avagy egy szabadságharcos az MSzP soraiból

avagy egy szabadságharcos az MSzP soraiból

"Egy szabadságharcos az Magyar Szocialista Párt soraiból

A forradalom utolsó óráit éltük… Bár a Magyarországra vezényelt szovjet hadseregek – a Mamszurov tábornok parancsnoksága alatt álló 60. 000 fős 38. Összfegyvernemi Hadsereg, a Babadzsán altábornagy irányítása alatt álló 8. Gépesített Hadsereg, a fővárosból kivont Különleges Hadtest, a Kárpáti Katonai Körzet állományába tartozó 31. Harckocsi Hadosztály, továbbá október 30-án a veszprémi repülőtérre érkezett 31. Légidesszant Gárda Hadosztály illetve a 114. és 381. ejtőernyős desszant ezredek – Budapestről, majd az országból történő kivonásáról kezdtek tárgyalásokat a Parlamentben, a szovjet vezetés titokban már lépéseket tett az új hadműveletek megindítására, a felkelés leverésére.

(Foto: Puchert János nyá. tüzér őrnagy, a Juta-dombi fegyveres ellenállás résztvevője.)

A forradalom vezetői, amint az a korabeli iratokból kitűnik, bízva a szovjet vezetők ígéreteiben, csak október 30.-tól hoztak olyan utasításokat, melyek az addig elért hadicélok (egyebek között a főváros) védelmét szolgálták – az esztergomi hadosztály alegységei ezen a napon szállították Budapestre, a Juta-dombnál kijelölt harcálláspontokra lövegeiket… addig ugyanis katonáinknak csak az egyéni fegyverzet állt rendelkezésére.

Mennydörgésben, forgószélben

Sztálin Akadémián végzett esztergomi hadosztály parancsnoka (Mecséri János ezredes) minisztériumi utasításra már 1956. október 23.-án több alegységét Budapestre küldte a rend fenntartására – katonái október 30.-ig biztosítási és objektumőrzési feladatokat láttak el. Az ezredes, eleget téve a Münnich-féle legfelsőbb katonai vezetés utasításainak, október 26-án személyesen irányította Esztergomban a felkelők által elfoglalt épületek visszaszerzését. 27-én Csolnokra és Szentendrére rendelt ki csapatokat, 28-án tizenöt államvédelmistát – az ÁVH kötelékébe tartozó önkéntest – látott el tartalékos tiszti igazolvánnyal… Két nappal később őt magát, személyesen is Budapestre rendelték, ahol (mert véleménye szerint nem kapott megfelelő eligazítást) felkereste Maléter Pált, akit kérésére tájékoztatott a szovjet csapatok budapesti elhelyezkedéséről, a megkezdett kivonulásukról…

Felsőbb parancsra a hadosztály katonái felderítették, elfoglalták és őrízték a budai ÁVH-s objektumokat, majd november elsején szintén az esztergomi 7. gépesített hadosztály volt az, melynek egységei lezárták a fővárosba vezető utakat – a Juta-dombnál foglalva el tüzelőállásokat.

Október 31-én a budapesti Kilián laktanyában került sor a Nemzetőrség alapító űlésére, ahol is Király Bélát választották meg parancsnoknak, helyetteséül pedig Kopácsi Sándor rendőrtábornokot. A Corvin-közi harcosokat Pongrátz Gergely és Iván Kovács László képviselték… Pongrátz, miközben a forradalom legválságosabb óráit élték át a felkelők, a jelenlévők szemére lobbantotta, hogy „az újságok csak a Kiliánról és annak parancsnokáról írnak, holott a Corvin harcosai többet tettek a magyarság szabadságért…”.

Iván Kovács, a másik Corvin-közi főparancsnok, Maléter mellett foglalt állást. A megjelentek segítségével végül is sikerült lecsendesíteni a civakodókat és a legfontosabb tennivalók felé irányítani a figyelmet. – Az űlés alatt két alkalommal is telefonhoz hívták Maléter Pált, jelentve neki, hogy Záhonynál újabb szovjet csapatok özönlenek Magyarországra… e fontos hírt ugyan a Kilián parancsnoka a jelenlévőkkel megosztani szándékozta, de szavaira mindösszesen egy-két katonai vezető volt kíváncsi.

November elsején, miközben a szovjet harckocsik látványos kivonulását ünnepelték a pestiek, Nagy Imre helyettes honvédelmi miniszteri megbízást adott Maléter Pál ezredesnek és több olyan kormányrendelet született, amely a forradalom utáni szabad Magyarország, elsősorban Budapest újjáépítését célozta, valamint a termelőmunka újraindításáról szólt.

