Szegedi Csanád Erdélyben járt. Marosvásárhelyen nyitott irodát. Megalapította a Jobbik baráti kört az említett gyönyörű erdélyi városban. Ezzel alapvetően semmi gondom nincs. Szegedi Csanád baráti körébe az áll be, az iratkozik fel, vagy az regisztrál, aki éppen barátja akar lenni Szegedi Csanádnak, vagy a Jobbiknak. Élethűen, vagy virtuálisan (mert napjainkban azért hemzseg a világ a virtuális barátságoktól, szerelmektől, forradalmaktól, honfoglalásoktól…)
Szegedi Csanádnak nem a baráti körével van gondom, hanem azzal a kijelentésével, amely szerint a székelyek kimehetnek az utcára és akár tüntetésekkel, vagy szervezett megmozdulásokkal is kérhetik, követelhetik Erdély autonómiáját. Sajnos azt kell mondanom, hogy Szegedi Csanád nem tudja, hogy mit beszél. Azt nem is kívánom elemezni, hogy egy jelenleg Magyarország határain kívül eső országban élő magyarságot próbál lázítani, akiknek sorsa nem elhanyagolható módon és mértékben függ az országuk többségének –jelen esetben a román ajkú lakosságnak – döntéseitől. Szegedi Csanád még csak hét-nyolc éves lehetett és talán ezért nem tudhatja, hogy mi történt valójában Marosvásárhelyen, az Ő baráti körének szülővárosában, 1990 márciusában. Szegedi Csanád nem volt ott, amikor emberek haltak meg, és több, mint háromszázan súlyosan megsérültek egy etnikumok közötti nem kis összecsapást követően. Szegedi Csanád a filmekben látott hősi tettektől, harcoktól és akcióktól felizgatva élesben buzdít értelmetlen harcokra hús-vér embereket, akiket ha töltény találna el, többé soha nem mennének haza a gyerekeik (baráti) körébe, mint Szegedi filmjeinek hősei, amikor a reflektorfények kihunynak. Szegedi Csanád még nem látott maga mellett erdélyi forradalomban, vagy marosvásárhelyi véres márciusi összecsapások közepette holtan, vagy félholtan összeeső embert. Szegedi Csanád nem tudja, hogy mi lett a vége egy autonómiánál sokkal csekélyebb követelményeket megfogalmazó erdélyi magyar tüntetésnek ’90-ben. Szegedi Csanád nem tudja, vagy nem akarja tudni, mert a politikai érdekeinek ez a változat kényelmesebb, hogy az erdélyi magyarság diplomatikus, békés politizálással, hosszas tárgyalások árán sokkal többet ért el az elmúlt 20 évben, mint amit az a ’90-es márciusi tömeg valaha is megálmodott volna. Olyan dolgokkal büszkélkedhet jelenleg az erdélyi magyarság, amit ha annak idején, ’90 márciusában követelt volna, sokkal több halottja és maradandó sérültje lenne azoknak az eseményeknek. Szegedi Csanád nem tudja, mire és miként használhatja fel a Romániában haldokló félben lévő nacionalista szárny az Ő kijelentéseit, bátorításait, buzdításait. Mert hála a Mindenható Istennek, hogy Romániában haldoklik az az eszement nacionalizmus, ami máshol mostanában feltámadó virágkorát éli...
Szegedi Csanádnak üzenem, hogy ne lázítsa barátaimat, ismerőseimet egy olyan országban, városban, ahonnan őkegyelme az anyukájának szoknyája mellé hazarepülhet pár óra alatt, de ahol az én szüleimre gyűlölködő szemekkel néznek ismét hónapokig, vagy akár évekig is a román nemzetiségű tőszomszédok, egy-egy szegedicsanádos kijelentés miatt.
A kedves magyar választópolgároknak pedig üzenem, hogy a jövőben jobban figyeljenek, hogy kivel képviseltetik magukat Európában, mert azért nem mindegy, hogy ha egy szomszédos országban bármelyik honfitársunk botrányt idéz elő, akkor azt egy közönséges őrült számlájára írhatjuk, vagy pedig egy Európai Uniós képviselőnk miatt kell magyarázkodnunk.
