A 2008-s gazdasági válság olyan mértékű rengést okozott  kapitalizmus bástyáiban mely annak átgondolására késztetett, hogy vajon mi lehet az oka, és vajon mi az igazság annak tekintetében, hogy mekkora a baj? Különös tekintettel arra, hogy makroökonómiához értő neves közgazdászok kezdték pedzegetni, hogy ez nem csak egy szokásos túltermelési, hanem egy, a kapitalizmus létét érintő strukturális válság. Mindezekhez hozzájárult, volt azért ennek előjele, csak egy kicsit jobban kellett volna ezek szerint figyelni, talán 2006 karácsonya előtt lehetett, egy rövid, gyorsan a semmibe tűnő hír jelent meg egy nagyon is jelentős eseményről: Paul Samuelson, a világ félisteneként tisztelt egyik vezető közgazdásza odaállt a világ és azt mondta: Hölgyeim és Uraim, visszavonok mindent, elnézést kérek, tévedtem. Amikor ez elhangzott, én vártam, hogy akkor most? Most hogyan tovább? De mintha senki nem hallott volna semmit, a „játék” ment tovább.

Aztán elkövetkezett 2008 ősze..

Amikor az embernek az jut eszébe, hogy elgondolkodik a kapitalizmus problémáin, a legjobban teszi, ha leveszi a könyvespolcról legelébb is Marxot, és átolvassa ismét: mit is írt erről Marx?

Magam is ígyen cselekedtem, de már az első fejezetnél elakadtam, hogy állj, hogy is van ez? Mit is mond?

„A gőzszövőszék bevezetése után Angliában, pl. talán fele annyi munka kellett, hogy bizonyos mennyiségű fonalat szövetté változtassanak. A kézi erővel dolgozó angol takácsnak erre az átváltoztatásra tényleg ugyanannyi munkaidőre volt szüksége, mint azelőtt, de egyéni munkaórája terméke most már csak fél társadalmi munkaórát ábrázolt, és ezért azelőtti értéke felére esett.

Valamely használati érték értékének nagyságát tehát csak a társadalmilag szükséges munka mennyisége vagy az elkészítéséhez szükséges munkaidő határozza meg. –A használati tárgyak értékét , ha egymással kicserélik őket, az a munkamennyiség határozza meg, amely a termelésükhöz szükséges, és amelyet rendszerint rá is fordítanak.- Az egyes áru, csak mint fajtája átlagpéldánya jön számításba. Oly áruk tehát, melyek egyenlő mennyiségű munkát tartalmaznak, vagy amelyek ugyanazon munkaidő alatt készíthetők el, mint értékek egyforma nagyságúak. Egy áru értéke úgy viszonylik egy más áru értékéhez, mint az egyik termelésére szükséges munkaidő a másik termeléséhez szükséges munkaidőhöz. Mint érték, minden áru csupán meghatározott tömegű megszilárdult munkaerő.”

Karl Marx A tőke I kötet- Első szakasz-első fejezet –1. az áru

Na akkor lássunk neki értelmezni az olvasottakat, gondoltam én. Mit is állít Marx?

„Egy áru értéke úgy viszonylik egy más áru értékéhez, mint az egyik termelésére szükséges munkaidő a másik termeléséhez szükséges munkaidőhöz. Mint érték, minden áru csupán meghatározott tömegű megszilárdult munkaerő.”

Ha az áru megszilárdult munkaerő, -és ennek belátása nem is igényel azt gondolom különösebb bizonyítást, -akkor a pénz is az, hisz egy piacgazdaságban, ahol az általános egyenértékes bevezettetett, az áru-pénz örök körforgásban van, ami az egyik pillanatban még áru, a másik pillanatban már a vele egyenértékes pénz, és ami az egyik pillanatban pénz, az a másik pillanatban már a vele egyenértékes áru!

Fogadjuk el, hát hogy az állítás igaz, és nézzük, hogy mi következik belőle.

Amennyiben ezt a felismerést elfogadjuk, akkor a társadalom számára adott pillanatban az összes használati érték előállításához szükséges „megszilárdult” munkát jelöljük W-vel.

Legyen Wg az a munkamennyiség, amit a gépek végeznek, és legyen We az a munkamennyiség, amit emberi erő végez, azaz:

W= Wg+We

Már csak azt kell meghatároznunk, hogy mi is a munka?

A munka az az energiamennyiség mely egy anyagi pontot, (merev testet) erő segítségével adott távolságra elmozdít.

A munka képlete W=F×s, (erő x út) de az emberi erő nem térben, hanem időben fejti ki hatását, az erő kifejtése adott ideig történik, az ember számára az idő az út, melyen mozog, ezért írjuk át az emberi munkára: W=F×t

Írjuk fel egyenletünket a következő alakban:

W= Fg×t +Fe×t

Azaz

Wg=Fgxt

We=Fext

Ahol W az adott pillanatban megszilárdult munkaerő, azaz maga az áru. A már ismert azonosság miatt (Á-P-Á)

Mg ( money) = Fgxt

Me= Fext

A gép munkája helyére azonban hiába „rakunk pénzt” a gépeknek nincs szükségük az általuk megtermelt árura, ezért „ők”, mint vásárlóerő nem is lépnek be a piacra, azaz a piacon adott pillanatban jelen van Fgxt+Fext tömegű áru de csak Fext árutömegnek megfelelő nagyságú pénz. Az egyetlen áru, amit a gép „vesz” illetve „vett” a munkaerő áru, amire viszont egyfelől egyre kevésbé van szüksége, másfelől a piac kereslet – kínálat törvénye következtében a túlkínálat miatt egyre olcsóbban is áll rendelkezésére.

Az árucsere emiatt nem jöhet létre.

