októberi gondolatok
októberi gondolatok
Nem a várt egymillió, hanem csak százötvenezer ember ment el meghallgatni a diktátort 2012. október 23.-án, amely esemény és tömeg a diktatúrák világában nem szokatlan. 1957. május elsején az idegen hadsereg által levert szabadságharc után több mint félmillió magyarországi lakos vonult fel Kádár János és szovjet vendégei előtt, éltetve a munkás-paraszt kormányt és a dolgozó magyar nép hatalmát. – A kádári időkhöz képest ez a mostani „Békemenet” (a kormány melletti tüntetés) igen visszafogottnak volt mondható, magyarán: már a lakosság mindenre kapható része, a szokásos 100-150 ezer honfitárs, is csak halmozott ígéretek és megfelelő megdolgozás után ment el éltetni az éppen soros népvezért.
Orbán Viktor tehát eljutott oda, ahová dr. Torgyán József, a „Szédületes Száj” és Csurka István, az első náci parlamenti képviselő, Zazrivecz-Vona Gábor elődei is eljutottak – népszerűsége csúcsán és mélységében még egyszer elmentek meghallgatni azt az embert, aki arról beszélt, amit a hallgatóság hallani akart…
Ilyen felvonulás talán már nem lesz többé Budapesten.
Orbán Viktor számára egészen biztosan nem.
Vártam, hogy a kormányváltásra törekvő pártok a munkássághoz forduljanak, az éhezők, nyomorgók millióihoz szólva az utcára hívják őket – de az ellenzékben lévő politikusok erről elfeledkeztek.
Elfelejtették a külföldön élő magyarságot is megszólítani, főleg annak kapcsán, hogy augusztus 13-án a Magyarországon szabadon menetelő náci szervezetek egyike felakasztással fenyegette meg a demokrácia híveit… de még az a parlamenti párt sem interpellált az Országgyűlésben a botrányos eset miatt, amelyik előadásra hívta meg a Kanadai Magyar Hírlap főszerkesztőjét.
Tüntettek a demokraták – voltak húszezren vagy százezren – fecsegett a felszín, de a mélység, a valódi tömeg hallgatott. Akik nevében nyilatkoztak a Szabad sajtó útján vagy a Kossuth Lajos téren – a jelenlegi és az eljövendő hatalom kiszolgáltatottjai – a házaikba húzódtak, távol tartották magukat a Nagy Szavak Kőrútján felvonulóktól.
Ezen a napon az ellenzéki politikusok mintha elfeledkeztek volna arról, hogy a harc már nem demokratikus terepen folyik, ahol minden polgárnak, minden pártnak és társadalmi szervezetnek azonos esélyei vannak – ez a kialakult helyzet már maga a diktatúra.
2010. május 29-én a szabad választásokon győztes párt vezére az alábbiakat mondotta az Országgyűlés nyilvánossága előtt:
„Én, Orbán Viktor esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek. Az Alkotmányt a többi jogszabállyal együtt megtartom és megtartatom. A tudomásomra jutott titkot megőrzöm. Miniszterelnöki tisztségemből eredő feladataimat a Magyar Köztársaság fejlődésének előmozdítása és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem. – Isten engem úgy segéljen!”
Még egy év sem telt el, mikor 2011. április 25. napján Orbán Viktor miniszterelnök pártja parlamenti többségét eszközként felhasználva a lakosság megkérdezése nélkül, népszavazást mellőzve megszüntette a Magyar Köztársaságot és eltörölte az Alkotmányt.
Magyarország Alaptörvénye (korábban alkotmánya) a magyar jogi hierarchiában a legfelsőbb jogszabály, melyet ezen a napon hirdettek ki és 2012. január 12-én léptettek hatályba. – A parlamenti ellenzék, a lakosság politikai véleményét képviselők közel egy éven át nem fordultak a magyarországi tömegekhez, nem tiltakoztak az Európai Uniónál, az Egyesült Nemzetek Szervezeténél… bár tisztában lehettek a következményekkel.
