Vannak, léteznek olyan híranyagok, melyek a napisajtó hasábjairól, oldalairól – minden bizonnyal politikai meggondolások alapján – kimaradnak: a hírszerkesztők nem akarván szembefordulni kenyéradó gazdájukkal, nem szívesen szembesülnek a tényekkel. A magyarországi “nemzetinek” nevezett orgánumok (ha kikerülhetetlen a téma) a Magyar Távirati Iroda közleményeire, a bírósági tudósításokra vagy Magyarország határain kívűl működő hírszolgálatok cikkeire alapozottan tájékoztatják olvasóikat – a “nemzeti” jobboldali média jellemzője az agyonhallgatás: számukra csak, az egyébként alaptalanul kisajátított, “nemzetközpontú” közlemény számít sajtóhírnek.

Ismerkedjünk meg néhány olyan megtörtént eseménnyel és közleménnyel, melyeket a hírszerkesztők, kenyéradó gazdáik kívánságára az utóbbi években jobbnak látták cenzúrázni vagy elhallgatni.

A demokratikus sajtó felelőssége: A második világháború kezdetéig, 1939-ig, még a zsidók is túlzottnak találták a németországi vagy a szovjetúnióbeli koncentrációs táborokról szóló mendemondákat. – És… – micsoda végzetes optimizmus, micsoda végzetes tétlenkedés! – önként döntöttek a maradás mellett, ahelyet, hogy házat-hazát elhagyva az ismeretlenbe indultak volna. A Harmadik Birodalom és a Szovjetúnió pártállami sajtója, Horthy Magyarországa hallgatott – a demokratikus világ orgánumai pedig azokban az években elfeledkeztek a tényfeltárásról.

Kollektív bűnösség? Csak 1945 után, immár szabadon, félelem nélkül utazva szerte a világban, igyekeztek választ keresni arra az amerikai, a brit és a francia sajtómunkások, hogy mi vezetett a zsidóság tragédiájához. Tevékenységük, az állítólagos oknyomozó riportjaik, végén a lehető legegyszerűbb következtetésre jutottak: a német mentalitásban, a germán szellemiségben – tehát a kollektív bűnösségben – találták meg az okokat.

Napjaikra már húsz-harminc ember számára ismert: 1943-ban, Berlinben még mintegy 27 ezer zsidó bújkált a német lakosság segítségével, tehát a kollektív bűnösség még Németország esetében is megkérdőjelezhető.

Európai vagy weimari demokráciát? Az elmúlt évszázad utolsó öt esztendejében és az új évezred első éveiben a fajgyűlöletre épülő nemzetiszocialzmus újjáéledését élhettük meg. Demokratáink, így a demokratikusnak mondott újságírók is, szívesen hivatkoztak a “nincs jobb” kényelmes megállapítására. – Mindössze csak arra nem adtak választ: mire vezethető vissza a modern nemzetiszocializmus vitathatatlan térhódítása Európában? – Emlékeztetőül: az1920-as, 1930-as években Nyugat- és Közép-Európában a tömegeket olyan dogma vonta bűvkörébe, amely a férfit a nő fölé, a verőlegényt a gondolkodó fölé, az engedelmességet az intelligencia fölé és a hierarchiát az érdem fölé helyezte. Ha néhány gondolkodó társait napjainkban a húszas-harmincas évek Németországára, Magyarországára emlékeztetné – esetleg a sajtó hasábjain is – az egészen biztosan indokolt lenne.

A szép új világ szelektív emlékezete: A háború borzalmas és borzalmasak a “szükséges velejárói” is. – Ha a német birodalmi hadsereg pusztításaira gondolunk, mert sajnos csak azokat emelik ki a történészek és a krónikások, érdemes emlékeztetni olvasóinkat a szövetséges haderők nem kevésbé kiméletes akcióira. – 1940. augusztus 26.-ra virradó éjszakán a Royal Air Force (RAF) légiereje a polgári lakosokkal zsúfolt Berlinre csapott le. – A német Luftwaffe pilótái, ezt követően szeptemberben,megtorlásul Londont bombázták. Először nappal, szeptember 5-én és 6-án, majd éjszaka is.

