Kérem, ne lepődjenek meg, egy politikai szerencsétlenség áldozatáról szeretnék cikket írni. Bár merőben szokatlan dolog egy ilyen esetet feldolgozni, legfőképpen olyan időkben, amikor a tényfeltáró alakulataink, hála jobboldali kollégáinknak, ki sem látszanak a hasonló esetekből, de én még is nekirugaszkodnék, csak az érdekesség kedvéért.

Adott egy férfi, nevezzük Andrásnak, bár nem hiszem, hogy keresztneve túlzott jelentőséggel bírna a történetben. Nos, a mi András barátunk elvakult Fidesz aktivista hírében állt, a legvérmesebb fajtájából. Erre szokták azt mondani, hogy életét és vérét adja választott pártjának. Neki mondhatott bárki bármit, vázolhattak diktátori vonásokkal megáldott Orbán képet, lő ragaszkodott konzervatív gyökereihez. Úgy hiszem, szíve mélyén mindig is sejtette, hogy aki ennyire mélyen belenyúl a pártpolitika bugyraiba, az némiképp fertőzötté válik, és legfőképpen a tisztességet kellene mellőznie életéből, de András nem hallgatott belső hangjaira. Ezeket a gondolatokat a kommunizmus szemtelen szellemének tulajdonította, és mert szerinte szellemek nem is léteznek világunkban, így nem is kell odafigyelni rájuk. Mintha ezek nem is léteznének.

Mindenesetre a hangok egyre csak szaporodtak, ahogy András egyre feljebb kúszott  képzeletbeli pártranglétráján, és ahogy teltek múltak az évek, az egyszerű pártaktivistából, felnőtt önkormányzati képviselőjelölt cseperedett. A sok munka meghozta gyümölcsét - szokták mondani, és Andrásnak egyszerre jelenése lett a pártelnök irodájában, nyilatkozni jövőbeli terveiről.

Hát, te mit szeretnél édes fiam? - kérdezték tőle felettesei, és mert András politikai karriert dédelgetett a szíve alatt, azonnal rávágta, hogy ő bizony a beígértek szerint, a városházán szeretne tevékenykedni. Válasz helyett azonban csak bólogatásra futotta. András jól tudta, hogy szeretett pártjában sem mennek a dolgok zökkenőmentesen, így nem lepődött meg a jelenségen. Sokan vannak, sok éhes szájat kell eltartani, és az ellenségkép eseteiből tanulva, nem szeretnének holmi jelentéktelen senkiháziakra rábízni a választókörök irányítását.

Eljött a várva várt tavasz, és András életében is elérkezett a pillanat, hogy végre igazán jó ügy érdekében cselekedjen. Minden adott volt hozzá: az öszödi beszéd, a nokiás dobozok, és az a sok-sok korrupciós ügy, amibe a szocialisták belekeveredtek, mind-mind András képzeletbeli karrierjét egyengették. Pontosan tudta, hogy derekasan bele kell vetnie magát a munka tengerébe, hogy ősszel tiszta lelkiismerettel tudjon harcba szállni, csekélyke baloldali vetélytársaival. Bár a csata részéről régen eldőlni látszott, még sem illett flegmán kezelni a soron következő parlamenti választásokat. Lássék úgy, mintha minden kérdés nyitva maradt volna, és minden egyes mandátumért verejtékkel kellett megfizetni.

Kopogtatott és plakátot ragasztott. Ha kellett ha nem, ő részt vett az összes helyi szervezésű narancsosztogatási akcióban, hogy a neve minden felettes fejében megrögzüljön, hogy tudják, ősszel kinek kell meghálálni a hajnali ébredéseket.

Az orákulum nagy Fidesz győzelmet jövendölt, de még annál is nagyobb kerekedett  belőle. Szinte minden körzetet bezsebeltek, még azokat is játszva könnyedséggel nyerték, amit anno billegőnek könyveltek, és csak becsületből állították fel, az amúgy is mellőzni kívánt jelölteket. András szíve kivirágzott. Egy karnyújtásnyira volt attól a ténytől, hogy az utcán képviselő úrnak szólítsák, és lelki szemei előtt már körvonalazódott egy frissiben előterjesztett javaslat, melynek bal sarkában már az ő nevét fogják feltüntetni.

Tisztán emlékszem arra a hétre, amikor András telefonja napokig néma maradt, és csak abból lehetett valamelyest sejteni, hogy ő és képviselőtársai nem itták a pártban halálra magukat, hogy a pezsgősüvegekkel megrakott szemeteskuka, minden reggel magányosan állt a pártkapuban. Fehér szallagok, és narancsszínű lufik díszítették fedelét, és az egyik oldalára a következő feliratot ragasztották: "Itt az idő"

Ezt András is hasonlóképpen gondolta, ezért a kijózanodás alkalmával félrevonult erőt gyűjteni, hogy az őszi megmérettetésre a legjobb formájával tudjon nekivágni. Pár hét végeztével aztán megjelent a pártszékházban, hogy felmérje a legújabb körülményeket, hogyan rendeződtek a totális győzelem utáni erőviszonyok. Így szokott ez lenni kormányváltások idején, mindenki a legjobb helyeket szemezgeti, de  mivel ő becsületesen megdolgozott mások sikeréért, így úgy gondolta: neki van létjoga viszont várni a szívességet.

Máig sem tudom, András mikor szembesült azzal a ténnyel, hogy a közeljövőben biztos nem fogják képviselő úrnak szólítani, hacsak nem fog társasházi ügyekben szerepet vállalni. Csak arra emlékszem, ezt is legalább akkora alázattal kezelte, mint a legújabb hazugságot, hogy találtak számára egy sokkal értékesebb, a kvalifitásaihoz leginkább illeszkedő önkormányzati állást, és nyugodjon meg, a képviselői székeket, amik még státuszszimbólumnak sem alkalmasak, csupán a janicsároknak fogják fenntartani.

Aztán az ősz is elmúlt, s vele a tél hava, és a kezdetekben oly buzgó aktivistából tavaszra egy megfáradt, a politikai szerepvállalástól már-már elfordulni vágyó valaki lett, aki nyomokban hasonlít csupán egykori önmagára. Persze magánéleti gondokkal nem bajlódik, bezzeg mások, de politikai értelemben le.., akarom mondani: a mellőzöttség hatására összezuhant.

Szívében hatalmas űr tátong, akár azoknak az embereknek a lelkében, akik mertek bízni egy új politikai erővonalban, akik mertek nagyot álmodni, hogy így is lehet vezetni egy sikertörténetet. Persze ez a sikertörténet még napjainkban is tart, bőrünkön máig érezzük hatásait, de a színfalak mögött a katonák sorra csak zuhannak, akár azok a fanatikusok, akik az első sorban ünnepelték a meg a fantasztikus győzelmüket.

Mindennek van oka, minden kudarc egy-egy kezdeti problémából csörgedezik, míg akkorává nem válik, hogy képtelen parancsolni az erejének. A Fidesz fekete dobozát már elég sokan megtalálták, de a kiváltó okait még sokféleképpen értelmezik. Annyi baj legyen, csak ne felejtsenek el szólni az Andrásoknak....