A jídise vircsaft
A jídise vircsaft
Szóban forgó szavunk voltaképpen zsidó háztartást jelent, ám vajmi kevés köze van az egyébként világhírű zsidó konyhához, inkább a zsidó társadalmi élet egészét jellemzi. Akkor használjuk (kissé tréfásan), ha rendezvényeink, összejöveteleink szervezetlenségét akarjuk pellengérre állítani. Ha, mondjuk, a násznép türelmetlenül vár, a menyasszony már könnyekre fakad, az esküvőt mégsem lehet megkezdeni, mert a samesz megfeledkezett a kóser borról, ha a zsidó iskola műsoros estje több mint egy órával később kezdődik.
Egyszóval, ha már minden a feje tetején áll, ha már — ahogy azt Izraelben mondják — “teljes a zűrzavar” (jés balagan gadol).
A zsidó társadalmi élet egyik legismertebb velejárója a smúz, a “hallomásos” (fülbesúgásos) hírek továbbítása, amikor mindenki mindenkiről mindent tud, még azt is, amit ő maga sem hallott. Ha két zsidó véletlenül találkozik, azonnal smúzolni kezdenek, és jaj annak, akit a szájukra vesznek… A régiek mindent megtettek annak érdekében, nehogy szóbeszéd tárgyai legyenek. Így történik, hogy a messziről jött ember olykor többet tud rólunk, mint mi magunk. Jómagam is, ha hosszú évek multán egy-egy külföldi barátommal találkozom, meg szoktam kérdezni:
- Mondd, hogy vagyok?
A zsidó társadalmi élet sajátossága, hogy nincs két olyan zsidó, aki egyazon nézetet képviselne. Így aztán a zsidó közösségek létrehozása, összetartása is emberfeletti munkát igényel. Ezt példázza a következő remekbeszabott zsidó anekdota is:
- Hány zsinagógát építene két zsidó egy lakatlan szigeten?
- Hármat!
- ?
- Az egyikbe az egyik járna, a másikba a másik, de kell egy harmadik is, ahova be sem tennék a lábukat! …
Persze, van, aki egyenesen sportot űz ebből a játékos ellenszegülésből. A vitatkozó kedv részint már a talmudi gondolkodásmódból következik. (Beszéltünk már erről pilpul címszavunk kapcsán.) Az egyik régi, vidéki hitközségnél, kivételesen, nagy egyetértés uralkodott: a hitközségi elnök, a rasekol, közmegelégedésre végezte nemes feladatát, s a közös ügyek mind szépen alakultak. Mégis, az egyik tag állandóan támadta a vezetőséget. Meg is kérdezték tőle, miért okvetetlenkedik állandóan? Mire — kivételesen őszintén — így válaszolt:
- Ha mindenben egyetértenék, ki venne engem észre, ki törődne velem?
Az egyik északkelet-magyarországi jesívában egy bócher úgy akart feltűnni, hogy minduntalan ellentmondott a rabbinak. Valahányszor a mester a Talmud magyarázatába fogott, ő jiddisül közbevágott:
- Efse farkert? (Talán épp fordítva?)
Végül a rabbi megunta a feleselgetést, felkapta a fóliánst, és fordítva csapta diákja elé:
- Nü, hosztu farkert! (No, nesze neked fordítva!)
Arra is tudunk példát, hogy a sajátos zsidó zűrzavar, a jídise vircsaft éppenséggel a közösség fennmaradását, fejlődését biztosította. A 20. század elején a bécsi Burschenschaft (Diákszövetség) nem akarta megengedni a zsidó diákok részvételét a szövetség körében. Így nem maradt más lehetőség, mint egy független zsidó diákszövetség megalakítása. Erre azonban az egyetem rektora csak akkor adhatott volna lehetőséget, ha a létesítendő szervezet önálló nemzeti nyelvvel rendelkezik. Csakhogy diákjaink egyike sem tudott jól héberül, legfeljebb egy-két zsidó imára emlékeztek néhányan gyermekkorukból.