Amikor az árucserében az akadályok  feltorlódtak  túltermelési válság következett be, a gépeknek le kellett állni, amíg annyi emberi munka nem halmozódott fel újra, amely képes volt újraindítani a piacot, annyi emberi munkát kellett végezni a cseréhez, amennyi gépi munka megtestesült a már előállított javakban. Valamint a szakadék áthidalásra szolgált a hitel intézménye is, mely az emberek számára a jelenben tette lehetővé a jövőben kifejtett erő,  a jövőben elvégzendő munka ellenértékeként a javak felhasználását, a cserét, annyi fiktív pénzt, adósságlevelet bocsátva a rendszerbe, ami az egyensúly közeli állapotot megteremtette. Ennek elterjedésével sikerült is a válság kialakulását egy ideig elodázni, a nagyságát fékezni. Az emberi élet és erő azonban véges, míg a gépek munkája végtelenként fogható fel, erejük is a végtelenségig fokozható, és fokoztuk is, a időszakadék egyre nagyobb lett, már nem volt az egyes embernek annyi ideje, hogy annyi adott erőt fejtsen ki, amennyi ellentételezné a gépi munkaerőt, és a felhalmozott adósságot.

A jövő és a pénz elfogyott, már gyakorlatilag csak adósságleveleket cserélgettünk egymás között.

Ez úgy 1988 táján következett be, amikor is a jövőben elvégzendő munka terhére már nem lehetett többet felhasználni-cserélni, és bevezettük a jelzálog intézményét, ami nem más, mint a múltban megtestesült emberi munka terhére engedni a ma kifejtett gépi munka által előállított javak elfogyasztását, nem bízván abban, hogy az egyén még képes lesz annyi munkát végezni a jövőben, mely fedezetet nyújtana erre, de aljasul az egyénre bízta a döntést, és újabb hitel, azaz adósságlevél került bele a rendszerbe.  S láss csodát, valóban nem képes!

Ez a képtelenség robbant igazából 2008-ban, amikor is a világ adósságállománya –nem utolsó sorban a pénzpiaci műveletek, alias értéktőzsde nevű egyre népszerűbb repülőjáték következtében elérte a világ össz GDP-jének 17 szeresét. Ezt az adósságot képtelenség megadni. Ha viszont, úgy döntenénk, hogy megrendszabályozzuk a „pénzpiacokat”, elfelejtjük a virtuális világban keletkezett adósságokat, a való világban keletkezett adósság is több már, mint a 3 év alatt előállított össztermék, és a technika megállíthatatlan fejlődésének, valamint ennek a tudásnak a felhasználásnak, a gépesítésnek következtében folyamatosan, és egyre nagyobb ütemben nő. Azaz mindegy, azt sem lehet megadni. Noch da zu, ha viszont kiesik a rendszerből az a 17szeres adósság gerjesztette virtuális jövedelem mely valamennyire mégis képes volt fenntartani a termelést, és a cserét, akkor az egész rendszer pillanatok alatt omlik össze. A csapda bezárult.

Azaz talán meg lehetne adni, de azon az áron, hogy leállítjuk a gépeinket, és azokat a nehéz, monoton fizikai munkákat, melyek alól a gépek felszabadítottak, újra emberek végzik, ami viszont azon kívül, hogy őrültség, a termelékenység óriási visszaesését is jelentené, nem lennénk képesek ennyi jószág előállítására a gépek nélkül, ami óriási életszínvonal csökkenést eredményezne önmagában is, de még ezen túl is, hiszen vannak olyan dolgok, amiknek előállításra a gépek nélkül képtelenek vagyunk.

Másik módszer a feleslegessé vált milliárdok kiirtása, és egy alacsonyabb mennyiségi szintről a játék újra és újra indítása mindaddig, ameddig még emberi munkára is szükség van a javak előállításához.

Lássuk be, ez nem igazán humánus megoldás. Két világháborút már eljátszottunk, pusztultak az emberek és a javak, hogy elölről lehessen kezdeni a „játékot”, talán mégsem kellene egy harmadikba ezért belevágnunk..

Összegezve: az a paradox helyzet állt elő a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacgazdaság következtében, hogy sem a felhalmozott emberi tudáshoz, sem az általa létrehozott gépek munkájához nem férünk hozzá ebben a rendszerben. Ahelyett, hogy beindítanánk a gépeinket, és újabb és újabb gépeket állítanánk elő, és dolgoztatnánk őket napi 24 órát, hogy soha többet egyetlen embernek se kelljen nélkülöznie, vagy gyógyítható betegségben meghalnia, hogy élhessünk soha nem álmodott bőségben mindannyian, inkább leállítjuk őket, és végignézzük, ahogy még nálunk is szerencsétlenebb embertársaink, akiknek a száma egyre nő, és ki tudja, hogy mi magunk mikor kerülünk közéjük, állati körülmények között éljenek, vagy embertelen körülmények között elpusztuljanak, miközben már szinte bármiből elő tudnánk állítani annyit, hogy ez ne így legyen, még a meglévő javakat is inkább a szemétbe dobjuk, csak hogy a játék mehessen tovább, és a játék nyertesei egyre nagyobb vagyon fölött rendelkezzenek.

Biztos, hogy ezt akarjuk?

Nem inkább a harmadik utat kellene, mely szerint legyen a gépek, a termelőeszközök tulajdona közös, így munkájuk a miénk, és nem kellene cserébe adni a semmiért valamit, ha végre a miénk lehetne az, ami természet szerint amúgy is a miénk?

Persze ugyanez bebizonyítható egy másik úton is, ha nem abból a kérdésből indulunk ki, hogy mi a munka, hanem abból, hogy mi a profit. De az már egy másik történet.