A fővárosból kivont szovjet egységek egy része Tököl közelében, az ott felállított parancsnokság területére vonult, több alegység pedig csatlakozott a Budapest határaitól 15-20 kilométeres távolságban kijelölt összpontosítási körletet elfoglalt egységekhez.

November 2-án Vas Zoltán javaslatára Nagy Imre Maléter Pált honvédelmi miniszterré nevezte ki, egyúttal vezérőrnaggyá léptette elő. Ő lett a kormány egyetlen pártonkivüli minisztere. (Foto: Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter)

November 3-án a tököli szovjet főhadiszállásra hívták a magyar katonai küldöttséget, amely – a szovjet vezetők előadásában – a kivonulás menetéről, az ehhez szükséges vasúti szállításokról volt hivatott tárgyalni az oroszokkal. Az esti órákban Tökölre érkezett hadiküldöttség tagjait (Erdei Ferencet, Kovács István vezérkari főnököt, Szűcs Miklóst és Maléter Pál honvédelmi minisztert, Hersicki Lajost, Garai Sándort, dr. Szűcs Sándort és Kriszten Andort) Szerov, KGB-főnök a tágyalás megkezdését követő fél óra elteltével, más információk szerint éjfél előtt, letartóztatta. – A magyar történelemben hasonló galádságra az ezerötszázas években, Mohács után, volt példa, mikor magyar követként a törökök fogságába került, majd az oszmán birodalom nyelte el Török Bálintot…

(Foto: Mecséri János ezredes, hadosztályparancsnok, a forradalom idején a kormányőrség parancsnoka.)

A letartóztatott politikusokat és katonatiszteket először Soroksár irányába, majd a Budapest XVI. kerületében lévő Mátyásföldre vitték, a későbbiekben a Gyorskocsi utcai börtönben helyezték el. Mecséri János ezredes, a magyar küldöttség kíséretének parancsnoka is a letartóztatottak között volt, aki útban Tököl felé még ellenőrízte a Juta-dombnál lévő tüzelőállásokat…

Hajnal 4 órakor a szovjet parancsnokság kiadta a „Grom-444” (Mennydörgés-444) jelszót és ezzel elindult a „Forgószél” fedőnevű hadművelet, vagyis a magyarországi felkelés leverése.

„A hadosztályközpontból visszatérve Budapestre, a Juta-dombnál beástuk az ágyúkat – emlékezett vissza a történelmi napokra Puchert János légvédelmi tüzér, akinek a sorkatonai ideje hivatalosan már három nappal korábban véget ért, október utolsó napjától a szabadságharc önkénteseként szolgálta hazáját. – Az úttal párhuzamosan a közepes lövegeket, mi meg ferdén, merőlegesen voltunk az úttestre. Nekem volt egy golyószóróm, amit a Jászai Mari téren kaptam az oroszoktól – végül is azokra lőttem vele, akiktől kaptam. Készítettem magamnak egy sátort is, mert már nagy hidegek voltak. Kórókat raktam a földhányásra, hogy álcázzam, bár később kaptam oda egy sorozatot… Egy irnok katonatársam volt a lőszeradagolóm, a többiek meg a lövegeknél voltak. Aztán az egyik nap hajnalban elénk került egy szovjet oszlop. Később tudtam meg, hogy az oroszok a magyar ávósokkal együtt állítólag ezzel az egységgel akarták kiszállítani a – már fogoly – Malétert. Amikor a látószögünkbe kerültek, akkor kezdtek el tüzelni a lövegek. Nem mondhatom, hogy parancsot kaptam, sem látó, sem halló távolságban nem voltam, minek is vártam volna tűzparancsot. Automatikusan lőttem én is, hisz’ lőttek rám. Több gépkocsi illtve harckocsi roncs maradt aztán az úton. Amelyik meg tudott fordulni, az elmenekült. A közelben volt egy nádas, néhányan közülük leugráltak a kocsikról és bemenekültek oda. Az ütegparancsnokom parancsára aztán lementem én is a nádashoz, lőttem néhányat vaktában, mert nem lehetett látni semmit…”

A Juta-dombon lévő katonák és nemzetőrök valóban nem ismerték a november 3.-án este Tökölön lezajlott eseményeket. A szovjet hadoszlop és az őket kísérő ÁVH-katonák, amely másnap (Puchert János emlékeiben „az egyik nap hajnalban”) feléjük közelített, a fogságba esett magyar küldöttség tagjait szállította – a tűzharcban Szűcs Miklóst és Kovács Istvánt is lövés érte, Maléternek a sapkáját lőtték át. A konvoj ezután visszafordult Tököl felé, Maléter Pált és társait a délutáni órákban helikopterrel vitték Mátyásföldre.

