vagyis, halálra győzzük magunkat.

vagyis, halálra győzzük magunkat.

A félelem első jele, ha egy hatalom túlbiztosítja magát. Először abban kezd kételkedni, sikerül-e legközelebb is győznie, később abban is, hogy győzött-e valaha? Ekkor kezdődik az, amiről Weöres Sándor „A teljesség felé” második részében (Fekete trilógia, III.) így ír:

„Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen. A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelnie magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül, hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről (most és itt: miniszterelnökről), hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább. Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.”

Hogy ez mennyire aktuális!

Hogy aztán ez a gödör végül milyen mély lesz, az mindaddig, ameddig a beletörődők vannak többségben, csak a hatalom paranoiájától függ, semmi mástól. Ez a réteg még nélkülözhetetlenségében reménykedik, még nem vette észre, hogy bárki bármikor bárkire lecserélhető, legyen szó tanárról, bíróról, rendőrről, orvosról, színészről vagy akár meteorológusról. A még állásban levő eltűri az indoklás nélküli kirúgás fenyegetését, a titkos megfigyelést önmagával és családtagjaival szemben, a bérek visszatartását és csökkentését, a szabadság elhappolását, a szerződések tömeges felrúgását, a sztrájkjog megvonását, mindent, de mindent, amit a zemberek nevében - mondják ők - tesznek. Mi mást tehetne, követi az európai példákat, s csendben marad – végtére is megürült állására bőven akad más jelentkező, akár importból is. Tehát a beletörődő fél.

Orbán pedig, nem kétséges, paranoiás. Ha nincs ellenség, majd teremt, mert állandó önigazolási lázban ég. Amellett fél is. Csak tudnám, miért? Hiszen győzött, nem? Az orbánizmus pedig túlbiztosítja önmagát.