Most hát lassan elbúcsúzunk a demokráciától…
Március idusa után kezdtem keresni ezt a mondatkezdetet, mert amellett, hogy a prágai tavasz elfojtására emlékeztetett, nem jutott eszembe a fasizmusra vonatkozó folytatása.
Írójáról az interneten alig-alig van információ, pedig a könyvespolcomon Jan Zábrana két magyarul megjelent krimijét Hasek, Capek, Hrabal, Kundera, Páral és Skvorecky köteteinek szomszédságában – Eduard Fiker A C-L sorozat című detektívregénye mellett – helyeztem el. Ennek nagyobb a jelentősége, mint gondolnák, mert a legismertebb, klasszikusoknak nevezhető krimiírók (Conan Doyle, Samuel Dashiell Hammett, Agatha Christie, Erle Stanley Gardner, Edgar Wallace, Maurice Leblanc, John Grisham, Raymond Chandler) rengeteg könyve is a pincémbe szorult, közülük kizárólag a leveendő, beleolvasandó, esetleg újraolvasható némelyik – amilyen például Follet-től a Tű a szénakazalban, vagy Forsyth-tól A Sakál napja – kapott fent helyet.
Jan Zábrana, persze, nem krimiíró (amiként nem krimiíró Edgar Allan Poe, e műfaj atyja sem), legjelentősebb műveit azonban nem olvashattam, mert azokat – két verses- és egy novelláskötetét, illetve Az egész élet című naplóját – cseh nyelven is csak a halála és a rendszerváltoztatás után publikálták.
Éjszaka a kemence mellett című novelláját Zádor András fordításában jelentette meg 2001-ben magyarul a Feltámadt tetszhalottak című, Tilalomtól szabadult cseh elbeszélők alcímű kötetében a pozsonyi Kalligram kiadó. Ebben az elbeszélésben a segédmunkásként ügyetlenkedő Jirícek egy izzó fémet véletlenül ráejt a munkavezető Martinovsky lábára, aki felordít és a cipőjét lerúgva magáról két lábbal tapossa azt. Már ez a cipő se füstöl, amikor még mindig üvölt, pofon vágja és szidja-szidja-szidja, szaros kurvának nevezi a nem közéjük való Jiríceket; ne hidd, hogy különb szar vagy mint mi, mondja neki végül, hát majd megmutatom neked! És megmutatja. Felkapva Jirícek angol nyelvkönyvét, magam előtt látom-hallom, ahogy kiabál:
“Erre már nem lesz szükséged. Nem lesz. Sohase lesz. Mert belőled már sohase lesz úr. Itt maradsz velünk. Ebben a szaros gyárban. Halálodig.”
Majd bedobja a könyvet a kemencébe.
Most hát lassan elbúcsúzunk a demokráciától…
Nem, nem, dehogy! A fizikai munkára kényszerített szerző e novellájában nem olvashattam ezt. Csakis az egyik krimijében. De melyikben?
A félmondatot a dunaújvárosi Arany Csillag szálloda presszójában szeretett főnökömnek, Nagy Jenőnek idéztem, aki abban az évben (1970-ben?) a helyi pártbizottság tagjaként képes volt egy igaz írásom testületi döntéssel alátámasztott helyreigazítási kötelmét megtagadva az MSZMP városi bizottsága lapjának főszerkesztői tisztségéről is lemondani, s engem ezáltal az újságírói pályán megtartatni (http://kanadaihirlap.com/2015/08/24/palyam-apja-es-kezdete/).
Az asztalnál ketten ültünk.
Ha igaz, hogy az eset 1970 őszén történt meg velünk, akkor odakint az új gazdasági mechanizmus harmadik évét éltük (amelynek folyományaként a Csillagban drágább volt a kávé, mint a reprezentatív szállodához a Posta épülte felől tapadó Fapadosban), ami éppenséggel örömünkre szolgálhatott, viszont már mindenki tudta, amiről a hazai sajtó annak idején hallgatott, hogy két éve a Varsói Szerződés tagállamai egyikének képviseletében a magyar honvédség is megszállta a szabad választásokat ígérő Csehszlovákiát. Hogy akkor ott egycsapásra odalett a prágai tavasz. Meg Dubcek “emberarcú szocializmusa”.
És mi ketten a prágai tavaszról beszélgettünk.
– Most hát lassan elbúcsúzunk a demokráciától… Ez most jelent meg egy cseh író könyvében. Mit szólsz?
Délelőtt volt, a presszóban hangosan szólt rádió, az Illés zenekar gitárosa, Szörényi Levente énekelt: Amikor én még kis srác voltam
Lálláll-lá-láá.
– Szép ez a dal – mondta Jenő. – Emberarcú. – Szerette az Illés zenekart. Kavargatta a kávéját. – A demokráciától pedig nem búcsúzhatunk el, mert a szocializmus emberarcú lesz, vagy semmilyen.
Akkor csak gyanítottam, hogy igaza van.
Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget, írta akkortájt dalszövegében Bródy János, amely szöveg Szörényi Levente zenéjével csak később lett része az István a királynak
A múlt héten e zeneszám refrénjéből (“Segítsetek, ó segítsetek”) dúdoltam a sokszor ismételt tá-tá-ti-tát, miközben a polcról leemeltem Jan Zábrana Gyilkosság más nevében című regényét, amelyet a prágai Mladá fronta 1967-es kiadásából fordított Várhegyi Péter, s Kassán nyomtattatta ki 1968-ban 1220 + 14600 példányban a pozsonyi Madách Könyvkiadó.