Az Országgyűlés ugyanis az Alaptörvényben szabályozza Magyarország jogrendjét, az állampolgárok alapvető jogait és kötelezettségeit, meghatározza az államszervezetre vonatkozó alapvető szabályokat. - Mivel "Magyarország Alaptörvénye” lett – népi felhatalmazást mellőzve, egyetlen párt által megfogalmazva – az állam legmagasabb szintű törvénye, így egyetlen más jogszabály sem lehet ellentétes vele (még azok sem, amelyek a lakosság teljes egésze számára egyfajta védelmet nyújthatnának).
Dr. Orbán Viktor miniszterelnök új esküt Magyarországra és az alkotmánynak nevezett Magyarország Alaptörvényére nem tett. – Az illegitimitás innen datálódik.
Mikor rámutatunk a regnáló hatalom hivatalnokai és az ellenzéki politikusok felelősségére, éppen erről, a demokrácia látszatát képező jelenlétről, az asszisztálásukról, a kollaborálásról beszélünk.
Föld. S. Péter kérdései október 23-a után
„Miként lehet, hogy miközben Orbán Vikor a megjelent ’békemenetesek’ előtt az Európai Uniót, az IMF-et és úgy az európai gondolatot szapulta, ezzel nagyjából egyidejűleg Martonyi János külügyminiszter Madridban az Európai Unió Nobel-békedíját méltatta?
Mi az igazság: az Unió valóban egy hanyatló kultúra túlélését szolgálja, vagy valóban megérdemelten kapta a díjat, mert sokat tett a népek és nemzetek felemelkedéséért? Van-e Magyarország pávatag kormányának hivatalos álláspontja az Európai Unióval kapcsolatban? Valóban útonálló az Európai Unió, ahogyan azt az ötös számú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa nemrégiben állította, vagy egy számunkra is hasznos szervezet?
Igaz-e, hogy a Fidesz meglepődött, hogy amiért még mindig sokan voltak a Békemeneten, annak ellenére, hogy, mint mondták, most kisebb szerepet játszottak a szervezésben, mint az előző alkalommal? – Milyen szerepet játszottak a szervezésben akkor, és milyet most? – Mennyibe került mindez nekünk, adófizetőknek? Megfelel-e a valóságnak, hogy Széles Gábor (milliárdos üzletember) az előző Békemenet szervezője azért nem vett részt a rendezvényen, mert összeveszett a másik szervezővel, Bencsik Andrással? Miért kellett azt hazudni, hogy a médiavállalkozó, amúgy Orbán Viktor keresztapja (aki évekkel ezelőtt Kossuth Lajos reinkarnációjának nevezte a Kedves Vezetőt), azért nem volt ott a rendezvényen, mert a Seychelle-szigeteken nyaralt? Miért volt szükséges eltitkolni a tömegek elől, hogy Széles úr már napokkal korábban hazatért a Seychelle-szigetekről, de a közvélemény előtt egyelőre ismeretlen okból nézeteltérése támadt a pártállami Népszabadság pártrovatának egykori oszlopával, a Magyar Gárda alapítójával (ti. Bencsik Andrással)?
Indul-e vizsgálat azon pedagógusok ellen, akik a hírek szerint ’kisötössel’ ösztönözték a diákjaikat arra, hogy vegyenek részt a békemeneten, vagy más kormánypárti rendezvényen? Milyen tárgyból járt ’kisötös’ az ily módon eminensé tett gyermekeknek? – Hittanból? Erkölcstanból? Testnevelésből? Matematikából? – Hány kisötös ér egy nagyötöst, a kormánypárti matematika szerint hány hazugság egyenlő egy igazsággal? Van-e jogi eszköz a politikai pedofília ellen, vagy ez is, mint annyi más dolog az életben, csupán tisztesség és jó erkölcs kérdése?
