elhallgatott tények
elhallgatott tények
Új sorozatot indítunk a Kádár rendszer igazságszolgáltatásának sajátosságairól. Közlője Kopácsi-Gelberger Judith, alapja Dr. Kopácsi Sándor tanulmánya, 1976 Torontó.
A magyar laktanyákat megszálló szovjet alakulatok a honvédséget lefegyverzik. Az alakulatok parancsnokától függ, hogy hazaküldik, hadifogolyként a laktanyában tartják, vagy Ukrajnába szállítják őket.
Nem egy ügyésznek tették fel a kérdést a vádirat ismertetésekor a bebörtönzött forradalmárok, hogy a letartóztatás dátuma 2-3 hónappal későbbi, mint a tényleges őrizetbe vétel napja, mert ezen időszak nagyobb részét a Szovjetunió valamelyik lágerében töltötték. „Ezen a napon vettük át a Szovjet hatóhatóságoktól”, hangzott a válasz. „Az előtte eltöltött időt tekintse hadifogságnak.”
ÁVH-ból ÁVÓ, mi a különbség?
Kádár bármennyire is tisztában volt azzal, hogy az oroszok által megkövetelt megtorlást és tisztogatást csak a véreskezű, a koncepciós perekben kompromittált volt ÁVH-s tisztekkel tudja maradéktalanul végrehajtani, lelke mélyéből a volt rab szemlélete is elő-előbukkant. A piszkos munkát elvégeztette azokkal, akiknek amúgy is mocskos volt a kezük, s mikor a nagy aratás véget ért, a mór megtette kötelességét alapon elbocsájtatta, nyugdíjaztatta őket. Könnyeket azért nem kell ejteni a másodszor is elbocsájtott légió felett, hiszen kiemelt nyugdíjjal, vagy kiemelt beosztással a polgári életben jutalmazták szolgálatukat.
Csak a korlátlan hatalom szédítő mámorától lettek megfosztva. De ez nem változtatott a meggyőződésükön, hiszen szolgálatuk alatt sem voltak hívei a Kádár rezsimnek.
Kádár ismerte az újonnan alakuló ÁVO’s állomány iránta érzett antipátiáját és gyűlöletét. Az első belügyi értekezleten nyíltan támadták egyes ÁVO’s tisztek a forradalom alatti magatartásáért és nyilatkozataiért. Kádárnak is volt néhány megbízható kádere és neki is a fülébe jutott az ÁVO’s berkeken belül hangoztatott vélemény: „Nincs eldöntve, hogy Nagy Imre vagy Kádár lesz-e az elsőrendű vádlott.” Ami nem volt igaz, mert persze az el volt döntve, hisz Kádár hűségesen teljesítette még ki nem mondott óhajait is a Szovjetvezetésnek.
De a szovjet intervenció és megszállással való egységes nemzeti szembenállás lehetetlenné tette az első hónapokban, hogy magyar bírósági eljárás keretében tömegméretekben hajtsanak végre megtorlást.
Körülbelül három hónap telt el, 1957. január utolsó napjaiban adták át /formailag/ a magyar hatóságoknak az őrizetben lévőket az ÁVO-soknak. Az ÁVO’s tisztek a szovjet MVD alárendeltségében működtek. A kihallgatásokat a szovjet titkos rendőrség tisztjei vezették orosz nyelven. A jegyzőkönyvek is orosz nyelven készültek. A nyelvet bíró ÁVO’s tisztek tolmácsként szerepeltek, de bevonták a fordításba a honvédségnek azokat a tisztjelt, akik a Szovjetunióban végezték a tiszti iskolát, valamint a kárpátaljai származású magyarul valamelyest is tudó szovjet katonákat is.
Ezeket a "bázis” jegyzőkönyveket még május-júniusban is lehetett a vádirati anyagokban találni és az ügyész feladata volt, hogy új jegyzőkönyvet vegyen fel, s a tárgyalás során már ne szerepeljen az orosz szöveg és magyar fordítása.
Felmerül a kérdés, hogy vajon egységes volt-e az ÁVO’s tisztikar november 4.-e után a terrorban, szükségszerűségében és végrehajtásában. Egyértelműen igennel tudok felelni. Azok az ÁVH-sok, akik szolgálatban maradtak, vagy újra szolgálatba léptek, valamennyien bűnrészesei az újabb, most már a koncepciós perek után tudatosan vállalt gyilkosságoknak.
A XX. Kongresszus után nem egy ÁVH’s tisztnek tették fel a kérdést; „mi a véleménye a koncepciós perekről és milyen szerepe volt benne?”
Csak kis töredék volt, akik makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek valóságos és nem kiagyalt perek voltak. A többség véleménye, hogy őket is megtévesztették, mivel fel sem merték tételezni, hogy a párt oly neves vezetője, mint Farkas Mihály eligazításai, és szűk körű aktíva értekezletei, nem konkrét és igazolt tényeken alapszanak. A beavatottak, akik a forgatókönyv alapján a per szereposztását és szövegkönyvét tanították be a vádlottakkal, cinikusan azzal védekeztek, hogy a robogó gyorsvonatból életveszélyes kiugrani. Példaként hozták fel Szűcs ezredes esetét, aki mint emigráns hosszú évekig élt a Szovjetunióban és 1949-ben Péter Gábor első helyetteseként működött. Amint a Rajk pernél valami rendellenességet vett észre, Szücs a Szovjetunióba utazott, hogy ezt magának Sztálinnak a tudomására hozza. Az eredmény: éppen, hogy leszállt a moszkvai gép a Ferihegyen, máris letartóztatták és sommásan, minden bírói herce-hurca nélkül agyonverték és kidobták az ablakon. Bizonyos, hogy ez a példa nem ösztönözte az objektív igazság keresésére a "cégen belülieket."
