Godotra várva...
Samuel Beckett abszurdja se lenne képes visszaadni azt a helyzetet, ami velünk manapság errefelé történik.
Godotra várva...
Samuel Beckett abszurdja se lenne képes visszaadni azt a helyzetet, ami velünk manapság errefelé történik.
Hogy ki Vladimir, és aki Estragon, azt nem tudni. Az tény, hogy mindenki mindenre mindig másként emlékszik, és minden marhaságon képesek vagyunk összekapni. Az ostoba Lucky szerepére temérdek a jelentkező, bár egynek se lehetne a fejére tenni semmiféle csodakalapot, hogy akár egyetlen értelmes mondat is elhagyja a száját...
Végül is tök mindegy, mire várunk. Valamire mindig várunk, valamire mindig kell várnunk, a fa alatt, és kötözködünk. Legtöbbet mindig a következő választásra várunk, arra, hogy az eljöjjön, aztán mi elmegyünk a dolgunkra, de nem mozdulunk, és másnap ugyanolyan ostobán ugyanolyan ostobaságokról vitatkozunk, mint eddig.
Most éppen az AB-ra várnak, egyesek, én is, nyugdíj ügyben, persze, naná... Vladimir visszalépne, Estragon csak azért se, de egyik se tudja megindokolni, miért... Nem is lehet. Pozzo is hülyeségeket beszél, Lucky meg csak annyit tud kimondani, hogy majd az AB, aztán leverik a fejéről a kalapot...
Na de az AB, az "majd-e"? Vagy most sem? Most sem, kérdezem, joggal, mert már - emlékezzünk csak, volt egyszer egy "akkor sem". Azzal a különbséggel, hogy "akkor" az intézményesített jogsértést támogatta a nyugat, támogatta az IMF, támogatta az akkori liberális ellenzék és támogatta az akkori konzervatív kormány. Ilyen nagykoalíciót azóta se sikerült senkinek se kovácsolnia. Utolérhetetlen, abszurd.
Miről is van szó? Egyszerű, kérem, a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatról. Igen húsz évvel ezelőttről. Jó-jó, nálunk nincs precedens jog, de akkor is...
Történt, 1990 végén, hogy a parlament elfogadott egy törvényt, a 1990. évi CIV. törvényt, (A Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről és az államháztartás vitelének 1991. évi szabályairól), amelynek hatodik része, a 64-68 § a törvény erejével, egyoldalúan, utólag változtatott meg több százezer lakásépítési és lakásvásárlási kölcsönszerződést. A kedvező kamatozású illetve kamatmentes kölcsönöket egyetlen tollvonással piaci kamatra emelték.
A jogi kiskaput a PTK 226 § (2) jelenthette:
226. §
(2) Jogszabály a hatályba lépése előtt megkötött szerződések tartalmát csak kivételesen változtathatja meg. Ha a szerződés megváltozott tartalma bármelyik fél lényeges jogos érdekeit sérti, a fél kérheti a bíróságtól a szerződés módosítását, vagy - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a szerződéstől elállhat.
Az AB-tól tehát nem csak a költségvetési törvény 64-68 paragrafusának megsemmisítését kérték az indítványozók, hanem nagyon alaposan felkészülve az ezt alátámasztó PTK 226 (2) törlését is.
Nem volt olyan jogász ismerősöm, aki esélyt adott volna arra, hogy az AB előtt megállja a lábát a törvény, de megállta.
A Sólyom László elnökölte Alkotmánybíróság azonban alkotmányosnak találta a rendelkezést, két alkotmánybíró csak apróbb részletekben fejtett ki különvéleményt. Álláspontjuk szerint tehát a kedvezményes kamatozású kölcsönökre vonatkozó szerződést a jogszabály visszamenőlegesen a fennálló kivételes helyzetre tekintettel változtathatta meg visszamenőlegesen.