Amikor a rektor eljött meghallgatni az új “héber nyelvű” diákkör egyik ülését, a hallgatók már felkészülten fogadták az egyetem vezetőjét. A kör elnöke blazírt arccal kezdte recitálni a délutáni ima legismertebb zsoltáridézetét:
- Ásré jajsvé vészechó, ajd jehallelujó szeló! (= Áldott legyen, aki kapuidban ül, akik Téged dicsérnek, Uram!)
- Most az elnök úr köszönti a megjelenteket, mindenekelőtt az igen tisztelt Rektor urat — magyarázta a hivatásos “tolmács”.
Rövidesen egy fiatalabb diák jelentkezett szólásra:
- Má nistánó halájló haze mikol halélajsz? Sebchol halélajsz ónu ajchlin choméc umácó, haláljló haze kulaj mácó? (= Miben különbözik ez az éjjel a többi éjszakától? Hiszen a többi éjjelen akár kovászosat, akár kovásztalant ehetünk, ám ezen az éjjelen csakis kovásztalant? — ezek a gyermek kérdései a széder estéjén.)
- Egy új tagjelöltünk kérdést intézett az elnök úrhoz, amelyben a kör ügyrendjéről érdeklődött — folytatta rezzenéstelenül az alkalmi tolmács.
Az elnök sem zavartatta magát, hanem a Haggádából jól ismert válasszal folytatta:
— Avódim hojínu löfáro bömicrájim… (= Szolgái voltunk a fáraónak Egyiptomban…) És így zajlott le az álcázott összejövetel, amíg az egyetem rektora teljes meggyőződéssel alá nem írta a diákkör engedélyezését…
Hasonlóan aranyos történetet jegyzett le Immanuel Olswanger, a jiddis vicc legnagyobb szakértője, a régi, cári Oroszországból:
Egy szegény zsidóhoz, valahol Podóliában beállít egy orosz katona, puskával a vállán:
- Maga Tanchum Pfefferkorn?
- Igenis — szól a zsidó ijedten.
- Azonnal fizesse ki egy rubelnyi adósságát a cárnak.
A szegény zsidó ránéz a katonára, s főként a fegyverére, és (mit tehetett volna?) fizet. Ám a dolog csak furdalja az oldalát, ezért fölkeresi a rabbit, elmeséli, és megkérdi tőle:
- Három dolgot nem értek. Mindenekelőtt, honnan is tudhatná a cár az én nevemet? Aztán, miért küld ide a cár a messzi Moszkvából egy katonát egyetlen rubelért? Végül pedig, mi szüksége a cárnak, aki olyan nagyon gazdag, akinek annyi aranya-ezüstje van, éppen az én egy rubelemre?
- Az első kérdésed nem kérdés — magyarázza a rabbi, miközben hosszú szakállát simogatja. — Emlékezz vissza, amikor három évvel ezelőtt a cár itt utazott át, mind kimentünk az országútra, hogy megnézzük őt. Emlékezz vissza, akkor azt mondtam neked, Tanchum Pfefferkorn, menj haza, mert nem fogsz elkészülni a munkáddal a szombat bejövetele előtt. A cár bizonyára meghallotta ezt, megjegyezte, és most eszébe jutott, hogy az adósa vagy.
- A második kérdésed sem kérdés, mert tudd meg, ha egy katona befejezi a szolgálatát, el kell búcsúznia a cártól. Ezt a katonát a cár meg akarta jutalmazni, ezért így szólt hozzá: Menj haza, Podóliába, ott van nekem egy adósom, a Tanchum Pfefferkorn, kérd el tőle az én egy rubelemet.
- A harmadik kérdésed, az már egy komoly kérdés. Ne feledd azonban, hogy a Szent, áldassék a neve, mennyi imát kér tőlünk! Holott az angyalok épp eleget dicsőíthetik Őt, minek akkor Neki még a mi imánk is? Nyilván, nincs is rá szüksége, de azért jól esik Neki. Hát így van valahogy a cár is: a kincstárai tele vannak ezüsttel-arannyal, miért fáj a foga épp a te egyetlen rubelodra? Hát, tudod, igazából nincs is szüksége rá, de, tudod mit, jól esik neki…
Raj Tamás
