déjà vu érzésem van

déjà vu érzésem van

Van ugyebár a szigor, miszerint a közszolgálatban dolgozók, amennyiben elérték az öregségi nyugdíj korhatárát, és meg van a megfelelő szolgálati évük - már ez is ellentmondás, mert hát, az "és" konvenció eléggé kétes, mert lehet valaki 65 éves körorvos, mindössze 30 évi szolgálati évvel - akkor,biza, nyugállományba helyezik őket!

Ez eddig rendben is volna, már amilyen messzire a hatalom e tárgyban gondolkozni tud. Megjegyzem, nem túl messzire. Itt most eltekintek a bírák nyugdíjazásától, mivel az nem kérdés, mire megy ki: hithű mamelukok begyűrésére a független (?!) hatalmi ágazatba.

Eltekintek a képviselők, miniszterek és egyéb csepűrágók hadától, mivel a rendelkezés gyorsan lex gyevi bíró kategóriába sorolta őket.

De nem tudok eltekinteni két, a nép szempontjából igencsak fontos közszolgálati csoport nyugdíjazási kérdésétől: a tanárokétól, és az orvosokétól.

A felsőoktatás esetében még csak rezeg a léc, de az alapfokú oktatás terén a jövőkép teljes mértékben sötét! Mert hát, azok helyébe, akik valódi hivatástudatból, igazi PEDAGÓGUSKÉNT neveltek, oktattak generációkat, mégis, ki fog lépni? Ki fog lépni a Pusztaporosi, amúgy is még három másik települést kiszolgáló, összevont osztállyal működő iskola katedrájára, főleg, a Hoffmann-féle, egyszer majd, talán, esetleg bevezetendő pedagógusi életpálya modell ismeretében, a tervezett agymosó egyen tanterv ismeretében? Mert, e felől ne legyen senkinek kétsége, a manapság végzettek között igencsak kevésnek van hivatástudata, de még többnek magasabb igénye, hiszen diplomás! Igaz, hogy azon az alapon, hogy ez elvárás volt a családban, és, bár sehová máshová nem fért be, de azért a tanárképzőt még el tudta végezni, tehát tanárnak még jó  lesz!

Emlékszem gyermekkorom általános iskolai tanárára, Nándorfi - se két ff-el. se y-nal nem írta a nevét - aki kemény körmösöket tudott osztogatni, a pajeszhúzástól se riadt meg, de amikor a Vöröskereszt Lengyelországba utaztatott többed magammal, úgy egy vasúti szerelvénnyi magam korú gyerekkel egyetemben, kicsit feljavítani meglehetősen leromlott fizikumomat - ez '56 után volt - elmentem hozzá elköszönni. Na, nem egészen magamtól, de a szüleim úgy vélték, ez illő dolog, mégsem két napig leszek távol. Láttam, hogy Nándorfi tanár úrnak ez fölöttébb jól esett. Még mintha meg is hatódott volna. Persze, visszatértem után sem maradtam ki a körmösből. De legalább tanultam tőle, mert volt mit.

Azután ott vannak a háziorvosok - szocreál fogalommal: körzeti orvosok. Legtöbbjük - vidéki viszonylatban főleg - igencsak nyugdíj korhatáron túl van. És az utánpótlás? Hát, az bizony, előbb helyezkedik el -különösen szakorvosi vizsgával - a Lajtán túl, 4.000 euró havi díjért (ha hiányszakmában szerzett képesítést, még lakást és adómentességet is biztosítanak neki), mint hogy elmenjen a már említett Pusztaporos nyomorult kis rendelőjébe, ahol még internet sincs, cserébe a vizet, kézmosáshoz, a kerekes kútról kell behordani!

De, ha mégis, mert a hivatástudat vezérli, és ezért még áldozatot hozni is képes, milyen pótlását jelenti annak a rutinos orvosnak, akinek nem mellesleg megvan a hosszú évek alatt kiépített összeköttetése a környék létező összes egészségügyi intézményével, aki már az ajtóban kiszűri a hétfőn jövőről, hogy biza, hosszú volt a hétvége, és csak rá akar még egy kicsit pihenni, amúgy meg Mariska néninek csak gyógyszer kell, de azért, vagy 10 percet rá kell szánni a lelke ápolására, mert kinek is mondja el búját-baját, ha már templomba nem jár!

Ifjú korom körorvosa, Kővári doktor, mondjuk úgy, nem vetette meg a szeszneműt. Ennek ellenére félelmetes diagnoszta volt, és soha nem tévedett. Jelenlegi háziorvosunk szívspecialista, ő tudja miért, mégis háziorvosnak szegődött. Nem annyi a paraszolvencia, őt kétségtelenül a gyógyítás vágya vezérelte településünkre.

Node, ennyit a háttérről. Most jön az, amiért billentyűre vetettem magam: egyéni kérelemre, miniszterelnöki elbírálás alapján, felmentés adható e nyugdíjba vonulási kényszer alól!

Hiába, no, a gyorsnaszád kapitánya kétségtelenül polihisztor, ehhez is ért! Ül a lovardányi méretű dolgozószobájában (Micsoda anakronizmus! A dolgozószoba, nevéből adódóan, a munka helyszíne!Ezt a fogalmat, ha jól sejtem, Népünk Boldogsága még hírből sem ismeri), és kiszól a titkárságra: Gizike, ma mennyi kérelem érkezett be hozzánk? Mert azért biztosan van egy napi normája, mennyit is képes egy ültő helyében feldolgozni. Hogy milyen alapon gyakorol kegyet - egye fene, Kovács doktor szolgálja tovább a közt, olyan szimpatikus neve van - nem tudhatom, de, hogy szakismerete e tárgyban nincs, az kétségtelen. Saját tanult tárgyaiban - ami, ugyebár, úgy nagyjából a jog körül forog - se túl sok, de hát, ne várjunk el egy kegy gyakorlójától ilyesmit. Éppen elég neki megküzdenie azzal, hogy megint kikapott a Videoton, vagy a Dunakeszi FC. mérkőzésén Szíjjártó pubit megint lerúgták, és különben is, a szemét libsibolsik hazaárulása révén romlik a forint, tehát Varga tanár úr kérelmét már lesöpri, tessék csak nyugalomba vonulni! Mégis, mit képzelnek ezek, ki vagyok én? Az úristen?  Ezen belső monológja után azért egy kicsit töprengőre veszi a figurát: tényleg, ezzel a hatalommal, miért ne?

A déjà vu érzés pedig, ami erőt vett rajtam, a szocreálból, és az azt megelőző átkosból gyökerezik, amikor is, végső kétségbeesésükben, vagy simán hitbéli meggyőződésüktől vezérelve, de lehet, hogy csak az eszme tisztaságában bízva, emberek sokasága fordult, sorsának jobbra fordulását, a vele szemben elkövetett igazságtalanság orvoslását, vagy csak egy elvtársi szót remélve előbb Rákosi, majd Kádár titkárságához.

Nos, a múlt elkezdődött: lehet Orbán elvtárs titkárságához fordulni, mert Népünk Boldogsága - ha olyanja van - képes, egyéni elbírálás alapján, kegyet gyakorolni.

Ez az írás a KMH oldalán jelent meg.