Most nézzük a jelenlegi helyzetet. Előrebocsátom, hogy 1997-ben a nyugdíjkassza nem volt egyensúlyban. A példa kedvéért azonban ezt ne is vegyük figyelembe. Tételezzük fel, hogy a 100 %-nyi nyugdíjkifizetésre éppen 100 %-nyi járulék folyt be. Az állam - az átmeneti időt most hagyjuk figyelmen kívül - ebből a 100 %-ból 25 %-ot átengedett a magánpénztáraknak. Tehát azonnal létrehozott 25 %-nyi hiányt a kasszában.
Mivel a költségvetés soha nem volt szufficites, így a hiányt az állam csak az államadósság növelésével tudta fedezni. Hitelt vett fel, kötvényt bocsátott ki. A magánpénztárak számára elő volt írva, hogy portfoliójuk nagyobb részét állampapírba kell fektetniük, tehát végső soron az átengedett 25 %-ból a pénztárak működését fedező költségek levonása után megmaradó rész mintegy háromnegyedét így visszakölcsönözte az államnak - durván a példabeli 100 % 18 %-át, de nem ingyen, kamatra. A hiányzó 7 %-ot viszont még ez sem fedezte.
Ha a rendszer működését matematikai sorozatokkal és sorokkal akarjuk modellezni, azt látjuk, hogy a nyugdíjkassza hiánya, az államadósság mértéke, a kamatterhek folyamatosan nőnek, mi több, az évről évre felvett hitelek kamata egy pontban már meghaladja az adott évben a magánpénztáraknak átengedett összeg nagyságát is.
Tetszik, nem tetszik, ez a rendszer leginkább egy pilótajátékra emlékeztetett, noha azt sem szabad tagadni, hogy a jelenlegi demográfiai adatok mellett a mai felosztó-kirovó rendszer hasonló pilótajáték, bár talán nem olyan rövid idő alatt omlik össze.
A "jól működő" magánnyugdíjrendszer tehát remekül kommunikálható, de nehezen igazolható. Magam azok közé tartoztam, akik már választhattak, hogy belépnek-e a magánpénztárba - beléptem, tehát jelentős mennyiségű állami nyugdíjkifizetést még az én nyugalomba vonulásom idején se eszközölnének a pénztárak. Tehát téves az az állítás, hogy egy-két év múlva "érezhető" tehercsökkenés lenne a az állami nyugdíjpénztáron. Nem, az állam még évekig 100 %-át fizeti a nyugdíjaknak, és Csak igen lassan fog ez a szám csökkenni.
És meddig fog csökkenni? Nézzük meg, hová is tart ez a rendszer? Matematikailag, persze. Ha megérhetné... Ez akkor következik be, ha már minden nyugdíjas magánpénztári tag volna - ehhez az kell, hogy - feltehetően velem együtt - azok a kortársaim is meghaljanak már, akik nem léptek be a magánpénztárakba. Mondjuk még 25-30 év múlva. Akkor az állam beszed 100 %-nyi járulékot, ebből 25 %-ot átad a magánpénztáraknak, marad nála 75 %, amivel a nyugdíjak 75 %-át fogja kifizetni.
Ha nincs demográfiai összetevő, akkor azt mondhatjuk, ugyanott fogunk tartani, ahol most. Mivel azonban akkoriban több eltartott fog kevesebb aktív dolgozóra jutni, mint ma, vagy a járulékokat kell megemelni, vagy hiánya lesz a kasszának, amire hitelt kell felvennie.
Hogy ez a második pillér miben segít az állami nyugdíjrendszeren, az a fenti gondolatmenetből nem derül ki. Az viszont igen, hogy jelentős államadósságot termel, aminek csak a kamata is egyre nagyobb terhet ró a költségvetésre.
A jelenlegi számadatok ezt igazolják, durván 3 ezer milliárd körüli a magánpénztárakba eddig befolyt összeg, a hiányukra felvett hitelek kamata mindösszesen több száz milliárdos nagyságrendű.