A szovjet intervenció (1956. november 4.-e) után a vonat a sínen vesztegelt. Az apparátus hivatalosan még fel volt oszlatva, a mozdonyt az MVD fűtötte, és a beszállás a jelentkező utasoktól függött.
Az állomány kb. 20-25 % élt a lehetőséggel és kilépett, illetve nem lépett vissza a céghez. Nagyjából azok, akik - többségükben régi mozgalmi emberek- úgy érezték, hogy aljas célok eszközeiként használták fel hitüket - másrészt - nem minden alap nélkül - hangoztatták, hogy őket a politikai összeomlás bűnbakjaiként áldozatul dobták oda a tömegharagnak. Voltak olyanok is, akik nem akartak egy újabb terrorakcióhoz asszisztálni.
1956 októbere után már semmiféle elvi alap nem létezett, amely igazolhatta volna az erőszakszervekben való részvétet. Elvhű és az eszmében hívő kommunisták csak 1956. november 4.-ig léteztek Magyarországon.
Utána már csak cinikus, semmiben sem hívő karrieristák, a csordaösztöntől egy akolba tömörült maffia tagok, machievalista megszállottak, véreskezű, kompromittált hóhérok, akik új cégérrel folytatták a gaztetteket, no meg néhány tízezer régi párttag, akik kiábrándultak a gyakorlatból, de a szekéren maradtak, mert ez rázta őket egy életen át. A nyugdíj előtt már új tápszert nem vett be a szervezetük.
A tisztogatást Jeniszenkó MVD ezredes vezeti. Jeniszenkó neve nem mond semmit, mert még egy egyszerű tanácsadónak sem tudta senki a valódi nevét. Fogadjuk tehát el a fedőnévét, hiszen személytelen hatalom nevében cselekedett.
A Rajk per idején az ÁVH-nál Bjelov vezérőrnagy volt a mindenható tanácsadó. Az ő eligazítása alapján dolgozott Péter Gábor és szűkebb környezete. A Buharin, Kamenyev, Zinovjev perek konstruálásában aktív szerepet játszó Bjelov, Magyarországon is tökéletesen felépítette a munkásmozgalomban beépült ügynökök ördögi összeesküvését. Minden résztvevő tudta a szereposztást egészen a kivégzésig. Ott már megtört a bűvölet és az agymosás. De csak kevesek hallották a "Nem ezt ígértétek gazemberek!” A dobpergés elnyelte a döbbenetes kiáltásokat. Csak a rehabilitáció során kezdték az ÁVH-s főtisztek kifecsegni védelmükre, hogy mit tehettek ők, amikor Bérija helyettese és jobb keze, Abakumov személyesen építette fel a vádakat. /Abakumov viselte a Bjelov nevet/ ők csupán csak részfeladatokat kaptak egyes szereplők ügyében. 1953 júniusában Beriját és Abakumovot a hivatalos TASZ jelentés szerint, mint imperialista ügynököket kivégezték. Jól értesültek állították, hogy a Sztálin halálát követő hatalmi harc során Beriját a KB ülésén Hruscsov, Zsukov és más KB tagok a helyszínen lőtték agyon.
Jenyiszenko nevét el lehet felejteni, de arcát, aki csak egyszer is találkozott vele, soha. A hitlerista propaganda filmek szögletes-arcú, borotvált-fejű GPU-s figurái jámbor óvó nénik voltak hozzá képest. Hátborzongatóan kegyetlen arca és nézése volt. A külszín itt a belső tartalmat is fedte, mert nemcsak hivatása, de hobbyja is volt az embertelenség. Magunk között „kraftfingernek” neveztük, mivel minden egyes ujja, mintha ceruzahegyezővel lett volna megfaragva, olyan hegyes volt.
Bizalmasai elmondása szerint a 30-as években a kuláklikvidálásban vett részt valamelyik kaukázusi köztársaságban. A keménykötésű hegyi törzsek nem kimondottan szocialista alázatossággal fogadták a csekista különítményt. Az alakulatot alaposan megtépázták és többeket, köztük a likvidálás parancsnokát, Jeniszenkót is elfogták. A törzsi közösségen belül még erős volt a vérbosszú hagyománya, a kiontott vért kegyetlen módon bosszulták meg. Körmeit leszedték és nem a legesztétikusabb manikűr műtétet hajtottak rajta végre. Mielőtt végezhettek volna vele, egy másik különítmény kiszabadította. Addig sem volt a humánum megtestesítője, de ezután maga volt a bosszú angyala.
Ő volt a látható vezetője a „rendcsinálásnak”. Egyetlen intésére szerelvények indultak a Gulágok felé. ÁVO-sok, pufajkások, ügyészek az Ő parancsai szerint ügyködtek. Az első tisztogatásra rögtön az intervenció után kiadták a parancsot. Szerov és Jenyiszenko beindította a terror mechanizmusát.
A történelmi igazságnak tartozunk, ha megemlékezünk a november első felében hadbírósági tárgyalás útján /vagy a nélkül/ és a budapesti Gyűjtő fogházban kivégzett kb.150-200 szovjet tisztről és tiszthelyettesről, akiknek kisebb része átállt a felkelőkhöz, a többiek, nem kellő buzgalommal teljesítették kötelességüket. Az ingadozók büntetése éppúgy a halál volt, mint a felkelőkkel való együttműködőké.
A szovjet hírszolgálat nem publikálta az esetet. Az elrettentő kivégzések nyilván csak a hadsereg bizalmas parancsában jelent meg, az is csak a magyarországi alakulatok részére, akinek harci morálját volt hivatva megerősíteni.
Kopácsi-Gelberger Judith
