Jó lesz igyekezni.
A mentőautóval négy órán át hurcolt, és végül ellátatlanul meghalt asszony, az egyre nyomasztóbb miniszterelnöki beszédek, vagy a gyilkos stadionprogram folytatása félreérthetetlenül mutatja az utat.
Azt, amely felé végcélként haladunk, s amit március 15-én rendőrségi járművek tömege jelzett a rakparton meg a Balassi utcában.

Nem a mi biztonságunkra vigyáztak, hanem a sajátjukra. És nem migránsoktól féltek, hanem a téren összegyűlt tízezrektől.
Mert tudták, mi járt a fejekben, a csöpögő esőben, az esernyők alatt.
A félelem kölcsönös és indokolt, és nem csak a védtelenné vált társadalom részéről. Ez a rezsim egy demokráciát pusztított el és fosztott ki, ezért rengeteg a vesztenivalója, sokkal több, mint az 1990 előttinek volt. Tudják, hogy bűnösök, hogy a bűneik megbocsáthatatlanok, tudják, hogy rendszerüknek a nemzet számára nincs semmi célja, haszna, ezért félnek. Viszont eltökéltek, és ha kell, kíméletlenek lesznek, el fognak menni a falig.
De csak ők, a nép erre még mindig nem hajlandó.
Március 15-én, délután öt körül valamit javult ugyan a helyzet, azóta viszont visszaromlott. A szakszervezetek „óvatosak”, nem ajánlják, nem támogatják a sztrájkot, még az egyórást sem. Állítólag féltik a tanárokat.
Vagy inkább magukat?

Csakhogy nincs igazi választás: vagy az ügy gördül tovább, vagy a tanárok tűrnek, kínlódnak tovább. Pedig egyelőre nincs mitől félniük: a hatalom aligha akarhat új Puklikat a nyakába, ezért nem fog nekiállni kirugdosni őket. Jobban bízik az emberek megosztottságában, kifáradásában.
Való igaz, senki nem tudhatja, mi a helyes dózis és tempó, az viszont biztos, hogy nincs külön ügyük a tanároknak. Az országnak van ügye. De ha az ország még alszik, amire sok jel utal, akkor a tanárok csak magukra számíthatnak. Akkor az embereknek előbb fel kell ébredniük, a nemzeti forradalom előtt kinek-kinek meg kell vívnia a maga saját, belső forradalmát.

Hogy lássa, amit most nem lát, hogy akarja, amit most nem akar.
Ehhez kéne a segítség, de nincs, az ellenzéki média nem sokat ad abból, amire egy végveszélybe került országnak szüksége volna. Nem az emberekről és az emberekhez beszél, hanem „felvilágosít”, nem érzelmeket kelt, hanem észt oszt. Szívgörbék helyett grafikongörbéket rajzol. És ezt hívják ők szakmának.
De nem egyedül ők vettek fel rossz pozíciót. Legfájdalmasabb az egyetemi ifjúság tartós közönye. Ők hol vannak most, miért nem érzik magukénak a pedagóguslázadást? Miért nem szállnak be, miért nem segítenek?
Ha fel-fel is tűnnek egy-egy tüntetésen, a hatalom által legjobban félt réteg kollektíven kivonta magát a XXI. századi Magyarország legdrámaibb nemzeti ügyéből. Holott már rég meg kellett volna fordítaniuk a szerepeket: ne a szülő féltse a gyereket, hanem a gyerek a hatalom célpontjává vált szülőt.

Egyszerű a kérdés: egy korszak és egy korosztály két jellegzetes nőalakja közül ki mellé áll az egyetemi ifjúság: Orbán Ráhel vagy az ő sajátjuk, Kövesdi Veronika mellé?