Beszélgetünk, miközben a harmadik borosüveg gurul végig az asztalunknál. Valaki felnéz, de nem mer szólni. Most nem. A társaság azon része, akik még valamelyest hisznek polarizált társadalmunkban, még felterjeszt pár értelmetlen elemzési maszlagot, de ennyi. Nem telik többre, nincs mit rajta magyarázni.

Mi tényleg más országban élünk - mondják páran asztalunknál, és nekem is folyamatosan olyan érzésem támad, hogy van némi lopott gondolat a szavukban: olykor tényleg idegenként nézünk egymásra. Pedig egy nyelvet beszélünk. Olyasmi észjárást követünk, mit senki sem képes rajtunk kívül értelmezni. Ezen sokan csak forgatják a fejüket, jelezvén, hogy bár van némi hasonlóság a meneti elképzelésekben, de ennyi csupán, sem most, sem később nem jutunk megfelelő közösségi nevezőre.

Az ilyen beszélgetések a leghasznosabbak: kiderül, aminek ki kell derülnie, eltávozik az, aki nem képes megvadult indulataink uralkodni, és válogatott szitkozódások kíséretében, jobb foglalatosság után nézelődik. Ilyen is van, nem is kevés. Pedig már-már egészen banális a téma, szélsőséges politikai nézetekről bájcsevegni, azt hihetnénk, hogy ebben a feszítésben már nincs az a csont, amit tovább lehetne mócsingozni, de mindig a akad némi elvarratlan vezérfonal. A kedvenc témám, most tessék kapaszkodni, a vérlázító baloldali diktatúra, azon belül is a már megszokott kérdés:

- Hogyan lehet egy ilyen fiatal értelmes ember kommunista?

Persze önmagában ez még nem elég, ilyenkor szoktak megegyező tekintetek után kutakodni asztalunknál, hogy megerősítve lássák azon feltételezésüket, hogy én egy letűnt ideológiai irányzat ambiciózus képviselője vagyok, mondhatni erkölcsi hulladék. Ekkortájt kerülnek napirendre a szocialisták - választási csalásukkal egyetembe -, na meg az elcseszett 8 év, ami miatt most ekkora bajba keveredtünk.

Nincs hát mit tenni, kerülni a témát öngyilkosság, így akaratot erőszakolva kell szembenéznem egy ideológiai hadjárattal, ami villanásnyi gyorsasággal fog az asztalnál újabb és újabb követőkre bukkanni, míg csak bírják hazugsággal. Kellett nekem itt megszólalni. Máig sem értem: mi közöm a szocialistákhoz? Ők ott vannak, én meg itt vagyok. Sohasem voltam párttag, és még csak egyszer szavaztam a jelöltjükre, bezzeg András barátom, aki lassan csukott szemmel is rájuk húzná a vonalakat, ő most is lapít, ahogy mindig is szokta. Én meg csak hajtogatom jelen társadalompolitikai nézeteimet, ami legalább annyira szociális, mint amennyire liberális, néhol konzervatív, esetenként radikális, és próbálom asztaltársaságom figyelmébe ajánlani, hogy mit gondolok az állami nyugdíjrendszerről, a bankokról, és úgy általában a közhangulatról, de esélyét sem látom a hallgatásra. Nem kapok elfogadhatónak tűnő kártyalapot.

Mindkét oldalon mélységes döbbenet figyel. Valószínű, hogy ez a társaság, sohasem fog ebben az összeállításban már egy asztalhoz ülni, és az is jól látható, hogy ki lesz az, aki legközelebb köszönés nélkül fog mellettem elhaladni. Mindez miért? Mert elítélem a nagyobb állami szerepvállalást.

Itt kezdődött minden, a finom bor és a liberális mocskolódás.