- Anya, mit akarnak ezek a bácsik?

- Menj be kicsim a szobádba, had váltsak pár szót ezekkel az emberekkel.

Vivien a férfiakhoz fordult. Megvárta amíg kislánya elhagyja az előszobát, majd szeme sarkában összegyűlt könnyeket törölgette.

- Mit akarnak már megint?

- Tudja jól asszonyom, ne tegyen úgy mintha nem tudná.

Vivien régóta egyedül él. Férje, Zsolt, 1éve elhagyta a hitelre vásárolt lakást és más nővel képzeli el az életét. Időnként hazajár, hogy meglátogassa 6 éves kislányát, de anyagilag nem járul hozzá a költségekhez. Az asszonynak egyedül kell előteremtenie a létezésükhöz szükséges feltételeket, mert senkitől sem számíthat segítségre.Szülei meghaltak, örökségét meg elvitte egy balul sikerült vállalkozás. A férfiak a hitelező bank alkalmazottjai és a havi részletek elmaradásáról érdeklődtek. Zsebükben ott lapult egy végzés, amivel a kétségbeesett nőt ijesztgették.

- Hiszen elmondtam a hölgynek a telefonba, hogy befizetem az elmaradásomat, csak várjanak még pár napot.

- Nem tudunk várni! Tudja jól, hogy már többször módosítottuk a szerződést, de ön egyik verzióhoz sem tartotta magát. Itt a vége, és ne könyörögjön újabb haladékokért, mert több adtunk már önnek, még sem élt egyikkel sem. Elárverezzük a lakást a mi feltételeink szerint.

Vivien körül  elsötétedett a világ. Szemei előtt a tárgyak hullámozni kezdtek, és egy rögtönzött mozdulattal megkapaszkodott az előszobaszekrény oldalába.

- Mikorra kell kiköltöznünk?- kérdezte egyre remegő hangon.

- Amint lezárul az árverezési procedúra. Talán van még pár hetük.

A nő kikísérte a férfiakat az ajtóig és próbálta féken tartani a kitörni készülő érzéseit. Megvárta amíg a bank alkalmazottjai eltűnnek a lépcsőfordulóban, majd mély zokogásba kezdett. Hangja teljesen átjárta a lépcsőház hófehér falait, és azok közvetítették tovább a legmélyebb érzéseit.

Ahogyan keserves sírását folytatta, észre sem vette, hogy a szomszéd ajtaja kinyílt egy résnyire és az ajtó mögött élő idős férfi szemlélte a történteket. Megvárta amíg csillapodik a zokogás, majd megszólította a  levegőért kapkodó asszonyt.

-Talán tudnék segíteni magának!

Vivien felnézett, majd zsebkendő után kutakodott.

- Tessék, majd én adok magának. Mindig van nálam egy végszükség esetére-mondta a férfi, majd a nadrágzsebéből előhúzott egy hófehér papírzsebkendőt.

A nő készségesen elfogadta, majd ismét visszanézett a férfira, aki ekkora már előtte állt, és széles mosoly keretében bemutatkozott.

-Dr. Tóth Zsigmond vagyok, egy közhasznú alapítvány elnöke. Az alapítvány nehéz helyzetben élő családok megsegítésére specializálódott. Itt is vannak nálam az igazoló dokumentumok, ha gondolja kihozhatom őket.

A nő vonakodva hallgatta a férfi mondatait, de olyan szelídséget vélt felfedezni a férfi arcában, hogy egy időre félre dobta  meglévő kételyeit. Időközben a kislánya is kijött a szobájából, és már hárman álltak a jéghideg folyosón. A férfi bement a lakásába és nem sokkal később egy dosszié kíséretében jött ki ismét.

- Nem kell megmutatnia elhiszem, hogy az alapítványnak dolgozik, de még is miben tudna segíteni?- szólalt meg a nő, miközben lapozgatta az iratokat.

- Abban, hogy az alapítvány átvállalja a törlesztőrészletek egy részét, ameddig utol nem éri saját magát. Nem kell hozzá semmi, csak a bank felszólító levele, meg egy kereseti kimutatás. Mikor tudja ezeket az iratokat eljutattni hozzám?

-Azonnal hozom, mert pont most kértem a munkahelyemtől egy kimutatás egy másik kölcsön miatt, amiből rendezni akartam a lemaradásomat.

A nő bement a lakásba, és nemsokkal később a férfi kezébe adta a kért papírokat. A férfi átnézte, majd elégedetten bólogatott.

- Azt hiszem, hogy nem lesz akadálya, hogy ne keljen többet ilyen keservesen sírnia. Kérem menjenek lepihenni és bízzák a dolgot rám. Holnap munka után átkopogok és aláírjuk a papírokat. Nem kell hozzá semmi, csak az iratai. Ne féljen, minden rendben lesz ezután.

A nő még mindig kétkedve fogadta az eseményeket, de úgy látta, hogy nincs igazán veszteni valója.Tudja, hogy a szomszédja őslakónak számít ebben a házban és nagy köztiszteletnek örvend a lakók között. Hitt a dolgok jobbrafordulásában, és ezekkel a gondolatokkal csukta be maga mögött az ajtót. Lefektette kislányát, majd leült a konyha asztal elé. Lehajtotta a fejét az abroszra és újra sírni kezdett. Ezek már viszont az öröm könnyei voltak. Bizakodva gondolt a holnapra, látta az esélytét, hogy átvészelje ezt a nehéz időszakot.