Gondoltam, naivan, hogy Aczél Endre ügye jórészt lecseng azzal, hogy gyakorlatilag szilencium-zónába utalták, azaz, mint várható volt, tényleg leakasztották az ikont a falról. Egy betűvetőnek ez elég komoly büntetés. S nem csak a honorárium miatt. Aztán valahogy mégsem csengett le.
Tulajdonképpen egyik oldalon sem látszik lecsengeni. Fura módon, de még az is előfordulhat, hogy az Aczélt valamilyen mértékben helyén kezelni látszó posztok tartják fókuszban az újságíró ügyét. Sok szempontból szorosabbra fogva a bilincset az író kézen. A Bors Online például egy Aczélnak tulajdonított Facebook –posztra hivatkozik, amelyben önsajnálat mintha lenne, de bocsánatkérés alig. A Facebookra hivatkozó utalás azonban nem Aczél Endre oldalára visz, hanem máshova, Lovas Zoltán oldalára. Itt olvasható az említett aczéli szöveg. Azzal a zárógondolattal, hogy legyen már elég a vagdalkozásból az egykori tudósító irányába. Erre még később visszatérnék. De előtte azért idézzük fel, hogy korábban az is felmerült, hogy Aczél Endre törölte a Facebook-profilját. Ám az újságíró azt közölte, hogy az oldalát meghekkelték, és más törölte.
Elfogadva az utóbbi verziót, a Facebook kivételes, mondhatni szokatlan. gyorsasággal intézkedhetett, mert a profil jelenleg is elérhető. A legutóbbi megtekintéskor azonban se híre, se hamva annak a szövegnek, amelyet Lovas Zoltán idéz. Benézni is nehéz lenne, mivel április 22-i az utolsó bejegyzés. Amire természetesen nem az az egyetlen magyarázat, hogy a szöveg az írói fantázia terméke. Ismerve egy kicsit a Facebook-ot nagyon könnyen korlátozható a potenciális olvasótábor. Tehát igen könnyen meglehet, hogy egy különben zárt olvasói körnek szánt bejegyzés indult neki a világnak. S belegondolva abba, hogy mondjuk a zárt ismerősi körömnek szánt, mintegy baráti üzenetet a különböző portálokon látnám viszont... Hááát! Ha így áll a helyzet, akkor a nem biztosan gratulálnék a publikáló morális érzékéhez. Még az esetleges jó szándék feltételezése esetén sem. Ám biztos van ennél jobb magyarázat is. Meg majd csak lerendezik egymás között.
S akkor térjünk egy pillanatra vissza magához a közléshez és a vagdalkozások témájához. A különböző hozzászólások között bizony van jó néhány, amelyik a nemi erőszakkal gyakorlatilag azonos szintre hozza a kétségtelenül ostoba áldozathibáztató megnyilatkozást. Valószínűleg azon indulat alapján, ami egyfajta bíztatást lát az áldozatot hibáztató vélemények terjesztésében. Talán nem teljesen ok nélkül, de nem is biztos alapokra építve. Viszont valószínűleg aránytalan az indulat, ha azonos nívón kezeli valaki a csoportos erőszakkal. Amit, ha bebizonyosodnak az azóta is felröppenő újabb esetek, igencsak áron alul hordott ki a volt úszókapitány. Így van egy esetleg alulbüntetett vélt erőszak-sorozat az egyik oldalon, és van egy kétségtelenül nem éppen remekbe szabott, ám gyakorlatilag teljes szilenciummal büntetett nyilatkozatsorozat a másik oldalon. Az utóbbiról sokan tudnak, hiszen a nyilvánosság előtt zajlott. az előbbiről, érthető okokból, csak most kezd oszolni a köd.
Gyanítom, hogy az évtizedes feldolgozatlanság, az egykori trauma lényegesen nagyobb kárt okozott az érintettekben, mint Aczél Endre bármilyen mostani hozzáfűzése az ügyhöz. Miközben elfogadom: a nyilvánossága miatt az utóbbiról többeknek lehet akár nagyon sarkos véleménye is. A realitásokhoz azonban az is hozzá tartozik, hogy meg nem történtté az erőszakokat az sem teszi, ha Aczél Endrét még háromszor körberugdalják a ringben. Természetesen az is igaz, hogy meg nem történté az sem teszi, ha Kiss összes szennyesét kiteregetik. Azonban az utóbbi talán hozhat egyfajta utólagos megnyugvást, feldolgozást az áldozatoknak. Ráadásul ez is az a fajta ügy, amire joggal mondja a közvélemény: ha már belekezdtek, akkor az összes kártya kerüljön az asztalra. Ehhez még Aczél Endre is hozzájárulhat a maga bugyuta nyilatkozataival. Mert akár az általa felkorbácsolt sértődések is segíthetik azt, hogy egyre többen vállalják, Takáts Zsuzsannához hasonlóan, a nyilvánosságot.
Ami talán nekik is segíthet egy kicsit, de ebben nem szeretnék elhamarkodottan, és kívülről véleményt mondani. Ahogy azt ugyanakkor megértem, ha ez nem vezet feltétlenül el a megbocsátáshoz. Nem is kell. Elfeledni sem kell, és a megbocsátás sem kötelező. Ahogy a mélyre fúródott majd kihúzott tüske, a húsba vágó kés kirántása sem okvetlen csökkenti a fájdalmat, és nem mulasztja el sebeket, amelyekre talán örökre fájó hegek figyelmeztetnek. De talán az is valami, ha nem gennyed tovább a mélyben. Akkor, ha tudható: a bűnt nem lehet agyonhallgatni, okosba’ elsikálni, és dögkútba temetni.
S még valami: az, hogy ez kiderült, és a lapok az asztalra kerülnek komoly figyelmeztetés lehet. Nem azzal, hogy egy újságíróba lehet még egyet belerúgni. De azzal nagyon is, hogy a beosztottakat a saját háremeként kezelő vezetők, az állásinterjút a prostivadászattal összekeverő, a kiszolgáltatokkal visszaélő szemetek se legyenek olyan fenemód biztosak magukban. Akkor sem, ha azt hiszik: ismerik Isten telefonszámát. Netán egy éppen akkor felkent falkavezérét.
