkalmas időt, meg a polgárok hevével szembeszállni, s hirtelenkedésünknek gátot vetni kész. Mindkettő maga helyén arany. Sok azt hiszi: az elsőben több anyagi, tán állati vegyület, a másik neműben ellenben több lelki vegyület van, s hogy az elsővel bírók e földön rendszerint – s legtöbb esetben anélkül, hogy tudnák – gép gyanánt szolgálnak; midőn azon másik nemű bátorság tulajdonosai viszont rendszerint a gépforgatók. Már ez bármiképp legyen is, tagadhatlan marad, hogy azon katonai bátorság, ha úgy nevezhetni, melyhez képest a hős bárminek is nekirohanni kész, mit egyébiránt egy pohár pálinka, mint tudva van, néha igen elősegít, még korántsem elég oly szövevényes s rendszerint oly hosszadalmas munka sikeres folytatására, mint egy egész nemzetnek újjászületési működése, hol az enthuziazmus ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt, de egyedül a józan, a kiábrándult felfogás, és kirekesztőleg csak az összevető s kiszámító felsőbbség győz.

Az előhozott viszketegek, melyek – megengedem – jobbadán a legnemesb, csakhogy egészen még ki nem ábrándult kedélyekben veszik eredetüket, azonban általján véve oly csekélybe vétetnek – ti. a magyarok által, és “mert hiszen nem magyar törvény elleniek”, és itt lappang a bökkenő, hogy ti. fél és bíró egy kalap alatt áll, és a méltánylat, lojalitás s bölcsesség törvénye még vajmi sokat tilt, mit a magyar törvény nyilván nem ellenez – miképp mintha Mátyással valóban kimúlt volna Magyarországbul az igazság, legtöbb fel sem foghatja, mi nagy megbántást és sérelmet lelhet mindezen kicsiségekben (!!) a más vérű, a más ajkú; sőt nem egy magasztos lelkületű nemzet-önállási ábrándiban bona fide még bámul is: egyenesen kegyelemnek miért nem veszi mindazt például a szláv, mit érette és vele tenni szándoklanak, és ha kelleténél hevesebben védi vérét, miben annyi magyar szintúgy hibáz, s sokszor vajmi erős példával jár elő, mert mindennek megvan saját határa, ezt neki korántsem bocsátja meg, de midőn oly gyanún szinte dühre hevülve, és méltán, melyhez képest valaki róla azt mondaná: “minden, mit véredért teszesz, csak ürügy, és a közbirodalomtúli elszakítás lappang kebledben”, sarkán fordul, és keleti komolysággal – s hozzá lehet tenni, keleti igazságszeretettel is – minden lelkesedését csak ürügynek mondja, és a legocsmányabb cimborasággal kész vádolni őt. – Ugyan férfiúi, lovagias-e ez, s hozhat-e áldást?

Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni. És ha valaki olyas törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, melytül természete visszaborzad, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti; mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül. És ha mindenki rögtön nem hódol oly törvénynek, mely csak idővel, s egyedül szeretetre méltó lét által vesztheti el sanyarúságát, illik-e, sőt szabad-e nekünk magyaroknak minden átallás, minden illetődés nélkül olyasokra anatémát szórni, kik ily bűnökbe esnek? Mi olyannyira kristálytiszták vagyunk-e? Nyúljunk keblünkbe s feleljünk őszintén: illik-e, szabad-e nekünk ilyest tenni, kik szinte nemcsak pirulásra méltó hanyagok vagyunk törvényeink végrehajtásában, de még azoknak sem engedelmeskedünk mindig és mindnyájan, melyek hozatalában nemzeti lelkesedéstül forrott vérünk, vagy ilyest legalább affektált a nagyobb rész.

Valóban akarat ellen is elfordulni kénytelen ily szomorú jelenetektül a kiábrándult, s mély búba süllyed lelke: ha tapasztalja, hová vezethet vak hév és rosszul fékzett lelkesedés, s hogy egyesek bűnös túlzásai néha mily rossz világba s ferde helyzetbe állíthatják a nagyközönség legszentebb érdekeit.

Oh vajmi jól tudom felfogni, mily kimondhatlan irigységi színben mutatkozik nemzeti nagyság a nemesb kedély tükrében, s mily kínokat kénytelen érezni honunk minden hűbb fia, ha parányi, sötétségtül körülvett, maga keblében dúló vérünket ama szerencsésb fajtákkal hasonlítja elfogulatlan össze, melyek a civilizációtul környezve, vagy azzal napontai érintkezésben léve, nagy nemzetekké alakultak, s hol, habár náluk sincs kiküszöbölve minden aljas – mibül halandó tökéletesen kilábolni soha nem képes -, mégis nagy és kicsi, boldog s boldogtalan csak egy nagy családot képez, s hol legalább fő vonásokban egy érdekért, egy hazáért élve s halva, mindent már csírájában meg nem ront, meg nem gyilkol a viszálkodás, az irigység démona. Ily boldogság, melyhez képest anyaföldünk körül, bármennyi színre oszoljunk is egyébiránt alább rendelt lépcsőzeteken, mindnyájunkat csak egy nagy érdek fűzne össze egy családba; ily boldogság azonban távul tőlünk. Ezt el kell ismernünk. De azért sem kétségbeesnünk nem szabad, s ellankadva a vak sorsnak átengednünk jövendőnk kifejlését, sem önhittségtül felfúva, s minden hatalmakat felbőszítve és ellenszegülésre kihíva, erővel törekedni azután, mit kirekesztőleg csak bölcsességgel, ti. élet- s nem egyedül szoba- és könyvbölcsességgel érhetni el.