Ha majd véget ér ez a mostani rémálom, és a demokrácia visszatér a rendes kerékvágásba, hogyan tudnak a nézők szemébe nézni a média azon szereplői, akik nem először, szánalmas szomorújátékot játszanak a számokkal? – Akik sokkal többnek hazudják a valósnál, a rengeteget pedig lekicsinylik?
Akik csak a Kossuth teret tudják megmutatni légi felvételről, miközben a néhány kilométerrel arrébb tartott demokraták, a Milla rendezvényén megjelent tízezreket kisebbnek ábrázolják a valóságosnál? – Hogyan tudnak elszámolni a lelkiismeretükkel, amiért a civilek helyett a közelmúlt politikusait, Kuncze Gábort és Oszkó Pétert mutatják vágóképként?
Összeegyeztethető-e mindez az újságíró tisztességgel, különös tekintettel arra, hogy a szerkesztők is tudják, nem az ő jelenlétük, hanem a civil emberek sokasága tette fontossá a rendezvényt?
Van-e még etika ebben a szakmában, amit valaha újságírásnak hívtak? – Vagy, csakúgy, mint a politikusoké, ez a valaha hivatásnak tekintett, szakmai alapvetésektől sem mentes elfoglaltság is a lejáratódás végső szakaszába jutott?”
Puchert János: „Jött 2010, a fülkeforradalom… én már meghívót sem kaptam”
1958. november 15.
Hivatalos személyek gyülekeztek a „Gyűjtő” Kisfogház földszintjén a kora reggeli órákban. – Mátyás Miklós hadbíró őrnagy, az első fokon eljárt Budapesti Katonai Bíróság elnöke, a katonai ügyész századosi rangban, egy büntetés végrehajtási tiszt, aki a jegyzőkönyvet írta, két orvos és az ítéletvégrehajtók.
7 óra 35 perckor Magyar János honvédon hajtották végre a halálos ítéletet, majd 7 óra 37 perckor Kálmán Dezső őrvezetőt adták át a hóhéroknak – őket a távollétében halálra ítélt Molnár Géza őrvezetővel együtt azzal vádolták, hogy a nemzetőröktől átvett (a foglyul ejtett parlamentert, Maléter Pál honvédelmi minisztert őrző) ÁVH-tisztet agyonlőtték.
7 óra 39 perckor Kicska János főhadnagyot akasztották fel – a szovjet menetoszlopra tüzelő négy könnyű légvédelmi ágyús üteg parancsnokát, ezután 7 óra 41 perckor Rémiás Pál hadnagyot avatta mártírrá a hóhér – ő a Soroksári út felé tüzelő két közepes légvédelmi üteg parancsnoka volt.
8 óra 17 perckor tették nyakára a kötelet Szabó Pál őrnagynak, az 51. Légvédelmi tüzérosztály parancsnokának, annak, aki kijelölte a jutadombi körlet tüzelőállásait (és akit a kivégzéséig egy cellában tartottak Puchert János tüzérrel, mert a kivégzésükre várók zárkáiban már nem maradt hely).
8 óra 19 perckor Szendi Dezső alezredesen hajtották végre az ítéletet – végül Mecséri János ezredes, hadosztályparancsnok, a parlamenti őrség parancsnoka halt hősi halált 8 óra 21 perckor, neki végig kellett néznie katonái haláltusáját is.
Az első- és másodfokon halálra ítélt három katona – Dobrosi Lajos tizedes, Paska Elemér tizedes és Puchert János honvéd – még több, mint egy hónapig várt sorsuk beteljesedésére. Az Elnöki Tanács 1958. december 15-én keltezett határozatát közvetlenül karácsony előtt (a Szenteste napján) ismertették velük. December 24-én délelőtt a zárkájából kiszólított, mindenre felkészült halálra ítéltet két őr megragadta a hóna alatt – mintha az bitófához vinnék – de akkor és ott egy szintén elítéltek számára fenntartott cellát irodává átalakított helyen egy bizottság elé állították.
