A bejegyzés előzménye:

Ennek a blognak az előző bejegyzése az Ellenszék című internetes újság cikkeire hívta fel a figyelmet, köztük az egyikre kiemelten, amihez az ott olvasható kommentet írtam, amire -mint szintén olvasható- azt a felszólítást kaptam, hogy ha valóban komolytalannak tartom, akkor  olvasói levélben cáfoljam meg.

Nem gondolnék volt blogtársunkkal, Tarskival vitatkozni, lévén itt szerzett tapasztaltaim alapján vitaképtelennek gondolom, mert aki nem azt mondja, hogy nem jól gondolod ezért meg ezért meg ezért, gondold át, hanem ez úgy van, ahogy mondom, és azért, mert én azt mondom, ezt én már megírtam, hogy úgy van, azzal nem érdemes vitázni -együtt gondolkodni- semmiről.

Ennek ellenére  Kalifa kedvéért elmondom, hogy miért gondolom azt, hogy Tarski már megint  butaságokat beszél:

Kalifa, az igazságnak nincsenek nézőpontjai, viszont a törvények csak megadott paraméterek esetén igazak. Attól még hogy mi nem ismerünk egy törvényt, még nem biztos, hogy az nem létezik, és ha jól emlékszem az ember az utóbbi pár ezer évét azzal töltötte, hogy megismerje a még nem ismert törvényeket és törvényszerűséget, és minél többet ismert meg, annál nagyobb mértékű lett a biztonsága és a szabadsága is. Nem az a szabadság, hogy bármit megtehetsz, a szabadság az az, ha tudod, hogy mit miért teszel, vagy nem teszel, a szabadság, ha érted, ha érted a miértet..
Az egyes ember ismeretei nagyon korlátozottak, miközben az emberiség tudása már hatalmas, nincs ember, aki képes lenne az összes megismert megismerésére, a legkiválóbb atomfizikus  sem vállalkozhatna mondjuk egy agyműtétre. Szabadsága csak ismeretei határáig tartanak.. De együtt, ha összeadjuk a tudásunkat, ha támaszkodhatunk a másik tudására, a helyzet változik. illetve nem a helyzet változik, hanem a határok tolódnak el.. - Ami ugye azt jelenti, hogy egyetlen ember sem lehet egymaga olyan szabad, mint az emberiség együtt.
De ez az emberi szellemi szabadsága, az ember meg kettős lény több szempontból is, most nézzük azt a kettősségét, hogy fizikai lény és szellem is.  Annak az emberek, akinek a szelleme nem szabad, a teste sem lehet az, bármennyire is hiszi azt. Ahogy Goethe mondta: Senki sem lehet annyira rabszolga, mint aki azt hiszi, hogy szabad..
A szabadság szellemi oldala után nézzük a másikat, a fizikait.
Az embernek vannak akaratlan szükségletei, pusztán abból eredően, hogy ő egy élő, és az élet élni akar.
Ennie kell, innia kell,  és a fel nem használt anyagnak el kell hagynia a szervezetét. Ezeknek a szükségleteknek a kielégítései némi tanulással akaratlagosan ideig óráig szabályozhatóak, visszatarthatóak, de a természet csak egy ideig türelmes, aztán törvénye érvényre tör.
Az ember, ha néhány napig nem kap enni, éhen hal, ha ennél kevesebb ideig inni, akkor is.
A felgyülemlett salakanyag meg egy idő után bárhol elhagyja a szervezetet, akár az opera színpadán is, telt néző sorok előtt is.
Az az ember, aki nem mehet oda egy fához, hogy leszakítson egy gyümölcsöt, nem ejthet el egy vadat, nem foghat ki egy halat, hogy megegye, nem szórhat a földbe magvakat, hogy az azokból kinövő növényeket  felnevelve táplálékhoz jusson, nem meríthet a folyó, a tó vizéből, hogy locsolja növényeit, itassa állatait, nem vághat ki egy fát, nem hozhat fel a föld mélyéből ércet, hogy azokból szerszámokat készítsen, vagy fedelet a feje fölé, mert mindaz ami mindenkié, valami furcsa módon hirtelen valakié lett, és az nem engedni, az az ember nem lehet szabad.
Ha az embernek mindahhoz, hogy a szükségleteit ki tudja elégíteni más számára kell munkát végeznie, anélkül, hogy valaki más hasonló értékű munkáját élvezhetné, akkor az ember nem szabad, hanem szolga, vagy rabszolga, maga is csak egy termelési eszköz, mint a barom, melyet igába hajt..Egy termelési eszköz meg már hogy lehetne szabad?
Nem lehet ott szabadságról beszélni, ahol az ember nem cél, hanem eszköz..
Márpedig az ember, aki szükségletei kielégítése céljából kénytelen eladni, áruba bocsátani munkaerejét, ezzel eldologiasítja egy képességét, lényegi részét, és ezzel önmagát, ami által eszközzé válik, és ezzel megszegi az emberiség önmagára vonatkoztatott törvényét is, mely szerint ember nem lehet eszköz csak cél.

Azaz mindaddig, amíg az egyik ember arra tudja kényszeríteni bármilyen okból a másikat, hogy önmagát eszközzé tegye, vagy közvetlenül tudja eszközzé silányítani, és ezt az állapotot a létező világok legjobbikának tartjuk, olyan ostobaságokat mondva közben például, hogy soha nem volt akkora jólét, mint ebben a rendszerben, addig értelmetlen dolog olyan társadalmi formációról beszélni, mely arról szól, hogy szabad emberek hogyan tudnának együttműködni szabadságuk kiteljesedése érdekében, hiszen  jelenleg emberek milliárdjai vannak megfosztva teljesen az erőforrásoktól, az erőforrásokhoz való hozzáféréstől, és még a leggazdagabb embernek is csak részleges, viszonylagos, látszólagos hozzáférése- szabadsága van..

