2.§
(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.
Alkotmányunk második paragrafusa tartalmaz egy kifejezést, mely tartok tőle, szintén abba a halmazba tartozik, melyeket úgy használunk, hogy jelentésüket nem ismerjük, és emiatt zavart okoznak mind az információ cserében, mind a helyes ítélet-alkotásban is. Jelesül ez a szó most a szuverén.
Vegyük vizsgálat alá hát ennek a szónak a jelentését, és jelentésének következményeit.
A szuverenitás politikai filozófiai megközelítésben a független, nem korlátozott törvényhozói jog, a legfőbb függetlenséghez és hatalomhoz való jog, mégpedig olyan függetlenséghez, és hatalomhoz, mely abszolút, vagy transzcendensen a legfőbb.
Olyan jellemző, mely abszolút és oszthatatlan, melyben nem lehet részesedni, nem tűr fokozatot, mely a politikai egésztől függetlenül saját jogaként illeti meg a szuverént.
Mivel ez a hatalom abszolút, senki és semmi nem vonhatja felelősségre.
Az isteni hatalom szuverén, nem tartozik felelősséggel, nem kérhető számon, egy elkülönült egész, szuverén a teremtett világ fölött.
Ha egy nép átruházza törvényhozó hatalmát egy vagy több személyre, akkor, ha ez megvalósult nem lehet feltételhez kötni, a felruházott elkülönül a néptől, nem része többé a népnek és a politikai közösségnek, elkülönült transzcendens egésszé válik, mint a szuverén élő személye, aki uralkodik a politikai közösség fölött.
A szuverenitás olyan függetlenséget és hatalmat jelent, amely elkülönülten és transzcendensen legfőbb, és melyet felülről gyakorolnak a nép felett.
Ilyennek vélték magukat az abszolút monarchiák uralkodói.
A mai modern parlamentáris demokráciában az abszolút uralkodók szerepét a „választott képviselők” töltik be, lévén: „minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”
Ezért mondta Rousseau, hogy az a nép, amelyik képviselőket választ többé nem szabad.
A helyzet abszurditását az adja, hogy a nép, mivel nem tud elkülönülni önmagától, és nem tud önmaga felett állni sem, és mivel viselnie kell döntései következményeit, felelősséggel tartozik, azaz nem szuverén, és így szuverenitását, mint néki nem lévőt átruházni sem tudja.
A szuverén állam azonban valóban olyan hatalommal rendelkezik, ami abszolúte a legfőbb, s ez a hatalma a politikai közösség vagy a nép fölött annál megkérdőjelezhetetlenebbé válik, minél inkább összekeverik a politikai közösséggel, vagy a nép megszemélyesítésének hiszik.
Ezek az államok a szuverenitás belső logikájából következően a totalitarizmus felé fognak hajlani.
Az ember tehát nem szuverén, hanem autonóm, a szabad akaratából következően törvényhozó képességgel rendelkezik önmagára vonatkozóan, rendelkezik önmaga fölött. Az autonómia, az önrendelkezés viszont nem ruházható át, mert ha más rendelkezik fölöttem, akkor már nem én rendelkezem magam felett, és amikor más rendelkezik felettem, az elnyomás és diktatúra.
Akár a szuverenitás, akár az autonómia felöl közelítünk, egyértelműen bebizonyosodik, hogy a modern visszahívhatatlan és számon kérhetetlen képviseleti parlamentáris demokrácia bizony diktatúra.
