Magyarországot megszállták a tálibok. Gyorsan és könnyen foglalták el az országot, alig volt ellenállás. Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll.
Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.
Övék a törvény, akire rámutatnak, azt máglyára küldik, mert bűnös.
Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.
Gyanútlanok voltunk, a szükségesnél kevésbé éberek. Elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg. Megint megtanultuk: ami megtörténhet, az többnyire meg is történik.
Még 2010 elején is voltak olyan, a tálibokkal amúgy távolról sem rokonszenvező politikai elemzők és más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.
Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert lett volna rá nyolc évük, hogy kitalálják, mit akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával.
Röviden: Magyarországgal.
Ám ők ehelyett csak azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani. Az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.
Mára övék lett az ország. Ők mondják meg, mi a jó, és mi az, ami nem.
Hogy mikor kezdődik egy ember élete.
Újabban már a szavainkat is kisajátítják: megmondják, hogy mely kifejezések használhatók a kommunikációban, és mi az, amit kerülni kell. Szegénység nincs, csak rászorultság, a stadion helyett pedig fedett sportlétesítmény írandó.
A magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.
Hazudni nem szégyen, hanem érdem, az ő világukban a hazugság az igazság.
A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. Tudják, hogy milyenek vagyunk, belelátnak a lelkünkbe. Kihasználják, hogy szeretjük magunkat szebbnek látni, mint amilyenek valójában vagyunk. Okosabbnak, tisztességesebbnek.
A mi kis hétköznapi hazugságainkra építik a saját nagy hazugságaikat. Befogadónak hazudjuk magunkat, miközben feljelentünk, ha idegent látunk a vonaton. Szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük.
Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk jó szülők, apák és anyák.
Mikor vagyunk család.
A magyar tálibok a sokszínűséget szeretik: a szürke számtalan árnyalatát.
