A jogállamiság eresztékeiben recseg. Iszonyú csapások érték és épp úgy, mint ha a sorban egy dominót ellökünk, az hatással van a többire is, egészen addig, míg a folyamatot meg nem állítja valami. Lehet ez a valami a véletlen, esetleg anomália, de a legbiztosabb az, amikor egy kéz teszi ezt.

Nem úgy ért ez bennünket, mint derült égből a villámcsapás, ez egy folyamat része, egy nagyon rossz folyamaté. Hajlamos mindenki a saját szemszögéből vizsgálva nézőpontja szerint ítéletet mondani, hogy végül is ki kezdte, ki folytatta. Egy dolog azért biztos, a Lenin féle idézet, mely szerint a „Lét határozza meg a tudatot.” nem kopott el az idők során. A létünk komolyan befolyásolja gondolatainkat, indulati szintünket és az egyén erkölcse és igazságérzete általában támogatja ezeket az érzéseket.

A 89-es nagy eufória közben megkezdődött az erodálódás. Összeült az új Parlament és már hopp, hozta is az új demokrácia törvényeit és kitűzte az irányokat, amelyek szép szavakba csomagolva igen eladható termékek voltak. Kinek nem volt ugyan tetszetős a szabadon birtokolható magántulajdonnal való vállalkozás joga, épp úgy, mint a veszteségeket termelő állami mamutcégek felszabdalása és a sokat kárhoztatott privatizáció, mikor is magánszemély állami tulajdonhoz juthatott.

A baj csak ott volt, hogy sorra megszűntek a munkahelyek és a tulajdonosi kör, ki tudja miért a volt pártnómenklatúra tagjaiból és azok rokonaiból került ki és a koncra éhes új farkasokból. A nagy szabadságból az átlag Kovács István csak annyit tapasztalt, hogy elveszett a munkája, a magán cég hihetetlenül erkölcstelen feltételekkel alkalmazza és még a családjának a jövője is bizonytalan lett. Közben az a szűk „vállalkozói” réteg folytatta az állami tulajdon bekebelezését, szinte semmit nem adva érte, csontig rágva azt.

Ez folyt majd két évtizeden keresztül és persze az ígérgetések sora és az egyre tarkább hazugságok. Mikor elfogyott a szétosztható tulajdon a tűzhöz közel állók már az állam kasszájában kotorásztak és mind ezt büntetlenül. A jog pedig aludt!

Kovács István azt tapasztalta, hogy semmi nem változott, hiába emelte fel a hangját, sőt a helyzet még romlott is és a „privatizátorok” és „vállalkozók” a „multik” a törvény számára elérhetetlenek. Jöttek a ki nem fizetett tartozások, a pénzük után hiába futó kisemberek, akiket az állam széttett karral fogadott, a törvény nem ad lehetőséget igazságot szolgáltatni. A pikantéria annyi volt ebben, hogy épp azok hivatkoztak erre, akik a törvényeket alkották. Az állam, hogy lefaragja a kiadásait, így kivonult szinte minden szektorból, megadva azt a fajta „szabadságot”, ami újgazdagék és a betelepedett multiknak paradicsomi állapotot teremtett. Az elégedetlenség hangjai egyre erősebbek lettek és mindenki a maga módján keresett igazságot, ami végül is a fékezetlen nácizáshoz vezetett, hiszen mindenki az, aki ezzel a rablóportyával nem ért egyet. Elveket kovácsolt a hatalom a gyengeségéhez és a szabadság szó a szabad rabláshoz, erőszakhoz, lopáshoz kötődött, míg a tolerancia a száj befogásához, a deviancia kritikátlan elfogadásához, a piacgazdaság pedig a munkavállalók teljes kiszolgáltatottságához. Öszödnél a dilettantizmussal kevert rablóhadjáratról lehullt a lepel és elszabadult az utcán a pokol.

Tisztán látta mindenki, hogy a jog csak eszköz a hatalom kezében a féken tartásukra és a hiszékenyek becsapására. A jog többé nem látja el a feladatát, mert tudatosan úgy alkották meg, hogy egyéni és pártérdekeket szolgáljon ki és védje azokat, akik ennek az állapotnak a fenntartásában érdekeltek.

Talán most változott a helyzet és a régi urak levitézlettek, sőt egy kimondottan magyarellenes párt még össze is omlott. Nem csoda ez, most mindenki kivár. Reméljük, változik a helyzet, mert már pattanásig feszültek az idegek és nem hiszünk a jogban. Vissza kell nyerni a bizalmunkat, hogy érdemesek legyenek rá. Nekünk nem kell bizonyítani, mi várjuk el a bizonyítást, akik csak csapásokat, megszorításokat, hazugságokat és tüskéket kaptunk. Nagyon várjuk már, mert amikor végképp elvész a jogba vetett bizalom, akkor itt megremeg a föld! Azt pedig ne adja az Isten!

