Az éjszaka hűs levegője végigsimította homlokát.
Dávid törékeny vállaira borította az imaköpenyt. A kijjorba lépett és megmosta kezeit, fehér kippáját felvette. Az olajmécses szent lángjai mozdulatlanul álltak az agyagból döngölt oltár mögött. A tefillineket karjára csavarta, ügyelt a szent előírásokra.

Végignézett magán. Pipaszár lábai csontokkal meredeztek. Karján a bőr lógott, ahol valamikor az izmok játszottak, most elmosódott árnyak űzték egymást. A kippa alatt alig néhány szál haj rejtőzködött, a valamikori fürtök helyén csak sima bőr feszült koponyája csontjain. Lába fázott a keményre vert padlón, az ágya előtt leterített bőrre lépett.

Dávid imádkozni készült.
Karjait emelte valahová az ég felé, aztán tágra nyílt szemmel tekintett fel,senki nem fogta meg a kezét. Hé, kiáltott! Hé!

Csak a csend.
Hé! HÉ! Hééééé! És hangja sírósra görbült, hé, hol vagy?
Ott állt imához készülve, előírásosan öltözve és senki nem szólt hozzá. Kain dühe fortyant szívében, HÉÉÉ! Üvöltötte, de csak a Menora néhány lángja rezzent a levegő mozgására és a csend töretlenül borult a szobára.
Dávid ökleivel verte tehetetlen dühében fejét, kiáltása lassan hüppögő sírásba csendesült és a hé már csak suttogás volt. Hát hol vagy? Miért nem felelsz? Hallod? Barátom! Ivócimborám! Harcos társam? Álmaim ajándékozója!

Na várj csak! Dühödten szakította le magáról fehér gyolcs imaköpenyét, szíjával csapkodott, kippája félrecsúszott.
Dadogott, csak egy név volt érthető fogatlan szájából Bethsabé neve buggyant ki kristálytisztán, puhán, melegen, simogatón, gyengéden, ölelőn, kérőn, keményen, játszva, komolyan, magyarázva, ...és fülében csak Bethsabé kuncogó nevetése hangzott.

Az Istenit neki, ma ebből az imádkozásból semmi sem lesz, morogta.
Fentről egy igen halk, gúnyos kacagás hallatszott.