A Bezerédi utcai általános iskolában történelemre és magyarra tanított Wenner József. Kopott zakója alatt jobbára kockás inget viselt. De nem ezért szerettem. Hanem mert ő szerette, amit az óráin előadott. Sose felejtem el, ahogyan történelemből felelevenítette az alig néhány évvel korábban befejezett második világháború eseményeit. Sokszor előfordult, hogy az általa oly élvezetesen felidézett történésekből a tankönyvben csak egy-egy mondatot leltem, olykor még annyit se. Például Dunkerque homokdűnéiről beszélve, miután a fekete táblára lendületesen felírta az általunk ismeretlen város nevét, ugyanazzal a lendülettel vázolta fel a Doveri-szoros innenső tengerpartjára szorított francia katonák egyre zsugorodó hadállásait, szinte láttuk a minden oldalról rájuk törő német túlerőt, átéreztük reménytelennek láttatott helyzetüket, aztán fellélegeztünk, amint Anglia csücskéből értük indult a hajó- és csónakáradat, szorítottunk, hogy minél több embert tudjanak megmenteni. Wenner Józsefnek köszönhetően olyat is tudtam erről a korszakról már gyerekkoromban, amit mások nem, jól emlékszem egyebek között a finnországi csata kezdetét jelző mondatára, hogy a karéliai földszoroson meginduló támadás előtt szovjet gépek bombázták Helsinkit és Viipurit.
Nos, ez a Wenner akkor volt elemében, amikor előadott. Amikor feleltetett, az látnivalóan fárasztotta. Talán unta is. Olyankor pihent. Odaállíttatta a dobogó partjára az áldozatot, az íróasztal mögötti széken hátradőlve hagyta, hogy beszéljen, nem kérdezett közbe, behunyta a szemét. Néha elaludt.
Azon a számomra emlékezetes napon, amelyen a dobogó pereme elé váratlanul engem szólított, azt se tudtam, hogy mi volt a lecke, amiről a tőle elvárt módon, azaz folyamatosan beszélnem kellett volna. Ma is csak annyit tudok, hogy a táblára rajzolt karikáiba írt, általa ezért gombóctannak nevezett nyelvi szabályok valamelyikéről várt tőlem több bővített mondatot. Miközben magabiztosan érzékeltetni igyekeztem, hogy a magyar nyelvi ismeretek széles körének birtokában vagyok, ő a szokott módon hátradőlt és behunyt szemmel hallgatott. A Balaton főnév jött a nyelvemre, s jelzőt keresve hozzá a nyaralásom jutott eszembe, hogy a tó déli partján voltunk, ahol sekély a víz, s jó messzire be kell gyalogolni, mielőtt úszni lehetne-kellene, távolabb pedig, az északi oldal fölé magasodó hegyek tövében, ahogy rázuhog víztükörre a nap, tejkéknek látszik a Balaton. Hogy mindezt el is mondtam, osztálytársaimon vettem észre, mert alig győzték a röhögésüket visszafojtani.
A Wenner ugyanis elaludt, a folyamatos beszéd hallatán beverte a szundit. Én pedig folytattam, amibe belekezdtem, beszéltem az első balatoni nyaralásom élményeiről, a vitorlásokról versenyéről, tihanyi kecskekörmökről, amik valójában nem kecskekörmök, a hínárról, ami a lábam köré tekeredett, és így tovább, és így tovább, egyik mondatot a másikba öltve, egyszer-egyszer lélegzetvételnyi szünetet tartva, beszéltem, beszéltem, amíg a Wenner a vonalzót fel nem emelte, jelezve, hogy elég, összeszorult a szívem, mert e mozdulatában nem volt benne, hogy elégedett-e a feleletemmel, avagy sem. Aztán beírta a négyest és az osztálykönyvből Pircsákot szólította.
Ment tovább az óra, éppen kicsöngetésig, amikor Wenner – szokása szerint – az együttműködésünket állva megköszönte, mielőtt lelépett volna a dobogóról, mi felálltunk, de ő az ajtó felé haladva visszafordult és engem szólított:
- Mondcsak Aczél, te tényleg tejkéknek láttad a Balatont?
