Sokukban (romákban) megfogalmazódik mostanság egy gondolat: vajon mennyire magyarok ők – a szó hovatartozási és nemzeti értelmében - , s ami a legfontosabb: fontosak-e ők a hazának? Annak a hazának, ami adott és elvett, mikor, milyen politikai szél fújt határain belül. Ilyen kérdések egy átlag magyar emberben meg sem fogalmazódnak, hiszen a magyarságtudat, mint olyan, legfeljebb egy Angol-Magyar meccs alapján vetődik fel, kilencven perc erejéig, vagy maximum négyévente (itt az átlagról beszélek), vagy eleve megmondják, felülről. Természetesen nagyon sok olyan kommerszpatrióta van, aki fontosnak tartja mindennap elmondani, hogy ő mennyire mélymagyar, ám egy átlag magyar ember nem úgy éli a mindennapjait, hogy azon morfondírozik, mit is jelent számára magyarnak lenni. Természetes zsigeri válaszok fogalmazódnak meg a hétköznap emberében a haza fogalma kapcsán, ami azért nem teljesen jó.

Nekik, cigányoknak nagyon fontos kérdéssé avanzsálódik ezen belső morfondírozásnak tűnő nemzettudat keresés. Sokuknak szinte kiteszi a mindennapjait, hogy bizonyítsa, kicsoda, micsoda is tulajdonképpen. Minden egyes napja, ahogy megadta neki a Jóisten, azzal telik, hogy bizonyítania kell – nem magának, másoknak -: ő MAGYAR!

„Felszállok többedmagammal a buszra, kinek kell bizonyítani, hogy magyar bérletem van? NEKEM!

Ha történik valami bűneset valahol tőlem 300 km-re, kinek kell bizonyítani, hogy én jó magyar vagyok? NEKEM!

A gyerekem be akarom íratni egy jó iskolába, kinek kell bizonyítani, hogy jó magyar lesz a gyerekem? NEKEM!

Ha munkát keresek, kinek kell bizonyítani, hogy jó magyar munkás vagyok? NEKEM!

Istenem, egy nap hányszor kell tanúbizonyságot tennem, hogy magyar vagyok? Ha azt kérded tőlem, magyar vagyok-e, akkor természetesen azt mondom, igen, magyar vagyok, magyar-cigány. Nem kérdés, evidencia. Magyar nyelven beszélek, magyar történelmet tanultam, én is Búvár Kund voltam a mellettünk lévő kavicsbánya tavában...

Vajda Attila első olimpiai érem szerzését egymagam üvöltöttem végig a lakásban, a családom és szomszédjaim nagy meglepetésére. Könnyeztem. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam. De gondolom, Te is ugyanazt érezted, mint én, hisz mindkettőnknek magyar arany volt. Ugye, milyen felemelő, mámoros érzés volt ugrálva könyörögni a magyarok Istenéhez? Akkor Te is ismered ezt az érzést, mint én.

Szegény nagyapáim - Isten nyugtassa őket- (most nevetek magamban) számára éppoly fontos kérdés volt magyarnak lenni, mint nekem. Az egyik nagyapám harcolt a Donnál, szegénykém hadifogságba esett, mint megannyi társa. Egyszer csak, nyolc év után, „hazatért”... Mindenki azt hitte, már halott, csak a Nanó tudta szíve mélyén, hogy él a Papó. Nagyapám a nyolc év alatt, míg távol volt a családjától, a hazájától, azt a magyarsága miatt szenvedte el, nem cigánysága miatt. Mondta is sokszor, hogy ő magyar kiskatona volt.

A másik nagyapám partizán volt. Harcolt a nácik ellen, nevéhez több hőstett fűződik. Hogy mennyire nem hazudott az öreg anekdotái kapcsán, azt az is tanúsítja, hogy a temetésén több partizán társa megjelent, akik mondták, hogy vakmerő volt az én Papóm...