A sorsukra várók idegeit a végsőkig feszítve egyeztették személyi adataikat, majd ezt követően felolvasták az Elnöki Tanács határozatát, melyben a halálos ítéletet kegyelemből életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették…
Volt rabtársam, Puchert János, október közepén írott egyik levelében megemlítette, a „hálás utókor” már ott tart, hogy az éppen kormányzó központi hatalom vagy egy-egy képviselője írja át (olykor négyévenként) a történelmet… ha ugyan egyáltalán megemlékeznek róla. Soroksár, Budapest XXIII. kerülete helytörténetében ugyanis egyetlen sorban sem emlékeznek meg az e helyen folytatott honvédő harcokról, emlékművet is csak a harmadik évezred elején emeltek a mártír katonák tiszteletére.
Régebben a még életben lévő Juta-dombi harcosokat, annak a katonai egységnek a tagjait, akik egyetlen honvédelmi alakulatként sikeresen szálltak szembe a Budapest ellen felvonuló szovjet és ÁVH egységekkel még meghívták az október 23.-án megrendezésre került ünnepségekre. – A „fülkeforradalom” után ez szokás is megváltozott. – Előbb, a mártírok neveinek felolvasásánál, Mecséri János ezredes, Szabó Pál őrnagy és Szendi Dezső alezredes neveit nem olvasták fel – mert, ahogyan azt az illetékesek közölték – „méltatlanok arra, hogy nevük elhangozzék a megemlékezésen”… a következő évben a még életben lévő szabadságharcosok, Dobrosi Lajos és Puchert János már meghívót sem kaptak a soroksári ütközet helyén rendezett megemlékezésre.
„Kedves Tamás… - folytatta levelét Puchert János – A ’fülkeforradalom’ óta már meghívót sem kapok, arról is csak hallomásból értesültem, hogy három nevet töröltek az eddig megszokott felsorolásból. De én azért elmentem Soroksárra – és szembesülhettem a gyalázattal, parancsnokaink neveit meg sem említették. Az ünnepi beszédet mondó HM államtitkárával Simicskó Istvánnal közöltem, hogy itt gazemberség történt – mire ő azt válaszolta, hogy nem ők állították össze a névsort, hanem a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság) elnöksége. Regéczy-Nagy László már úgy nyilatkozott, hogy a megemlékezésen betegsége miatt ott sem volt… Legutóbb már úgy oldották meg a problémát, hogy a még életben lévő szabadságharcosoknak nem küldtek meghívót és nem volt névsorolvasás. Az sem kizárt, hogy jövőre már a megemlékezésről is elfeledkeznek..."
Az „1956 Didergő Lángjai” cikksorozatot ismerő olvasók előtt már ismert: Regéczy-Nagy László volt az a politikus, aki állami kitüntetésre terjesztette fel az újnáci Porubszky István, a hirhedt „Potyka bácsit – a szélsőjobboldali Magyar Gárda emblematikus figuráját, Ekrem Kemál Györgyöt, a Hungarista Mozgalom néhai alelnökét és engem is állami kitüntetésre ajánlott, azzal a kikötéssel, hogy ne írjak többé az 1956-os eseményekről és azokról az évekről, melyeket a politikai elítéltek fegyházában töltöttem. – „Legyen végre béke, nyugalom és összefogás, ne foglalkozzunk folyton a múlttal…” – ajánlotta a TIB elnöke, a szabaddemokraták országgyűlési képviselője.
„Bújt az üldözött, s kard nyúlt barlangjába…”
Ha a szabadságharc idejéről írok, nem feledkezhetek el honfitársamról, Göllner Andrásról sem, akit több százezer magyarral együtt 1956 sodort messze a hazától. – A szélsőjobboldali „igaz magyarok” listáján – mint a nemzetellenes demokraták egyikét – Christopher Adammal, Puchert Jánossal, Kenedi Jánossal és velem együtt emlegetik.