Dobrossi Lajos börtöntársunk, aki Puchert Jánossal szolgált együtt a hadosztálynál, majd később a Juta-dombi fegyveresek között és később őt is halálra ítélték 10 társával együtt, így emlékezett arra a bizonyos napra:

„Minket november 2-án reggel vittek a Juta-dombra. A jéggyár és jutagyár közt volt egy homokbánya, itt foglaltunk tüzelőállást. Négy könnyű lövegünk volt és két közepes, a két közepes szembe nézett a Határ úttal, a mi tüzelési sávunkkal pedig oldalról támogattuk őket. Volt ott egy csomó polgári személy géppuskával és golyószórókkal. Amikor negyedikén hajnalban jöttek az oroszok, a civilek kezdték a tüzelést, mi már csak akkor lőttünk, mikor az oroszok ránk is lőttek. Jöttek harckocsival, katyusával, ZIL-ekkel. A lövegnél voltam, mikor megjelent a szovjet oszlop. Amikor felénk is elkezdtek lőni, csak akkor hangzott el a tűzparancs. Én továbbítottam az ütegemnek az utasítást… egy harckocsit és egy katyusát lőttünk ki, a hadoszlopuk ezért nem tudott tovább menni. Megfordultak és elmentek abba az irányba, ahonnan jöttek – az egész nem tartott tovább 5-10 percnél…”

A tüzérezred katonái november 5.-ig még ezen a helyen maradtak, a XX. kerületi nemzetőrök Kálmán Dezső főhadnagy vezetésével november 10.-ig még tovább harcoltak, ezt követően elcsendesedett a Juta-domb környéke.

Bírósági ítéletek a Juta-dombi fegyveres ellenállók ügyében

Bár a Magyar Néphadsereg katonái, a magyarországi szovjet erőkkel, az ÁVH-egységekkel és az MDP önként fegyvert fogott tagjaival karöltve vettek részt a lakosság és a felkelők elleni megtorló akciókban – ugyanakkor a megtorlás a magyar honvédeket is érintette, a katonai igazságügyi szervek, a katonai ügyészségek és hadbíróságok hathatós közreműködésével.

A katonai bíróságok 1956 novembere és 1958. december 31. között 5. 174 terhelt ellen 2. 887 ügyben jártak el és 3. 608 elmarasztaló ítéletet hoztak, melyből az „ellenforradalommal kapcsolatos bűntettek” miatt elítéltek száma rendes eljárás során 1. 216, gyorsított eljárással 379 – összesen 1. 595 volt. Ugyanezen időszak alatt a polgári büntetőbíróságok rendes eljárással 14. 248, gyorsított eljárással 995 – összesen 15. 203 személyt – ítéltek el.

E vizsgált időszakban „ellenforradalmi bűntettekért” a katonai bíróságok 113, a polgári büntetőbíróságok 93 főt ítéltek halálra.

Összességében a katonai bíróságok 1956 novemberétől 1963. december 31.-ig 10. 946 ügyben 15. 645 terhelt ellen jártak el és ezek során 12. 178 elmarasztaló ítéletet hoztak. A jelzett időszakban a magyar néphadsereg tagjai közül 4. 879 főt – ebből a népköztársaság elleni bűntettek elkövetésének indokával 570 főt – ítéltek el.

A forradalomban való részvételért 540 főt ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, a jogerőssé vált halálos ítéletet 30 személyen hajtották végre. (Ez utóbbi adatoknak ellentmondani látszanak a legújabb kutatások, melyek szerint csak forradalmi cselekményekért 188 főt – köztük tábornokot, főtisztet, tisztet, tiszthelyettest és közkatonát végeztek ki.)

A Juta-dombi fegyveres ellenállás ügyében, vagyis a „Mecséri János ezredes és társai” ellen folytatott nyomozás B. XVII. 020 számú vádiratát 1958. május 26-án nyújtotta be Kapfinger Tibor őrnagy, katonai ügyész az egyéb perekből már hirhedtté vált Mátyás Miklós hadbíróhoz (akit „vérbíróként” is emlegettek az 1956 után lezajlott katonai büntetőeljárások idején) – a büntetőbíróság elnöke Baranya László ezredes és Susán Pál alezredes ülnökök társaságában 1958. július 22. napján kezdte el a tárgyalásokat.

