Folyik a versenyfutás a rezsim és a társadalom között. A tét, hogy a NER át tud-e alakulni klasszikus, kőkemény diktatúrává, mielőtt a társadalom magához tér.
Aminek épp most ismét vannak jelei.

De voltak már máskor is, és egyik sem tudott irányváltást kikényszeríteni. És ez a legújabb, már az első nap elárult kezdeményezés sem fog.
A rezsimnek nincs miért aggódnia, az orbáni tervből, amely az első kormányzása második felében fogant meg benne, egy sort sem kell átírni. Ebből a végzetes pálfordulásból számomra négy „apró” mozzanat különösen emlékezetes.

Az első a híres "Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet" 2001 júniusában. Akkor még csak vacak 40 millióról volt szó – ma már ennek a tízszerese, százszorosa sem okoz lelkiismeret-furdalást neki --, de az eset jelezte, hogy a miniszterelnök a fizetésén kívül is igényt tart közpénzekre.

Jött a koronaúsztatás 2001 augusztusában.
Abból a komikus színjátékból derült ki nekem, hogy három év után vége a viszonylag racionális kormányzásnak, Orbán Viktor beleunt a számára semmi sikert nem hozó, sivár, napra nap miniszterelnöki ügymenetbe.

A legközelebb, 2002 áprilisában, két választási forduló között így kívánta felrázni csüggedt szavazóit: „Ha a szocialisták visszajönnek, veszélybe kerül… a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”
Itt már az ország, a nemzet semmit nem számított neki, csak saját maga.
A buddhisták azt tanítják, hogy két út közül válaszd a nehezebbet. A gyalázatos beszédből megértettem, ő már eldöntötte, hogy a könnyebbet fogja választani. Nem a nemzetgyarapítás göröngyös, fillért fillére, téglát téglára rakunk útját, hanem a rövidebbet, amely a semmibe, a pokol felé vezet.

És végül 2010 októberében, immár ismét miniszterelnökként, a vörösiszap-katasztrófa napjaiban nem egy humánus és aggódó vezető nyilatkozott, hanem a kifejlett zsarnok: „Ezért valakinek felelnie kell… Ez az ügy nem úgy lesz elintézve, ahogy általában szoktak, új időszámítás kezdődik".
És valóban elkezdődött, és biztos voltam benne, hogy sötét évek következnek.
Most pedig már a semmi szélén, a pokol kapuja előtt toporgunk, csak a kapuőr még nem nyitotta ki. Még korai.

Elvben ugyan tíz-húsz évig is eltarthat ez a lassú kivéreztetés, de nem fog. Orbán szétdúlt, szétbarmolt rendszerének nincsenek tartalékai, ezért nem csak a népet, de növekvő számú klienseit sem fogja tudni hűségessé etetni. Ha valami, hát ez lehet rá veszélyes, nem az ellenzék.
De ő már erről is döntött – a juntatörvény a legfrissebb, bár az eddigi legagresszívabb figyelmeztetés.

Mégsem hisznek neki.
Nem hiszik el, hogy a személyisége alkalmas a legmocskosabb munkára is, mivel nem érzi, hogy bár ő fent, a többiek lent, miniszterelnökként is osztozik a közös emberi és nemzeti sorsban.
Folytatódik az önámítás, amíg a kivéreztetésből elvérzés nem lesz.