Két okból is jó választásnak ígérkezett. Mert a prágai tavasz idején született, és mert doktor Pivonka az 1939-es, németek által megszállt, protektorátusi Prágában nyomoz, ahol a demokráciától való elbúcsúzás mellett a fasizmusról feltétlenül szó eshetett.
“Adolf Hitler 1939 március tizenötödikén reggel érkezett Prágába”, fogott a történetbe a hatvanas évek közepén valamely névadó ünnepségnek titulált keresztelő vendégeinek szórakoztatása céljából egy külvárosi, az alatta elrobogó vonatoktól zajos bérház ötödik emeleti, udvari folyosóra nyíló, az ott lakó szülők és nagyszülők által is lakott parányi lakás egyetlen zsúfolt szobájában Zábrana krimijeinek főszereplője, bizonyos doktor Jaroslav Pivonka (a filozófia doktora), az Árgusszem detektíviroda egykori alkalmazottja, aki nem törődve a szavait pontosító megjegyzéssel – mely szerint Hitler este érkezett Csehszlovákia fővárosába –, akként folytatta, hogy “vacsorára bekapott két heringet, s mivel melegnek találta Prágát, utána bemászott a fürdőkádba.”
Utóbb kiderült, hogy doktor Pivonka bevezetőjében nem a Nagynémet Birodalom vezéréről ejtett szót, hanem egy, a detektíviroda főnökének fajilag nehezen meghatározható neje (amerikai indián dédapa és afrikai rabszolga dédanya tengerésznek állt fiának kínai párja hozta a világra az anyját, s az apja spanyol volt) által róla elnevezett királypingvinről, amely nem látszott fajgyűlölőnek, de amelyet a valódi Hitlerrel egyazon napon hozott Prágába egy sarkutazó.
Kiderült továbbá, hogy hiába olvastam végig (negyedszer? ötödször? egyébként élvezettel) a könyvet, mert bár a fasizmus természetéről is hiteles képet ad, és szerepel benne bizonyos Vodicka felügyelő, akitől emlékeim szerint a keresett mondatrész származik; mind a demokráciától való búcsú kényszere, mind pedig a fasizmus felsejlése a protektorátusnál korábbi keletű.
Jan Zábrana tudtommal négy krimit írt, sorrendben az alábbiak cseh nyelven a prágai tavasz időszakában megjelentek.
- Gyilkosság boldogságért
- Gyilkosság kezességgel
- Gyilkosság szavatossággal
- Gyilkosság más nevében
Nekem kettő van meg közülük magyarul: az utolsó és a második. (Aki tud a másik két – vagy további akárhány – magyar nyelven esetleg megjelentetett Zábrana-krimiről, kérem tájékoztasson róla!)
Kizárásos alapon bizonyos voltam benne, hogy a keresett szöveget doktor Pivonka második elbeszélése tartalmazza (amelyből egyébként a detektív főnöke feleségének származására utaló sorok is valók), amelyben az elbeszélő 1965-ben 1938 szeptemberének Hitlertől félők, Hitlert várók, s a várakozók ellen tenni akarók Prágáját mutatja be. Jan Zábrana Gyilkosság kezességgel című regényét a prágai Mladá fronta 1965-ös kiadásából fordította Várhegyi Péter, s Kassán nyomtattatta ki, de csak 1970-ben és mindössze 1000 + 4600 példányban a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó.
A kötetben kétszer is szerepel a keresett szöveg, amelyből a dunaújvárosi Arany Csillag szálloda presszójában Nagy Jenő főszerkesztőnek frissiben idéztem egy félmondatot.
Vodicka rendőrfelügyelő ezzel magyarázza, amiért a rendőrség befejezettnek tekinti az ügyet, amelyben a magándetektív nyomoz:
“Jönnek idők, mikor azt, amit nem mondtak ki hangosan, ki fogják kiabálni. Itt demokrácia volt, ami azt jelentette, hogy akinek hatalom volt a kezében, jogos indokokat kellett találnia, ha valami népszerűtlen dolgot akart véghezvinni. Például, hogy valakit agyonlövethessen, vagy pedig valakit megfoszthasson a személyes szabadságától, esetleg a vagyonától. Most azonban lassan búcsúzunk a demokráciától, s valami más jön a helyébe. Egyesek szerint fasizmus. Egyáltalán nem fontos, hogyan nevezik. Mindenesetre annyit jelent, hogy akinek hatalma van, nem kell jogi indokokat keresnie, mert a hatalom a legmegfelelőbb jogi indoklás… Az az igazságos, a becsületes és törvényes, ami a hatalmon lévőket szolgálja. S természetesen jaj annak, aki kellemetlenségeket kezd okozni a hatalmasoknak. Németországban ez ellen elragadó berendezésük van: a koncentrációs táborok. S megmutathatnám magának az iratot, melyben valamelyik nagyon is aktív úr nálunk is hasonló intézmény berendezését javasolja.”
Aztán a kötet vége felé maga Jaroslav Pivonka, a filozófia doktora emlékezteti közönségét a rendőrfelügyelő szavaira. Így:
“Most hát lassan elbúcsúzunk a demokráciától, s helyette valami másban lesz részünk. Némelyek úgy hívják, hogy fasizmus. De, mint mondják, az elnevezésen nem sok múlik. Ez csupán annyit jelent, hogy akinek a kezében a hatalom, nem kell már jogi ürügyet keresgélnie, mert a hatalom a legmegfelelőbb jogi ürügy.”
Valakinek le kell győzni a sötétséget!
Igen. És, hogy el ne felejtsem, az ezzel az óhajjal kezdődő dal is bizonyosan elhangzik majd április 9-én, a hetvenéves Bródy János koncertjén.