Az elsőfokú tárgyalás 1958. július 22.-től augusztus 14.-ig tartott. Az 52 vádlott közül tizenegyet ítélt halálra a bíróság. – Az indoklás: parancsnoki beosztású személyeknél a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, többrendbeli gyilkosságra, illetve gyilkossági kisérletre való felbújtás… többek esetében a szervezkedésben történt tevékeny részvétel, többrendbeli gyilkosság, valamint gyilkossági kisérlet.

A másodfokú tárgyalás 1958. november 10-14. között zajlott le, az ítéletet november 13.-án hozták meg, amely azért módosult az elsőfokú ítélethez képest, mert a katonai bíróság a „szervezkedés” bűncselekménye helyett a „mozgalomban történő részvétel” tényállást állapította meg.

Mecséri János ezredest, Szendi Dezső alezredest, Rémiás Pál hadnagyot, Kicska János főhadnagyot, Puchert János tüzért, Kálmán Dezső nemzetőr honv. főhadnagyot, Magyar János tüzért, Molnár Géza tüzért (távollétében ítélték el), Paska Elemér tüzért, Dobrossi Lajos tüzért, Varga József tüzért és Szabó Pál őrnagyot halálra ítélték. Az ítéletek érdekessége volt – ha lehet az ilyen drámákra ezt a kifejezést használni – hogy Varga József tüzért Mátyás Miklós hadbíró halálra ítélte, majd másodfokon Ledényi Ferenc ezredes 8 év szabadságvesztésre változtatta büntetését. Ugyanakkor Szabó Pál őrnagy, IV. r. vádlott életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését a Ledényi-tanács halálos ítéletre súlyosította (az őrnagyot november 15-én társaival együtt kivégezték).

Puchert János, Paska Elemér és Dobrossi Lajos sorkatonák jogerős halálos ítéletét, az ítélet végrehajtását december 24.-ig lebegtették – a Szenteste délelőttjén őket egyenként bekísérték egy irodának használt zárkába, ahol közölték velük, hogy ítéletüket a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa (MNK ET) életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatta. (Amely az 1962-ben igazságügy-miniszteri rendelettel annyiban módosult, hogy akinek a bíróság változtatta kegyelemből életfogytiglanra az ítéletét, annak 15 évet kellett letölteni, azoknak, akiknek az Elnöki Tanács adott kegyelmet, nekik 20 esztendőt kellett rácsok mögött tölteni – a legszigorúbb, fegyház fokozatban.)

Egy túlélő a történetírás nehézségeiről

„Nem győztünk, de harcoltunk.

Nem törtük meg a zsarnokságot, de feltartóztattuk.

Nem mentettük meg a hazánkat, de védelmeztük!” – Kossuth Lajos

Puchert János, az egykori rabtárs, a baloldali érzelmű későbbi szabadságharcos, 1934-ben született Komlón, egy szegény munkáscsalád elsőszülött fiaként. Az elemi iskola nyolc osztályát Komlón végezte, majd géplakatosnak tanult. A kényszerű megszakításokat leszámítva 1948 és 1989 között mindvégig a Kossuth-bányában dolgozott, földalatti lakatosként…

A komlói bányász, aki jogerős halálos ítélettel és közel tizenhárom esztendő börtönbüntetés letöltésével, 1990 után – ha képes lett volna hazudni – karriert futhatott volna be. Napjainkban, mikor néhány nap rendőrségi fogdával a hátuk mögött vagy a „külföldre üldöztek… menekültem…” kezdetű mesékkel államtitkári pozicióért és miniszteri bársonyszékért ácsingóznak néhányan (?), szinte felüdülés olvasni az egykori bányász, a Juta-dombi harcos emlékiratait, jegyzeteit arról az őszről, melyről a polgári Magyarország ifjabb lakói leginkább már csak a konfabulációkkal találkozhatnak… konfabulációkkal – ahogy a hazugságot finom úri körökben nevezik.

És mert az egykori bányász a nemzeti pántlikás, keresztényi Magyarországon bátran megírta, hogy neki nem a szocialista rendszerrel, hanem azok gyakorlóival volt problémája és egykori politikai elítéltként szívesen ment kirándulásokra – korából következően csak pártoló tagként – a KISZ-fiatalokkal 1990 után pedig magától értetődően lett tagja a Magyar Szocialista Pártnak, nekem sincs okom hallgatni arról a jegyzetbe foglalt véleményéről, amely némileg más megvilágításba helyezi 1956-ot, mint ahogyan azt az utóbbi évtizedekben láttatni szerették volna az ország irányítói.

