A demokratikus ellenzék előbb öngyilkosságot követett el, aztán kiugrott az ötödikről, és most éppen egy nejlonzacskóval a fején fojtogatja magát.
Balszerencséjükre a választási rendszer is annyira torz és igazságtalan, hogy esélyt sem ad a csodába illő túlélésükre. Ezt rajtuk kívül mindenki tudja, és mivel az Orbán-rezsim hat éve elszánt következetességgel ugyanabba az irányba tart, tévedés nélkül megmondható, mi vár ránk 2018 után.
Semmi jó.
Ezt előre látva, néhányan már felvetették, hogy a demokratikus ellenzéki pártoknak utolsó és egyetlen esélyként követelniük kéne a választási rendszer átalakítását (arányossá tételét), és ha a Fidesz nemet mond, jelentsék be a választás bojkottját.
Valóban drasztikus lépés volna, nehezen kiszámítható következményekkel, de semmi nem lehet károsabb a kiszámítható rossznál.
Márpedig egy újabb Fidesz-ciklusban az élet, az élhetőség, a jövő – egyéni és nemzeti – minden feltétele törvényszerűen tovább fog romlani, egyre több dologban és egyre többeknek már az elviselhetetlenségig. Orbán folytatódó uralmába az ország és vele újabb százezrek fognak végképp belerokkanni.
Ebbe a rendszerbe és ebbe az emberbe ez van beleírva.
És mégis még mindig csak kevesen hajlandók ezzel számot vetni, a legkevésbé pedig éppen azok, akiknek ez a munkaköri kötelességük lenne: a demokratikus ellenzéki pártok. De az ellenzéki értelmiség nagyobb része is tovább űzi a demokrácia rég elillant szellemét, végzetesen félrevezetve saját magát és mindazokat, akik még mindig hisznek nekik. Szürreális, ahogy gondosan megválasztott nyelvi panelekkel igyekeznek az abnormálist normálisnak beállítani. Vagy legalábbis élhetőnek.
És nem csak ők.
Tegnap este, a nyári szünet előtti utolsó, záróműsorában Friderikusz Sándor bejelentette, hogy az ATV ősztől „könnyedebb hangvételű” műsorokat vár tőle. Vagyis az értelmiség közkedvelt „ellenzéki csatornája” kiherélné az egyetlen valamirevaló értelmiségi műsort.
Semmi kétség, csapataink harcban állnak.
De az igazi felelősség a pártoké.
Ezért nekik, mivel már rég nincs semmilyen lehetőségük az események és az orbáni politika befolyásolására, kutyakötelességük volna, hogy a legradikálisabb eszközhöz: a választási zsaroláshoz, és ha elkerülhetetlen, a bojkotthoz nyúljanak.
Biztos nem könnyű ilyenbe belevágni, de talán segítene, ha nem „választókat” és „szavazókat” képzelnének maguk elé, hanem sok millió, megoldhatatlan gondok tengerében fuldokló embert: családostól, gyerekestől, iskolástól, kórházastól, adósságostól, és akkor talán végre ők is felfognák, miért és kikért kéne a falig, és azon túl is elmenniük, egy ember- és országpusztító politikára a tőlük elvárható maximális erővel válaszolniuk.
További időhúzás, hitegetés, önbecsapás helyett.
A demokratikus ellenzéki pártok hat éve naponta bizonyítják újra és újra, hogy a rendszeren belül nem képesek győzni, nem tudnak fordulatot adni a történéseknek. Hat éve kudarc, kudarc hátán, és apró részgyőzelmeket leszámítva, egyetlen rossztól nem tudták megóvni az országot.
Nincs vonzó programjuk, legalábbis senki nem tud róla, nem neveltek ki politikai utánpótlást, amely majd egyszer a siker reményében vehetné fel a harcot, nincs se tömegvonzerejük, se szoros kapcsolatuk azokkal, akiknek a szavazataira számítanak – vagyis nem csinálnak semmit, igazából nincs miért rájuk szavazni.
Legfeljebb jobb híján, kínunkban.
Látjuk és értékeljük egy-egy pártpolitikus őszinte erőfeszítéseit, de mögöttük hatékony párt nélkül ők sem mennek semmire.
Bármely pártnak saját szavazóik elvárásait és követeléseit kell kifejezniük, és ellenzéki oldalon ez ma egyetlen, elemi erejű vágyban foglalható össze: szabadítsák meg az országot a Fidesztől és Orbán Viktortól.
A bojkott ugyan erre önmagában nem alkalmas, de a már ezerszer csődöt mondott régiek helyett új, még kipróbálatlan módszereket és energiákat szabadíthatna fel.
A kivonulás a diktatúra rendszeréből alapjaiban rendezné át elnyomóknak és elnyomottaknak a hatalom szemszögéből most kényelmes és problémátlan viszonyát, ezen kívül nemzetközi figyelmet és szimpátiát is keltene.
A „haza nem lehet ellenzékben” orbáni hazugság helyébe „az ellenzék nem lehet hazátlan” felszabadító és könnyen termékennyé válható igazsága lépne.
Semmi nem utal arra, hogy a demokratikus ellenzéki pártok a hátralévő két évben győztesnek látszó vezetővel, meggyőző programmal és gondolatokkal lesznek képesek előállni. De a kormány által napi menetrendszerűséggel szállított bűnökből is csak ritkán tudnak valamit a maguk javára fordítani.
Annál több jel utal viszont arra, hogy lélekben már 2022-re készülnek.
De ehhez nincs joguk.
Ez itt nem jobb- és baloldal küzdelme, nem liberalizmusé és konzervativizmusé, nem mindkét oldalon egyaránt demokratikus pártok tisztességes, országépítő versenye folyik, hanem diktatúra és nyomor, vagy szabadság és új esély a tét.
A demokratikus oldal politikusaiból mindeddig hiányzott az ország érdekeit szem előtt tartó nagyvonalúság és érettség, önző belviszályaikból kizárólag a Fidesz profitál. Ezért vagy képesek lesznek végre felnőni a feladathoz és egymással új viszonyra s egyben közösen radikálisan új útra lépni, vagy a maradék hitelüket is elveszítik.
Mi meg minden mást.