A brit terrorbombázások vezetője a légimarsall Sir Arthur Harris volt (a “Bomber” Harris). – 1939 és 1945 között 61 német nagyvárost ért légitámadás: 3. 61 millió lakás pusztult el, 7. 5 millió polgári személy vált hajléktalanná. 300. 000 fegyvertelen német lakos halt meg az ellenük intézett támadásokban, 800. 000 volt a sebesültek száma. – Amiről szintén nem adtak hírt egykori kollegáink: 1992-ben szobrot emeltek Arthur Harrisnak Angliában, annak a katonaembernek, aki 1942-ben kijelentette – “Németországot a nagyvárosok bombázásaival és a polgári lakosság elleni katonai támadásokkal lehet megverni”.

Nemzeti vagy náci? Az úgynevezett balliberális és a nemzeti oldal definicióját, úgy tűnik, hogy egyetlen szekértábor sem szorgalmazza. – Ennek nyílvánvalóan politikai okai vannak, hiszen ha a valóságot leírnák, vagyis liberális = szabadelvű, valamint nemzeti = egy nemzethez tartozók, akkor valami magyarázatra szorulna a nyílvánosság számára. Magyarország tekintetében a tisztátalan eszközökkel is politizáló kereszténydedokraták, ifjúdemokraták végre kifejthetnék, hogy miért nem helyeslik a szabadelvűséget, a szabadgondolkodást? Ugyanakkor azt is szükséges lenne tisztázni: a Magyar Szocialista Párt tagságát, illetve szavazótáborát (vagyis az ország lakosságának több mint a felét!) miért nem tartják a nemzet részének?

Eleinte az antikommunizmus demagógiájával dolgozó jobboldali politikusok manipulatív eszköze volt az antikommunista jelző folyamatos használata – de miután nyílvánvalóvá vált, hogy soraikban sincs kevesebb egykori “kommunista” mint a politikai ellenfelek táborában (az Orbán-kormányban összesen 5 egykori MSZMP-s miniszter illetve államtitkár van!…), helyesebbnek látták a “nemzetietlen” jelzőt alkalmazni az Országgyűlésben és a pártsajtóban. A nemzetietlen a radikális nacionalisták szóhasználatában egyenlő a zsidó vagy cigány megnevezéssel – így őket már csak egyetlen lépés választja el azoktól a náciktól, akik először a birodalmi Kristallnacht eseményeit rendezték meg, majd a zsidótörvények bevezetése után felállították az első koncentrációs táborokat.

Hőseink és a birodalmi Vaskereszt. – Jelenleg a német Bundeswehr és a Luftwaffe minden járművén – Irakban, Afganisztánban és a világcsendőr Egyesült Államok hadműveleti területein igénybe vett németországi haderő technikai felszerelésén – Vaskereszt díszeleg. Eredete, hasonlóan a svasztikához és a rúnához, a múlt ködébe veszett… A templomos lovagrend motívumából, a Templekreuz-ból Karl Friedrich Schinkel (1781-1841) a legismertebb német építész alkotta meg a későbbi Vaskereszt ősét, melyet már az első világháborúban is hadikitüntetésként használtak. – A második világháború kezdetén, 1939-ben a birodalmi vezetők az NSDAP jelvényével, a horogkereszttel (svasztikával) egészíteték ki a jelvényt, az új motívumot a Vaskereszt középpontja tartalmazta. – Ezt a kitüntetés kapta meg a “Német Birodalomnak tett különleges szolgálataiért vagy haditettéért” jónéhány magyar, román, szlovák, osztrák katona, közöttük a legismertebb gróf czegei Wass Albert, a Szálasira is esküt tett egykori erdélyi földbirtokos. A “legismertebb” jelző természetesen nem azonos az egyetlennel, a magyar királyi honvéd vezérkar több más tagját díszítették ezek a Vaskereszt-kitüntetések, többnyire a zsidó és cigány honfitársaink deportálásában “kitűnő” munkát végzett tevékenységük jutalmaként.

Antall József: “Ez volt a békés hatalomátvétel ára…” – A néhai, kompromisszumok sorozatán át hatalomba jutott kormányfő kapcsán a média, főként a jobboldali pártlapok, leginkább a “Tetszettek volna forradalmat csinálni!” meglehetősen magyartalan kijelentést idézik, holott számtalan más megnyílvánulását is citálhatnák.

