Higgyünk-e Leninnek?
„Vannak évtizedek, amikor nem történik semmi, és vannak hetek, amikor évtizedek.”
De miért ne hihetnénk éppen neki? Hiszen az egyetemeinken valóban komisszárok ülnek, a földjeinken muzsikok, a nyakukon bojárok, burzsujok, a Fideszben sötét lelkű apparatcsikok, a minisztériumokban a tébolyt kiszolgáló csinovnyikok, és mi magunk is öntudatra ébredni képtelen proletárok vagyunk.
És persze az ország élén meg egy hamisítatlan generalisszimusz. Szóval, miért épp a „hetek alatt évtizedek’” ne vonatkozhatna ránk is?
Vonatkozhatna, ha.
Ha például a szakszervezetek nem épp ezekben napokban mutatnák be, milyen az, amikor egy társadalom vereségre játszik: a diktatúra sztrájktiltó törvényeire hivatkozva ellenzik a végre éledő tiltakozást!
Gaskó után újabb ócska szakszervezetisek.
Pedig az Orbán-rendszert ma már semmi más nem tartja össze, mint a társadalom egy részének, sajnos épp a fiatalabbiknak megmagyarázhatatlan közönye és az egyre kevésbé indokolható gyávaság. Már a rezsim saját hívei is érzékelik, hogy a dolgok menthetetlenül rossz irányba fordultak, s bár az övéiknek továbbra is minden gaztettet elnéznek, már ők se nagyon hiszik, hogy ebből bármi is kijöhet.
Sőt talán már a ballib értelmiség sem.
Ez egy romlott, perverz, bukásra kódolt rendszer, csak még az nem dőlt el, hogy kiagyalói az országot is magukkal rántják, vagy még előtte sikerül tőlük megszabadulni.
Ezt kéne megpróbálni, mielőtt késő.
Sokáig úgy gondoltam, Orbánék egyetlen eszközhöz nem nyúlhatnak: erőszakhoz. Bármit büntetlenül megtehetnek, meg is tesznek, de mivel a 2006-os utcai zavargások után éveken át kizárólag „rendőrterroról” beszéltek, ezért ők maguk tüntetőkkel szemben már soha nem léphetnek fel kemény eszközökkel. Vagy ha, igen, elveszítik a „törvénytisztelő kormányzás” látszatának legeslegutolsó megmaradt bizonyítékát is.
Azt már a többség tudja, a volt bibóisták miféle anyagból vannak gyúrva, tudja, hogy nem tanácsos velük kettesben átsétálni egy erdőn, de tény, hogy a diktatúrák legdurvább módszereivel, bebörtönzés, gyilkosság, eltűnés, nem élnek. De nem is volt rá szükség, hiszen az ország önként térdre rogyott és bekussolt.
Ha viszont egyszer majd magához tér és feláll, akkor erőszakosak lesznek – muszájból, mert nem hagytak maguknak más kiutat.
Nem mi, ők.
Éjjel-nappal, percnyi szünet nélkül folyik az ország kifosztása, már egy telefont nem emelnek fel, csak ha az ő privátbizniszükről van szó, a károk, amit naponta okoznak, csillagászatiak, és mindezt nem fogják védtelenül hagyni.
Bár számíthatnak rá, hogy az utánuk jövők megfelelően gerinctelenek lesznek, és futni hagyják őket az irdatlan vagyonokkal, azért, ha veszélyben érzi magát, minden diktatúra ellenáll.
Még úgy két évünk van ezt megúszni.
A szakszervezetek elődei Leninen nőttek fel. Talán Gallónééknak is olvasniuk kéne őt, hogy elhiggyék, hetek alatt is mi minden lehetséges.