Áttérve a demokráciára, és a szó eredeti jelentésére: népuralom, és egy olyan társadalomra gondolva, melynek a célja, hogy az egyéni szabadságjogokat a lehetőség határáig biztosítsa mindenkinek, gondoljunk vissza a szellem szabadságának korlátaira, ami a megismerés.
Ha valamit nem ismerek, nem tudhatom cselekedeteim várható biztos, vagy legvalószínűbb eredményét, akkor nem döntök szabadon, hisz szabad döntés csak a várható ismeretében lehetséges, a bárhogy lesz úgy lesz az nem szabadság, hanem a szabadság hiánya.
Ha arra kényszerítünk valakit, hogy ismerethiányos helyzetben kényszerüljön választani a lehetőségek közül, miközben van valaki, akinek szabadságában áll a helyes döntés, akkor nem kiteljesítjük szabadságát, hanem korlátozzuk azt.
A többségi elv haszna - a választás célhoz legjobban közelítő eredménye - csak hasonló képességű, hasonló felkészültségű, hasonló információ halmazon gondolkodó  emberek esetén lehetséges, különbözőkén meg nem. -Ha valamihez 0-t adunk, akkor annak az értéke nem változik, bármennyi 0-t is adunk hozzá...összehasonlítani meg csak hasonló dolgokat lehet, különbözőket meg nem..
Azaz, ha más dönt helyettem, amikor az én ismereteim kevesek, annak a célnak az érdekében, amit én akarok, akkor szabad vagyok, ha meg nekem kell választanom, de nem tudhatom, hogy ennek következtében mi fog történni velem, akkor meg nem vagyok szabad.
Másként fogalmazva, ha van olyan ember, akire rábízhatom a döntést a kívánt cél elérése érdekében, mert az ő ismeretei nagyobbak, és ezért nő a valószínűsége annak, hogy az eredmény a kívánt lesz, akkor az ő ismereteit is használom, és ezzel nő a szabadságfokom, ha meg a magam szűk ismereteire vagyok szorítva, akkor csak a saját ismereteim határáig vagyok szabad.
Tehát nem az a kérdés, hogy hányan hozzák meg a döntéseket, hanem a cél az érdekes, aminek az érdekében dönt /döntenek, hogy az az én érdekemben van-e, és hogy arra bízzuk-e a döntést, ellenőrizhetően és számon kérhetően, aki ismereteink szerint leginkább döntési helyzetben van.
Egy olyan rendszer mely nem egyesíteni törekszik az összes emberi ismeretet, hanem széttagolja azt, nem azokra bízza  konkrét helyzetekben a konkrét döntést, akiknek ismeretei okán a döntés szabadságukban áll, azaz nem engedi megosztani a tudást,  hanem korlátozza azt, az nem az emberi szabadság kiteljesítése irányába, hanem éppen ellenkezőleg hat.
Nem véletlenül mondta azt Platón, hogy az őröket képezni kell..
De az őrök képzése ott kezdődik, hogy mindenkit, aki él, aki megszületett, odaengedünk a tudáshoz, hogy saját egyéni képességeit maximálisan kibontakoztathassa, és minél több ismeretet szerezhessen meg a mindenkori rendelkezésre állóból, és ha képességei arra is kiterjednek, gyarapíthassa is azt.
Amikor képes vagyok belátni saját képességeim és tudásom korlátait, és képes vagyok felismerni, hogy más tudását használva viszont képes vagyok elérni saját céljaimat, és minél több tudást vagyok képes használni, és használhatom is azt, na akkor vagyok annyira szabad, amennyire ez adott pillanatban ez ember számára lehetséges.
Összefoglalva: egy olyan társadalomban,  melynek axiómája a magántulajdon, mely arról szól, hogy hogyan tudjuk egymást kirekeszteni az anyagi és a szellemi javak használatából, senki nem lehet szabad, és ahol egyetlen ember is van, aki nem szabad, ott senki sem az.
Csak együtt lehetünk szabadok, és szabadságunk mindenkori korlátja az ismereteink határai, alias a szabadság a szükségszerűség felismerése, ahogyan Hegel fogalmazta meg..

Abban a társdalomban, ahol az ember céltudatos tevékenységének- a munkának- a célja nem az emberi szükségletek minél magasabb fokon való kielégítése, az ökológiai egyensúly megőrzésével, az emberiség életének a lehetőségek határáig való kitolásával, hanem a többség rabszolgaként eszközzé silányítva kénytelen robotolni egyes emberek  korlátlan jóléte, és az anyagi javak birtoklásából fakadó hatalmának fenntartása érdekében, akire meg az anyagi javak gyarapításához nincs szükségük bedobjuk a kukába, mégpedig oly módon, hogy ezzel a teljes emberiség létét is kockáztatjuk, ott nincs is értelme szabadságról beszélni.

Ott szabadságról beszélni szemenszedett hazugság.

Aki gondolja, gondolja ezt végig, aki tudja, cáfolja meg.
De előre bocsátom, hogy Isten -vagy bármilyen külső felső akarat- külső szabadság- belekeverése a cáfolatba szabálytalan...