Amit minden magyar sejtett vagy tudott – a kommunista önkényuralommal kötött paktum tényét – az első “szabadon választott” kormányfőnk csupán 1993. május 23.-án, halála előtt fél évvel, vallotta be. Akkor sem tulajdon nemzetének vagy legalább a pártja előtt, hanem Dániában járva II. Margit dán uralkodó és annak miniszterelnöke társaságában fecsegett a szégyenletes egyezkedésről – természetéhez illően akkor is mellőzve a saját személyes felelősségét. A dán kormányfő a magyar történelmi igazságtétel elmaradását célzó kérdésére akkor azt válaszolta: “Ez volt a békés hatalomátvétel ára 1989-ben… Korlátot szabott az igazságtételnek, az elmúlt évtizedek bűnösei megbüntetésének az is, hogy a rendszerváltás békésen, egyetlen attrocitás nélkül történt meg. Ha pedig kizárólag a jog eszközeit lehet igénybe venni, akkor ehhez ragaszkodni kell a hatalomváltás után is…” – fejtegette 1993 májusában Antall József.

Figyelmesen olvasták a nyilatkozatot? – Dr. Antall József nem rendszerváltást, hanem a lényegét tekintve nem azonos hatalomváltást említette Dániában. A kérdés értelemszerűen következik: miért alábbvaló a sokszor felemlegetett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi kijelentése párttársai előtt, mint a “nemzeti” Antall Józsefé – Dániában? (Szelektív emlékezettel bírnak honfitársaink?) Bármennyire is kínos, tudomásul kell venni: az 1956-os szabadságharc leverésében részes Horn Gyula volt a legkövetkezetesebb politikus 1994 és 1998 között.

Winston Churchill: “We killed the wrong pig” – A brit miniszterelnök az egykori gyarmataik népét ugyanúgy nem tartotta azonos rangúaknak az angolokkal, mint a szövetséges haderők katonáit… A kommunistákat pedig egyszerűen nem is vette emberszámba. – Olvasom az egyik Londonban megjelent könyvet – “The Hidden Hand – Az eltakart kéz” (Anglia, Amerika és a hidegháború titkosszolgálata). Richard J. Aldrich 1999. után adta ki könyvét, az “Operation Unthinkable”-terv titkosításának feloldását követően.

Az 57-58. oldalakon az alábbiak olvashatók:

1945 májusában, a német vereséget követő néhány napon belül W. Churchill elrendelte a szovjetek elleni háború tervének kidolgozását. A brit miniszterelnök kifejezett célja a Szovjetúnió eltüntetése (elimination of Russia) volt… A műveleti terv az “Operation Unthinkable” fedőnevet kapta.

A tervezet számolt angol és amerikai katonák százezreivel, akiket 100,000 újrafelfegyverzett német katona is támogatna egy meglepetésszerű támadásban, a háborútól kifáradt keleti szövetséges ellen – a brit légierő, a RAF pedig észak-európai légitámaszpontokról támadna szovjet városokat.

Churchill, amint az ismert, az angol parlament képviselői tanúsíthatják, kifakadt – a brit hadicélok meghiúsulását látva. Ekkor, 1945. november 2-án hangzott el a hirhedt mondat az angol parlament alsóházában, Szovjetúnióra, a tegnapi szövetségesre célozva: “We killed the wrong pig…” – azaz “Nem a megfelelő disznót vágtuk le”.

Heller Ágnes és az antiszemitizmus – Talán nincs olyan politikai vita csöppnyi kis hazánkban, ahová ne hívnák meg a filozófus-politológust, a Heller Ágnest.

Kommentár nélkül idézek az 1998-ban, az Orbán-kormány idején megjelent “Bicikliző majom” című könyvéből:

“A trianoni békeszerződés igazságtalan volt. Ezért semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ezt még jónéhány nemzedék sajgó sebként érzi. Én magam is annak élem át. Szégyenkezve és pirulva valljuk be, hogy az igazságos határok azok lettek volna, melyeket Adolf Hitler húzott meg, a bécsi döntés idején…” (Id. mű: 238. old.)