A képzelt rendszerváltás első húsz éve során, mint gazdasági, kommunikációs szakember többet tett a remélt demokratikus kibontakozásért, mint azok, akik csak hírből ismerik az önkényuralom évtizedeit – és semmittevésük okán legfeljebb az utóbbi másfél esztendőben kaphattak ízelítőt a diktatúra világából. 1994-től a montreali Concordia Egyetem emeritus professzora koordinálta Magyarország EU csatlakozását – azt a műveletet, amely ellen „az 1956-os követelések megvalósítói… az igaz hazafiak” napjainkban (kifejezésükkel élve) szabadságharcot vívnak.
Az októberi levelek között tallózva olvasom a Montrealból hozzám írottakat, s amelyből röviden idézek, nem csupán a nemzeti emigráció okulására:
„Tamás, köszönöm a részletes és őszinte soraidat. – Nagyon sokféle érzelem kavarog bennem is, amikor a sorsod állomásairól, életutadról írsz.
Ezeket az érzelmeket van mikor szavakba tudom önteni, és van amikor nem. Most az utóbbi helyzetben vagyok. Valóban, az idő múlásával, annak zúgásával, ahogy Mandelstam mondaná, az élet által adott tapasztalatokkal nagyon másként lát az ember mindent, mint egy 25-30 éves fiatal, aki nem járt lenn a mélyekben…
Én, jóhiszeműen és hazaszeretetből, a segítés szándékával mindenemet beleadtam abba a húsz évbe, amit odahaza töltöttem – hogy elősegítsem a demokratikus kibontakozás, a határokon átnyúló megbékélés megvalósítását. Orbánt beleértve minden egyes rendszerváltást követő miniszterelnökünket személyesen ismertem. Orbán Viktornak 1994-ben egy nagyon sikeres kanadai utat szerveztem. Önzetlenül, mindent rátettem arra, hogy Magyarország kikerüljön abból a zsákutcából, amelybe a sors, vezetőinek alkalmatlansága, népének politikai kulturálatlansága belesodorta. Mindenem rá ment erre a küzdelemre. – Köszönet helyett a megnyilvánuló megvetés, az irigység, a folyamatos kiszipolyázás volt a jussom. – 2010-re elegem lett ebből. Hála Istennek, az egészségemet, az önbecsülésemet és az alkotóvágyamat nem tudták elvenni tőlem a ’turulbaszületett’ emberek… Néha engem is sodor az ár – sajnos, most ilyen időket élünk… De bizakodom, Buddha és Pascal tanítására figyelek. Semmi sem tart örökké, minden csak egy átmenet – és ez így jó.
Csináld Te is azt, amit csinálsz, végezd a munkát, amiben hiszel, és amelyre minden adottságot megkaptál az élet során. Nincs más tennivalónk, mint odafigyelni, és kézbe venni azt a pillanatot, azt a napot, amellyel kelünk – számomra minden egyes nap egy újjászületés, egy új élet kezdete…
Barátsággal: Göllner András”
Ezekben a napokban, mikor a hivatalosság emlékezik egykori harcunkra – elfeledkezve rólunk és az áldozatokról – írásainkban, melyek hamarosan emlékiratok lesznek, talán tehetünk egy lépést a valóságos történelmi igazságtétel felé. Szembesíthetjük a diktátort és kiszolgálóit arra is, amiről Göllner András írt: „semmi sem tart örökké…”
Emlékezzünk azokról, akik a legtöbbet adták a szabad Magyarországért… akiket a Haza nevében már elüldöztek és elfelejtettek. Emlékezzünk a Fidesz Munkáscsoport tragédiájára is. – És soha ne feledkezzünk el azokról, akik ránk szabadították Európa kísérteteit.
Szemenyei-Kiss Tamás
ez az írás az ellenszek.hu oldalán jelent meg.