„…Kezembe került két történész írása Jankó Piroska ügyében. Ha az ember felületesen olvassa, azt hinné, két történész szakmai vitáját követi figyelemmel. – Szerintem sajnos inkább sértődöttség, netán féltékenység van a háttérben. Nem kívánok igazságot tenni az általam egyébként nagyra becsült történészek vitájában, akik mindketten a kiváló 1956-os Intézet munkatársai. De mint a forradalom résztvevője és a megtorlás elszenvedője, egy joerős halálos ítélettel és 12 és fél év börtönnel a hátam mögött, emgedtessék meg néhány megjegyzés.

Szakolczai szemére veti Eörsinek, hogy túlságosan is a per irataira hagyatkozik, és nem olvassa kellő kritikával az azokban foglaltakat. – Ebben lehet valami igazság, de mire hagyatkozhat egy kutató egyáltalán? A személyes visszaemlékezés éppenolyan megbízhatatlan forrás… Sajnos, sokszor kellett tapasztalnom egyes sorstársaim (vagy vélt sorstársaim) esetében, hogy midőn emlékeznek, közben elfeledni látszanak, hogy szemtanúként felelősséggel tartoznak az utókornak, és bizony gyakran beszélnek valótlan dolgokat.

A magam részéről 1956. október 30-át a forradalom legsötétebb napjának tartom, amely nagyon sokat ártott a forradalom tisztaságának. Egyetértek Eörsivel, magam is elítélem a hazug mítoszteremtést. Szakolczai írja a Tóth Ilonával kapcsolatban: ’…ő az ártatlanság szimbólumává magasztosult mindazok számára, akik tagadták bűnösségét a terhére rótt gyilkosságban’. – Jankó Ilona és Tóth Ilona esete közt van egy nagy különbség: Jankó Piroskáról keveset tudunk, és ott nincs élő szemtanú, Tóth Ilona és társai ügye viszont nagyobb publicitást kapott, és van egy szemtanú is. Akik annak idején megpróbálták bizonyítani, hogy Ilonát koholt vádak alapján ítélték el, a kilencvenes évek elején megkeresték ezt a tanút, és megpróbálták rávenni, hogy igazolja a koncepciójukat. Miután úgy látta, hogy ugyan hárman követték el a gyilkosságot, de csak egyet akarnak tisztázni, azt mondta: neki mind a három személy egyformán kedves. Mindhárom esetében esetleg hajlandó lett volna hazudni, de csak egy kiválasztottért nem. Nem hiszem, hogy az ártatlanságát bizonyítani akarók ne tudtak volna arról, hogy a koronatanú él, és ne gondolhattak volna arra, hogy talán az Ő véleményére is kíváncsi a nagyközönség.

Így vagyunk a Mansfeld-perrel is: kétségtelenül nagyon aljas bűntett volt Mansfeld kivégzése, de ugyanúgy elítélendő, ahogy manapság tálalják az ügyet a nagyközönségnek. A rendszerváltás körüli időkben még csak a valóságos tényeket mondták el az esetről, ma azonban erősen megideológizálva kerül a nagyközönség elé a cselekményük. Jómagam sokat voltam együtt a per egyik tagjával: szó sem volt azokról a dolgokról, amiket manapság olvasni róla. Néhány sérült családból származó fiatal gyerekcsínyéről volt szó, nem tudták megmagyarázni, mit miért tettek…

Természetesen minden esetnél nem lehettem ott, de bántalmazásról, erőszakkal kicsikart vallomásról nem tudok…

Koncepciós per: manapság ez nagyon felkapott kifejezés. De ez az 56-os ügyekben nem állja meg a helyét. Kétségtelen, hogy az akkori bírósági gyakorlat nem felel meg a jogállami ítélkezés normáinak, hiszen ma a vádat konkrétan bizonyítani kell – annak idején a bizonyítási kényszert nem vették ennyire szigorúan. A BHÖ-ben (Büntető Határozatok Összessége – a Szerk.) például létezett egy olyan tétel, hogy ha feltételezhető, pl. egy fegyveres harc során, hogy a szemben álló félnél, ezek általában a szovjet katonák voltak, voltak áldozatok, akkor többrendbeli gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet vádja alá lehet helyezni az elkövetőt… de ettől a tárgyalt ügy még nem volt koncepciós… „ (Puchert János jegyzete, 2010. április 15.)

Szemenyei-Kiss Tamás"

Ez az írás az ellenszek.hu oldalán jelent meg