és most, milyenben?

és most, milyenben?

Oly korban éltem, amikor Nándorffy tanító úr körmössel nevelt, pajeszomnál fogva húzott lábujjhegyre, onnan suhintott lefelé egy taslit, de mégis elmentem hozzá elköszönni, amikor némi feljavításra, ’56 után, Lengyelországba vittek.

Oly korban éltem, amikor UNRA és IKKA csomagot kaptunk, valódi csokoládéval és igazi kakaóval, amiből  egy tábla csoki két hétig tartott, kockánként élvezve.

Oly korban éltem, amikor orosz tanárunkat, hatodikban, bizony, kicsúfoltuk, mert a lágy hangzókat erősen „szaftosan” ejtette, de, mivel egyik lába rövidebb lévén, ormótlan ortopéd cipőjében nehezen járt, hát szó nélkül fogtuk az éthordóját, és mentünk a száz méterrel arrébb lévő napközi konyhájára.

Oly korban éltem, amikor tornaterembe először csak hetedikes koromban jutottam, de a testnevelő tanárunk ingyen tanított teniszezni, mondván, lehet, hogy hatvan évesen már nem fogsz száz méteres síkfutást nyerni, de ezzel még elég jól el leszel.

Oly korban éltem, amikor néha nem kaptunk új tankönyvet, de a régi, összefirkált, gyűröttből is elég jól lehetett tanulni, amikor, ha nem hozott valaki tízórait – volt ilyen, akkor sem jókedvében tette – hát egy falat mindannyionkéból  jutott a számára.

Oly korban éltem, amikor a technikumba felvételi vizsgát kellett tenni, és a piaristák gimnáziuma csak az álmok netovábbjaként szerepelt.

Oly korban éltünk, amikor egy Scampolo-buliért akár még a Csillibe is elmentünk, pedig az nem volt éppen egy veszélytelen hely, és egy zenekar divatot teremtett: mindenki metro-kabátot szeretett volna (a Rákóczi-úton volt is egy szabóság, minek a kirakatában tündöklött).

Oly korban éltem, amikor az Ifjúsági Parkban, de még az E-klubban is kötelező volt, a zakó-ing-nyakkendő, és a máriaremetei búcsu alázatos zarándoklat volt, nem tenyérnyi aranykeresztek és ujjnyi vastag aranyláncok hivalkodó mutogatása.

Oly korban éltem, amikor a legvidámabb barakk lehettünk, és a tiltott munkakerülést büntették – nem is kellett a tarjáni péró lakóinak a meddőhányóban guberálniuk.

Oly korban éltem, amikor a TÜKER-telepeken még nem locsolták a szenet – igaz, nem is volt mindig – és Balatonbogláron, a kempingben, fél liter kakaót és két kiflit öt forintért reggelizett az ember gyereke.

Oly korban éltem, amikor eszméink – mert azért voltak, ösztönösek, tudatosak, pártosak és naivak, kinek, mi - még nem voltak ordasak.

Oly korban éltem, amikor „egy dunaparti csónakházban, nagy a jókedv minden nap”, és ha rá tudtál akasztani a túrakajakodra egy Tomos-oldalmotort, már te voltál a császár.

Oly korban éltem, amit mostanában csak átkosnak neveznek, meg elnyomónak, meg antidemokratikusnak, de:

tessék mondani, most milyen korban élünk?