Ezzel a levezetéssel csak azt akartam igazolni, hogy bármely hatalomra kerülő kormányt megkerülhetetlen dilemma elé állított volna a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága, és joggal elbizonytalanodhatott volna atekintetben, hogy valóban a (kötelező) magánpénztári rendszer-é a lehető legjobb megoldás.
Mindenesetre egy tisztességes kormány, ha ez a meggyőződése, ha nem akarja tovább vinni a magánpénztári rendszert, egyet tehetett volna: nagyjából a fentebb vázolt gondolatmenetre hivatkozva egyszerűen törvényesen megszüntetni a második pillért. Nyilván ezt is sokan vitatták volna, de nem gondolnám, hogy komolyabb alkotmányossági aggályokat vethetett volna fel.
Most persze merőben más a helyzet. Adott egy alkotmánybíróság, amelynek alkotmány felett őrködő szerepét eléggé el nem ítélhető módon korlátozta - szerintem gyakorlatilag megszüntette a kormány. A bírák joggal érezhetik úgy, hogy bármikor tovább szűkítheti hatáskörüket a fülkeforradalmas kétharmad, de ha esetleg nem is érzik így, én így érzem. Független ítélet eztán már nem várható tőlük.
És adott egy cinikus, elfogadhatatlan "önkéntességre" építő jogszabály, továbbá a játék a szavakkal, hogy a járulék holnaptól adó, és kész. Adott a megkülönböztetés, arra tekintettel, hogy a külföldön dolgozó és ott adózó, járulékot fizető magyar állampolgárokra, illetve a nálunk dolgozó külföldiekre államközi megállapodások alapján nem terjedhet ki a jogszabály. Ez is lehet egy fogódzó.
De vakon bízni az Alkotmánybíróságban megalapozatlan dolog. Arra se látok kellő garanciát, hogy ha az AB megsemmisíti a törvényt, azt a parlamenti többség tudomásul veszi-e? Nem arra használja-e majd a 2/3-ot, hogy az alkotmány sérülő pontjait egyszerűen kiiktassa, vagy tovább korlátozza az AB hatáskörét - ahogy erre már sajnos volt példa.
Tehát a meccs nem hogy kétesélyes, de nem még csak nem is három...
Az egyén szempontjából nézve persze az egész magánpénztári rendszer másként fest, mint a fentiekben vázolt levezetés. Az állam azt is garantálta idáig, hogy ha a magánpénztár csődbe megy vagy rosszul gazdálkodik, a 25 % értékállóságát akkor is biztosítja. Így ésszerű volt annak idején belépni, és nagy valószínűség szerint az ember rosszabbul jár, ha visszalép, mint ha a rendszert érintetlenül hagyták volna. A maradás kockázata ma megbecsülhetetlen, hogy a mai ellenzék mit ígér, arra nem lehet építeni. Engem az se ösztönöz, hogy Mesterházy Attila és társai demonstratív módon a pénztárban maradnak, nevezettek mai vagyonával, megtakarításával bármelyikünk vidáman kihúzná élete végéig.
Én mindenesetre sodródok a tömeggel, de a Stabilitás szövetség jogfenntartó nyilatkozatát - miszerint csak a törvényi fenyegetettség miatt lépek vissza - kitöltöm, és a VDSZ-nél letétbe helyezem, és ezt javaslom mindenkinek, aki nem nyilatkozik a maradásról.
Vagyis "arra az esetre, ha az Alkotmánybíróság vagy bármely más szervezet a 2010. évi CLIV. tv. 36.§-ával megállapított, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI.törvény 2.§ (6) bekezdésének hatályon kívül helyezéséről vagy megsemmisítéséről rendelkezne jogfenntartással élek, ez esetben magánnyugdíjpénztári tagságomat a jövőre nézve fenn kívánom tartani, és ezt jelen nyilatkozatom aláírásával feltétlenül és visszavonhatatlanul kijelentem."
Addig meg csak várjuk az AB határozatot, eljön-e valaha? Ma se jött...
Nem baj, holnap visszajövünk, egy erősebb kötéllel...
Bástya et