Nincs a haza terén egy, ki nemzetiségünket ne terjesztené, vagy azon csorbát ne ütne. Ki erkölcsileg bármily kicsinnyel is felsőbb, az terjeszt; midőn a bár hajszállal alantibb, csorbít. És e körülmény közt nemcsak a magyar vér létezik, de honunk minden ajkú lakosa. Mert valamint nem ritkán inkább az ellenség hibái fűznek hírkoszorút a győzőnek homloka körül, mint személyes elsőbbségei: úgy emeli a magyar vért is e hazában minden másajkúnak alantisága, túlzása; s viszont.

S ha ez áll, mit nemigen vonhatni kétségbe, hahogy a lélek fölötti uralkodást nem zavarjuk össze a test fölött gyakorolható zsarnoksággal, és azon ámításban nem élünk, mintha már szellemileg is hódítottunk volna, mikor anyagilag győztünk: akkor az önismeretnek tükrébül, feltéve ha őszintén és mélyen vettetik abba tekintet, sok előtt tán a legváratlanabb igazságok fognak visszasugározni. Nem egy lesz köztünk még az itt jelenlevők sorában is, s annál inkább a haza tág területén, megvallani kénytelen, hogy tán éppen akkor ütött legnagyobb csorbát fajtánkon, mikor a sokaság lelkesedésétül felmagasztalva és elszédítve leginkább volt azon édes hiszemben: mily óriási léptekkel, sőt sasreptileg mozdítá legyen azt elő; s egyedül azon pillanatokban munkált terjesztése körül egy kicsit, mikor magábavonulva és kevés tanúk előtt, bármily kis erényeiért is szimpátiát és utánzási vágyat ébreszte. Ez egyébiránt bármiképp legyen is, s bármennyit s mi által járult legyen is ki-ki vérünk gyarapításához vagy olvasztásához, annyi igaz marad, miképp az általam most felhozott eszme mindenkinek csalhatlan hévmértékül szolgálhat, melynél fogva, ha saját magával őszinte s szigorú számot vetni akar, ki-ki csalhatlanul azon becses tudomáshoz jöhet, hogy valljon vérének olvasztásán működik-e szerencsétlenül, vagy szerencsésen másokat olvaszt-e abba; honnét száraz igazságilag az foly, miképp nemcsak mulasztás, de túlhév által is lehet olvasztgatni a hazán, vagy más szavakkal: hogy nemcsak a “semmit nem tevők, álgyönyörök közt élők, a haza zsírját ingyen szívók” hosszú serege járul közanyánk gyengítéséhez és végképpi meggyilkolásához, de hasonlólag a magas paripán ülők azon parancsoló osztálya is ront a hazán, mely indiszkrét negédtül hajtva, elég előkészület nélkül, minden erőkkel szembeszállni buzog, és ekképp úgy veszélyezteti hazánk felmagasztalási díját, mint minden fejletlen erő okvetlenül legyőzetik, ha versenygésnek indul. – Mikbül elvégre az világlik ki, hogy alkalmasint azon kevesek ápolják, dajkálják és növesztik fajtánkat leginkább, kik tőlünk tán nem is ismerve, keveset említve, s éppen nem méltatva, minden pompa, zaj és követelés nélkül, szerényen, de híven járnak el istenrendelte mindennapi hangyamunkáikban.

Ha azonban ezen híveknek, de azért mégis gyakorlatiaknak – mely tulajdont azért emelem itt különösen ki, mert sok előtt csak a fellengős a haza hű fia – csekély számát tekintjük, kik jóllehet nagyobbak, mint körük, mégis oly kétkedő szigorúsággal töltik be helyüket, mintha arra kettőztetett erejük sem volna elégséges – és ily ember emel hazát, és nem ellenkezője – ha, mondom, ezen helyüket tökéllyel álló híveknek csekély számát s pedig mindenben tapasztaljuk – kiknek mennyei vigasztalás lebegjen halántékik körül – akkor lehetetlen nemzeti olvasztó erőnk parányiságátul vissza nem borzadnunk.

Oh dicső hazafiság, te az egek legnemesb magzatja, ki a halhatlanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng, ékeskedik címeddel!

S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek; s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegenítőbb, nincs semmi visszataszítóbb, méltó antipátiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.

A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipátiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. – S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt, nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilizációi szimpátiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.”