Ahány erkély, annyi szokás.
Mikor híre jött, hogy a kielégíthetetlen ego legújabban egy Dunára néző, hosszú erkélyre is igényt tart, szabály, illem, ízlés nála soha nem számított, rögtön egy másik erkély jutott az eszembe. Az, amelyről Júlia mondta ki a kilátástalan szerelem távolbalátó szavait: Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó?
De a most épülő erkély se lesz reménytelibb hely.
Az előzőről két fiatal halálához vezető útra nyílt remek kilátás, az utóbbiról meg egy ország pusztulásának még hátralévő állomásaira fog.

Eléggé illúzióromboló, de azért Júliával kérdezzük mi is: Ó Viktor, mért vagy te Viktor?
Szóval hogy, miért te jutottál nekünk?
Mindegy, ez most még egy ideig így marad, hát még, hogy épp a napokban jelentette be, hogy a következő 15-20 évben is politikával kíván foglalkozni, „hol az első, hol a harmadik vonalban”.
A mértékletesség késői, szép felvillanása, de rajtunk ez már nem segít.
Amúgy is épp eléggé ismerjük már, hogy biztosak lehessünk benne, amíg neki csak egyetlen szava is lesz ebben az országban, addig másra, mint széthúzásra, gyűlöletkeltésre és lemaradásra nem számíthatunk. Ha csak nem akadályozza meg ebben egy új, izmos és demokratikus erő.

De egyelőre inkább csak egy újabb nemzeti sorscsapás áll ugrásra készen, és ő is mindig ott lesz valahol, hogy ösztönös pusztító tehetségével minden, esetleg kezdődő jót igyekezzen majd a csírájában eltaposni.
Ehhez még miniszterelnöknek sem kell lennie – láttuk, hogy ellenzékből is mire volt képes.
Akkor is ott fog állni az erkélyen, amelyet az ő örökös tulajdonának fog megszavazni a levakarhatatlan szégyen parlamentje – a nemzet erkélye nem állhat üresen –, és a Dunát figyelve azon az egyetlen dolgon fog töprengeni, amihez ért: mit pusztítson még el.
De talán már nem is lesz olyan könnyű dolga, mert az ország napról napra pusztul, és megtörténhet, hogy addigra nem marad semmi elpusztítani való.
Szegény, nem lennék akkor a helyében.

Az első másodperctől látható volt, mire készül, és az első perctől nem tett ellene senki semmit. S azóta is vastag, ragadós békanyálként borít be mindent a megalkuvó tehetetlenség.
Valami ugyan most megmozdult, de ez csak annyi, mint megpróbálni egy erdőt egyetlen fejszével kivágni.
Hallom, az ellenzék már a választásokra készül, vagyis újabb árulásra. Hiszen tudják, hogy esélytelenek, de igazi harc helyett harcot színlelve akarnak tovább vegetálni.

Robbantaniuk kéne: végre kivonulni, mindent bojkottálni – világbotrányt kelteni. Teljesen új helyzetet előállítani, amiből akár meg is születhetne valami.
Máskülönben a Duna túlpartjáról csak bámulni fogják az erkélyt, amelynek párjáról meg ezt találtam García Márqueznél, egy diktátor történetében, A pátriárka alkonyában,: …"Egy januári délutánon pedig egy tehenet pillantottunk meg, amint a naplementét nézi az elnöki erkélyről, képzelje csak, egy tehén a nemzet erkélyén, szégyen, gyalázat! – micsoda szar egy ország…"

És szar országok, bizony máshol is vannak.