Titkosítanak, fosztogatnak és fegyverkeznek.
Mindezt nem egy véres puccsal hatalomra jutott katonai junta teszi, hanem az EU egyik tagállamának kétszer is parlamenti választást nyert kormánya.
A mienk.

Titkosítanak, mert képtelenek ellenállni fosztogató vágyaiknak, és fegyverkeznek, mert jobb félni, mint megijedni.
Az újabb és újabb katonai, rendőri, terrorelhárítási, katonai-rendőri, stb. egységek után tegnap óta van már Katonai Rendészeti Központ is, egy másfajta TEK, de akár a többi, ez is kizárólag a demokráciát visszakövetelő fegyvertelen és védtelen lakosság elleni majdani ütközetre szolgál.
Mi másra?

A Parlament bármely ablakán nézzen is ki a magyar kormány, mindenhol ugyanazt az egy ellenséget láthatja: a népet. Ők maguk tették őt ellenséggé, és most kénytelenek ellene fegyverkezni.
Lassan mindegyik főembernek saját magánhadserege is van, már Matolcsy is kisebb fegyverarzenált tároltat az MNB épületében.
És nem is alaptalanul fogy a biztonságérzete.

Talán nem kéne egy lassan már nyomorgó nép pénzét eltüntetni, titkosítani. A jegybankelnöknek nem kéne elhitetnie magával, hogy amikor épületeket, festményeket vesz milliárdokért, vagy a legújabban borozót nyit az Úri utcában, akkor ebből akár csak egy képkeret vagy egy dugóhúzó is az ő tehetségét dicséri. Nagyon nem kéne ennek a NER rohadt rendszerében magasra jutott gazembernek báró Hatvanyt utánoznia.
És akkor félnie se kéne.

A világ nem egy helyén a politikusoknak egy vacsora árával is el kell tudniuk számolni, a mieink meg egyik törvényt hozzák a másik után, hogy még arra se kelljen felelniük, mit keresnek éjfél után az MNB trezorjában.

Orbán egész rendszere és vele együtt Magyarország végzetesen félrecsúszott. Sok évtizedes, helyenként évszázados lett az elmaradásunk: abban, ahogy az iskoláink oktatnak, ahogy az önkormányzatok, a hatóságok az ügyeinket intézik, a kórházaink hullagyárakká váltak, a magyar vasút és a rettenetes pályaudvarok hátsó-Oroszország, s miközben Angliában két gondozó napi 24 órában, TB-alapon segít egy rokkantat, Magyarország középkori kegyetlenséggel bánik az elesettjeivel. De nálunk még a papok is pénzt mosnak, nem a szegények lábát, és nem Jézust dicsérik, hanem Orbánt.

Az utcáink mocsokban, meghalni odalökött hajléktalanok bűzében fürdenek, az emberek feszültek és tartanak egymástól, a stadionjaink, mozijaink, könyvesboltjaink kiürültek, az újságokat nem olvassa senki, a Saul fia Oscarja százezernyi fejben nem büszkeséget, hanem őrületet szül…
És lefogadom, hogy a jegybankelnök még a borért sem fizet az Úri utcában.
Ilyen volna egy ország?

Ami kezdetben talán csak egy kis „önkényuralmi kalandnak” indult, az mára egy totális kudarc felé tartó, történelmi léptékű tragédia kibontakozása.

Azt, ami itt folyik, valaki nem fogja túlélni: vagy mi, vagy ők.

De a Lovas csak vágtat a téboly vak lován, és nem látja, hogy az éjszaka után itt már nem nappal, hanem egy másik éjszaka következik.