“Mint zsidó azt állítom az antiszemitizmusról: jó nekünk, mert fönntartja a zsidóságot. Az antiszemitizmus annak a népnek a szégyene, amelyik antiszemita. A magyar antiszemitizmust, mint zsidó nem bánom, mint magyar szégyellem. Az antiszemitizmus miatt a zsidóság legasszimiláltabb rétege szokott leginkább sikoltozni. Akik teljes mértékben el akarnak tűnni, nem tünhetnek el. Katasztrófának tartják, hogy nem lehet nem zsidónak lenni. Ezért félnek az antiszemitizmustól. Nemcsak azért nem tudok rokonszenvezni velük, mert súlyos neurózist érzek a sikolyukban, hanem azért sem, mert ebben a viselkedésben egy ontológiai ellentmondás is szerepet játszik. Van holokauszt-neurózis. Ebben akkor szenvedünk, ha a holokauszt tényét el akarjuk felejteni. Ezt én átéltem… Ha az ember ezt így elfogadja, függővé teszi magát az antiszemita tekintetétől…” (Id. mű: 104. old.)

Debrecen terrorbombázása. – Egy nyáron át, 1944. június 2.-tól szeptember közepéig, a II. világháború legnagyobb összevont légierődjével parádézott a civis város, Debrecen felett az amerikai US Air Force és a brit Royal Air Force száz meg száz repülőgépe.

A mellékhadszintéren fekvő, hadászatilag jelentéktelen alföldi nagyvárost – ahol komolyabb haderő nem állomásozott, a hadiforgalom elenyésző volt – jelölte ki a szövetséges hadvezetés arra a célra, hogy az ingabombázást, mint lélektani stratégiát kipróbálja, és egyúttal demonstrálja a magyaroknak, németeknek és a velük együtt harcoló szovjeteknek egyaránt azabszolút légifölényt.

A június 2-án, délelőtt 9 órakor elkezdett terrorbombázás nyitányaként 130 B-17-es bombázó és az őket kísérő Mustang vadászgépek a Nagyállomás pályaudvarára egy hatalmas virágkoszorút dobtak le – így jelezték már előre a várható áldozatokat, a rövid idő alatt 1.100 halottat eredményező támadást, hiszen ahogyan azt a felderítőik idejében jelentették: ebben az időpontban érkezett egy utasokkal zsúfolt vonat Debrecenbe.

A B-17-eseket megközelíthetetlenségük – a kísérő vadászgépek miatt – utazó sündisznóknak vagy légierődöknek nevezték, e gyilkos hadigépezet negyven mázsa bombaterhet cipeltek és a Vagongyártól a Déli sorig pusztították el a várost, kb. száz utca vált romhalmazzá.

A mustangok és az angol-amerikai akciókban részt vett egyéb tipusú gépek minden eleven és élettelen célpontot támadtak, még a legelésző állatokra is lőttek… A debreceni repülőtérre egyetlen bombát sem dobtak a nappal érkező amerikai és az éjszakai órákban támadó brit repülőgépek. – Magyarországról a nácizmust kell kibombázni! – így szólt a hadparancs, melyet a védtelen polgárok ellen intézett támadásokkal százszázalékosan teljesítettek a szövetséges repülők.

Ezeket a pédákat a jobboldali, a szélsőjobboldali politikusok máig felemlegetik, Drezda terrorbombázásával egyetemben – ugyanakkor elfeledkeznek a polgári lakosság elleni támadások okairól: arról, e városok népessége szótlanul és ellenállás nélkül tűrte a zsidók, a cigányság és a politikai ellenfelek deportálását, a koncentrációs táborok létezését, vagyis (ha nem is kollektíven!), hozzájárultak a háború során elkövetett bűnökhöz.

Napjainkban, mikor a Fidesz MPSZ és a Jobbik Magyarországért Mozgalom a “trianoni igazságtalanság” folyamatos felemlegetése mellet “nemzeti” és “nemzetietlen” részekre osztotta az ország egyre fogyó lakosságát, elfeledkeztek a tényekről – arról, hogy már 1920-ban is főleg románok lakták Erdélyt (arról pedig főként nem beszélnek, hogy ez a földrajzi egység a történelem során csak átmenetileg, mint meghódított terület tartozott Magyarországhoz). – Mindemellett Orbán Viktor második miniszterelnöksége idején a náci propaganda és szervezkedés oly mértékű feléledésének lehetünk tanúi, amely csak az 1930-as évek Németországában és az 1944-es esztendő Magyarországán volt tapasztalható…

Az európai államok – ha olykor nemzetközi találkozók alkalmával szót is emelnek a magyarországi események kapcsán – optimisták. Hasonlóan azokhoz a németországi embertársainkhoz, akik még harmincas évek végén is hittek a sorsuk jobbrafordulásában.

Szemenyei-Kiss Tamás