Egy diktatúrában semmi nem véletlen: nem lehet benne valamit se „túltolni”, se kicsit elrontani – minden pontosan a tervezők szándéka szerint működik.
Ha diktatúrát akarok csinálni, és sikerül, mondjuk az oktatást acélmerevvé tenni, akkor a szabályok éppen hogy nem rosszak, hanem jók.

Ezért a rendszer képtelenségein is csak az háborog, aki még tagadja, vagy nem fogta fel, hogy miben él. Az valóban nem értheti, hogy miért éppen a kerület legjobb iskoláját zárják be, vagy a kormány miért köpi szembe azokat, most épp az Ubert, akikkel egy nappal korábban megegyezett.
De maga a diktatúra is egy gigantikus túltolás, és a részletek ennek csak a természetes következményei. Ezért mehet át az Orbán-vonat mások telkén, ezért viheti haza Habony a Szépművészeti festményeit, és a Hómanszobor-ügy is ezért kezdődhet elölről, ezúttal Vácon.

Mindennap történik valahol, valami túltolás.
Ha majd egyszer valakik összegyűjtik és közzéteszik, amit óriásplakátokon már amúgy is rég meg kellett volna tenni, hogy mennyi és hányféle becstelenség történt itt ebben a hat évben, akkor lesz csak látható a valódi dimenziója mindannak, amin keresztülmegy az ország.
Az összes óriásplakátra szükség lesz.

Magyarország egyre kevesebb szállal kapcsolódik a civilizációhoz, és bekövetkezhet az elképzelhetetlen, hogy a megmaradt szálak is el fognak pattanni…
És mennyi új becstelenség jön még!
Mert nincs elég jellem, karakter és akarat az elhárítására.
Jóllehet, a rezsim minden pórusából a diktatúra levegője árad, az ellenzék kirakatemberei még most is azt hajtogatják, hogy a miniszterelnök jót akar, a legújabb pedig, hogy szerintük a már valóságos töltött fegyverként ránk szegezett junta-törvénytervezet is csak elterelés a kormány kreálta bajokról.
Ők a józan mértékletesség hangjai.

Kéri, Lengyel László, Hack Péter, Horn Gábor és a többiek húsz éve a porondon: azóta egyfolytában beszélnek, közben elsüllyedt egy ország, de ők még mindig nem tudtak ráunni saját magukra és téves prognózisaikra. Mikrofon- és képernyőalkeszek, akik hol félrevezető, hol megnyugtató üzeneteikkel a hatalom akaratlan tettestársaivá váltak.

Az ő hangjukon szólnak a mindig mindent eláruló szakszervezeti vezetők, egyetemi vezetők és szinte mindenki, aki hat éve egyfolytában tagad és „konstruktív párbeszédre” vár. Mert akkor lenne többféle tankönyv, jobb médiatörvény, és lefújnák a Liget-projektet, igaz?
Ebben az önámító hazugságban fuldoklik az ország.

Pedig Orbán 2010-ben megindokolta, miért fogja visszaállítani a diktatúrát, naná, nem annak nevezte: mert a demokrácia túl vitatkozós és döntésképtelen. Tehát megmondta világosan, hogy nem lesz egyeztetés, nem fogják senki véleményét kikérni – és azóta százszor megerősítette, hogy egyetlen akarat van: az övé.
Aki ezt még mindig nem érti, és a diktatúra barátságára vár, az tényleg semmit nem ért, és fényes nappal is koromsötétben botorkál.

És annak holnap tüntetni menni is fölösleges.