A jogállamiság eresztékeiben recseg. Iszonyú csapások érték és épp úgy, mint ha a sorban egy dominót ellökünk, az hatással van a többire is, egészen addig, míg a folyamatot meg nem állítja valami. Lehet ez a valami a véletlen, esetleg anomália, de a legbiztosabb az, amikor egy kéz teszi ezt.

Nem úgy ért ez bennünket, mint derült égből a villámcsapás, ez egy folyamat része, egy nagyon rossz folyamaté. Hajlamos mindenki a saját szemszögéből vizsgálva nézőpontja szerint ítéletet mondani, hogy végül is ki kezdte, ki folytatta. Egy dolog azért biztos, a Lenin féle idézet, mely szerint a „Lét határozza meg a tudatot.” nem kopott el az idők során. A létünk komolyan befolyásolja gondolatainkat, indulati szintünket és az egyén erkölcse és igazságérzete általában támogatja ezeket az érzéseket.

A 89-es nagy eufória közben megkezdődött az erodálódás. Összeült az új Parlament és már hopp, hozta is az új demokrácia törvényeit és kitűzte az irányokat, amelyek szép szavakba csomagolva igen eladható termékek voltak. Kinek nem volt ugyan tetszetős a szabadon birtokolható magántulajdonnal való vállalkozás joga, épp úgy, mint a veszteségeket termelő állami mamutcégek felszabdalása és a sokat kárhoztatott privatizáció, mikor is magánszemély állami tulajdonhoz juthatott.

A baj csak ott volt, hogy sorra megszűntek a munkahelyek és a tulajdonosi kör, ki tudja miért a volt pártnómenklatúra tagjaiból és azok rokonaiból került ki és a koncra éhes új farkasokból. A nagy szabadságból az átlag Kovács István csak annyit tapasztalt, hogy elveszett a munkája, a magán cég hihetetlenül erkölcstelen feltételekkel alkalmazza és még a családjának a jövője is bizonytalan lett. Közben az a szűk „vállalkozói” réteg folytatta az állami tulajdon bekebelezését, szinte semmit nem adva érte, csontig rágva azt.

Ez folyt majd két évtizeden keresztül és persze az ígérgetések sora és az egyre tarkább hazugságok. Mikor elfogyott a szétosztható tulajdon a tűzhöz közel állók már az állam kasszájában kotorásztak és mind ezt büntetlenül. A jog pedig aludt!

Kovács István azt tapasztalta, hogy semmi nem változott, hiába emelte fel a hangját, sőt a helyzet még romlott is és a „privatizátorok” és „vállalkozók” a „multik” a törvény számára elérhetetlenek. Jöttek a ki nem fizetett tartozások, a pénzük után hiába futó kisemberek, akiket az állam széttett karral fogadott, a törvény nem ad lehetőséget igazságot szolgáltatni. A pikantéria annyi volt ebben, hogy épp azok hivatkoztak erre, akik a törvényeket alkották. Az állam, hogy lefaragja a kiadásait, így kivonult szinte minden szektorból, megadva azt a fajta „szabadságot”, ami újgazdagék és a betelepedett multiknak paradicsomi állapotot teremtett. Az elégedetlenség hangjai egyre erősebbek lettek és mindenki a maga módján keresett igazságot, ami végül is a fékezetlen nácizáshoz vezetett, hiszen mindenki az, aki ezzel a rablóportyával nem ért egyet. Elveket kovácsolt a hatalom a gyengeségéhez és a szabadság szó a szabad rabláshoz, erőszakhoz, lopáshoz kötődött, míg a tolerancia a száj befogásához, a deviancia kritikátlan elfogadásához, a piacgazdaság pedig a munkavállalók teljes kiszolgáltatottságához. Öszödnél a dilettantizmussal kevert rablóhadjáratról lehullt a lepel és elszabadult az utcán a pokol.

Tisztán látta mindenki, hogy a jog csak eszköz a hatalom kezében a féken tartásukra és a hiszékenyek becsapására. A jog többé nem látja el a feladatát, mert tudatosan úgy alkották meg, hogy egyéni és pártérdekeket szolgáljon ki és védje azokat, akik ennek az állapotnak a fenntartásában érdekeltek.

Talán most változott a helyzet és a régi urak levitézlettek, sőt egy kimondottan magyarellenes párt még össze is omlott. Nem csoda ez, most mindenki kivár. Reméljük, változik a helyzet, mert már pattanásig feszültek az idegek és nem hiszünk a jogban. Vissza kell nyerni a bizalmunkat, hogy érdemesek legyenek rá. Nekünk nem kell bizonyítani, mi várjuk el a bizonyítást, akik csak csapásokat, megszorításokat, hazugságokat és tüskéket kaptunk. Nagyon várjuk már, mert amikor végképp elvész a jogba vetett bizalom, akkor itt megremeg a föld! Azt pedig ne adja az Isten!