Szóval mindkét ősöm harcolt a hazáért, az egyik a Magyar Hadseregben, a másik a partizánok oldalán (ezért nevettem). Nem volt kérdés, hogy milyen „színben” mennek a harcba, a magyarságuk okán lettek ők hősök és nem fordítva. Nem hősök lettek és úgy váltak magyarrá.

Persze tudom, mostanság divat ( Nikolas Sarkozy után most már a Jobbik miskolci és Gyöngyöspatai polgármestereinek is ) kiérdemelni valamit, de nem ezért harcoltak ők, hanem a hazánkért, az otthonért, a közös nyelvünkért. A történelem bebizonyította a szkeptikusoknak, hogy eleink harcoltak a mi magyarságunkért, és most nekünk bizonygatni kell, hogy jó magyarok vagyunk-e, csak azért, mert mostanában nagyon hazaffyasch – vagy kényszer, más nem lévén a célkeresztben - cigányozni, és ami fontos, sok szavazatot lehet vele lopni...

Mi, cigányok, diaszpórában élünk szerte a szép világban, de egyvalami összeköt minket: az az ellopott szög, Jézus vérző tenyeréből. Egy stigmatizált nép úgy éli mindennapjait, hogy a nemzet, amiben él, nem ismeri el szimbiózisa mivoltát. Úgy nőnek fel generációk, hogy nem érzik az „anyanemzet” részéről, integráns részei lennének a világnak, amit közösen alkotnak azon a picinyke földterületen, amit mindahányan, cigányok és nem cigányok, hazának neveznek. A legtöbb cigány számára a haza az nem más, mint egy gettó, egy cigány falú, vagy egy egyre torzuló közös nyelv használata, de sokan ezt is féltik tőlük.

Mikor cigánytelepen laktam, számomra a világ ismeretlenebbik része, a városi élet szinte olyan volt, mintha egy másik országban lettem volna, holott csak félórányira volt tőlem a gádzsó világ derengő szépsége. Nem sok nép van a világon, aki őshaza nélkül éli identitástudatát, de mi, cigányok, képessé váltunk arra - ilyen megvetettség mellett is -, hogy akár meghaljunk is a Hazáért (így, nagybetűvel), hiába, hogy a haza nem akar befogadni, se megtartani.

Hova ez a ragaszkodás, kérded magadban? Utál egy nemzet, gyilkolták fiait, asszonyait megalázták, gyermekeit kísérleti alanyoknak nézték, s mégis megvan a haza. Mégis, miért ragaszkodunk mi, cigányok, ennyire egy csipetnyi földhöz, ami a könnyeinktől még csak nem is fekete?

Nemrég ismételten gyilkoltak minket, s mégis ragaszkodunk a telep szélső hazához.

„Hazám, te tündérszép kedvesem, hogy szeresselek”?

Gyula, barátom, példaképem, elmegyek hozzád, megkérdem Tőled, miért magyarul írsz verset a Hazáról, megkérdem Tőled, miért József Attilát várod? Azt mondod: „ mennék hozzád Attila, de nem tudok, mert tele vagyok földel”. Hát megkérdem Tőled, miért adtál nekem észt, hogy szeressem Őt, ki elvette kicsiny putrink?  Megkérdem Tőled!!!

Sejtem a választ, mert az a zokogó föld egyszer betemette anyánk, apánk, és azt szeretnénk, minket is így karoljon magába a föld.

Mint ahogy anyám elvárja tőlem, hogy locsoljam a sírját, elvárom gyermekemtől, hogy ha "halált hozó fű terem gyönyörű szép szívemen", néha-néha szedjék le azt.”

Egy kóbor cigány gondolatait lejegyezte egy nem cigány ember, aki nem hordoz mélymagyar családnevet, se ssy nincs a nevében, se egy nyavalyás th, még csak a felmenői között sincs kékvérű jobbágynyúzó, de, ha a cigányokat rúgják, akkor cigány, ha a zsidókat fenyegetik, akkor zsidó, ha a kommunistákat pocskondiázzák, akkor kommunista, ha a liberálisokat szidják, vádolják, akkor liberális.