Az is tanulságos, ami a deportálások leállítása után történt:

Az is tanulságos, ami a deportálások leállítása után történt:

A katonai helyzet romlása és a deportálások negatív visszhangja, a keresztény egyházak erősödő nyomása, az auschwitzi jegyzőkönyv megismerése kényszerhelyzetbe hozta a kormányzót. Június elején leiratban utasította Sztójayt az atrocitások megszüntetésére, a gazdasági szempontból nélkülözhetetlen zsidók mentesítésére, Baky és Endre leváltására. A leirat totális kudarc! A június 21-i minisztertanácson részt vett Baky, Endre, és a csendőrség felügyelője, Faragho Gábor. Faragho elmondta, hogy alaptalanok a csendőrséget ért vádak, mert a 20.000 fős állományból csak 3 személy ellen kellett fegyelmi eljárást indítani. Majd Baky kapott szót, szerinte mindössze 18 öreg vagy beteg zsidó halt meg az eddigi deportálások alatt. Majd Endre olvasta cinikus és hazugságoktól hemzsegő beszámolóját. A kormány minden vita nélkül elfogadta a két államtitkár beszámolóját.

8 nappal a kormányülés után érkezett az első komoly figyelmeztetés külföldről: június 29-én XII. Pius pápa táviratban kérte Horthytól a deportálások leállítását. Másnap egy igazi nehézsúlyú ütés érkezett. Roosevelt nem kertelt, ultimátumban követelte ugyanezt, vagy különben bíróság elé penderítik és a halálbüntetés eshetőségével nézhet szembe.

Horthy még az ultimátum előtt,- a megszállás óta először- június 26-ra maga hívta össze a kormányt. Megismételte június elejei leiratában követelteket, ismét eredménytelenül.

A 2 E már május óta tervezte a budapesti zsidóság deportálását. Le akarták állítani a tömegközlekedést, hogy a járműveket a nagy razzia során elfogott zsidók elszállítására használják. Még a postások és kéményseprők is szerepet kaptak volna. Az akció idejére számos csendőr alakulatot is Budapestre vezényeltek. Az események a zsidótlanítok számára kellemetlen fordulatot vettek. Horthy besokalt, Roosevelt ultimátuma, az auschwitzi jegyzőkönyv megismerése, követeléseinek negligálása után, úgy érezte, hogy a csendőrség puccsra készül. Most kiderült mennyi hatalma volt valójában, a Koszorús Ferenc által parancsnokolt 1. páncélos hadosztály egységei bevonultak Budapestre, a csendőrök hátraarcot csináltak. De az V. csendőrkerületben még vígan folytak a deportálások.

Július 6-án maga Sztójay közölte Veesenmayerrel, hogy a kormányzó leállította a további deportálásokat, ekkor már úgy tűnik a kormány is egyetértett a döntéssel. A magyar elhárítás egy olyan jelentést tett eléjük, miszerint az angolszász erők a magyar vasútvonalak, a magyar kormányszervek épületeinek célzott bombázását tervezik, továbbá összeállították 70 magyar (és német) háborús bűnös listáját. Tartottak attól is, hogy a szövetségesek lebombázzák a zsidótlanított főváros.

Másnap a német követ találkozót Horthyval, aki panaszkodott a nemzetközi tiltakozások miatt, valamint szidta Endrét. Veesenmayer nem aggódott és ilyen értelmű jelentést küldött feletteseinek. Igaza volt, mert tiltás ide, vagy oda július 6. és 8. között deportálták a Budapest környéki zsidókat. Jaross nyíltan azzal hencegett, hogy Horthy tiltása ellenére is Auschwitzba küldi a zsidókat. Ennek ellenére a deportálás július 9-én megrekedt. Endre a napon másodszor is megnősült, és pár napos szabadságra ment.

A németek ekkor önerejükből próbálkoztak, csekély eredménnyel. Július 14-én betörtek a kistarcsai internálótáborba, melyet a magyar rendőrség felügyelt, és 1.200 foglyot vonatra terelték. A Zsidó Tanácsnak azonban sikerült fellármáznia Horthy környezetét, a semleges követségeket és az egyházakat. Első alkalommal fordult elő, hogy a kormányzó parancsára visszafordítottak egy Auschwitzba tartó szerelvényt. Csak időlegesen, mert a SEK 5 nappal később újra betört a táborba, ekkor sikerült az akció. Július 24-én szintén sikerrel jártak Sárváron, ahonnét 1.500 főt szállítottak ki.

Július 17-én maga Hitler is megnyilvánult. A magyar deportálok védelmére kelt, mert olyan hírt kapott, hogy Horthy retorzióra készül a deportálásban főszerepet játszó miniszterek, államtitkárok ellen. Egy hétre azt mondta az egyik magyar tábornoknak, hogy az egymillió magyar zsidó a ruszkik szövetségese, a bombázások is zsidók műve, tévednek, ha el akarják pusztítani Európát, mert ők fognak elsőként elpusztulni. Endrének ilyen pártfogóval a háta mögött sikerült megtartania állását, de a zsidóügyeket július 20-án elvették tőle. Ezután ismét visszatért az apai kúriába, Eichmann társaságában.

Ungvári azt állítja, hogy a nemetek elsősorban nyersanyagot es katonát akartak tőlünk ’44 tavaszán, nem pedig a zsidókat, ennek ellenére többszöri felszólítás után sem sikerült a napi 7-8 vonatnyi emberszállítmányt 3-ra lecsökkenteni, ahogy azt a németek – fogadó kapacitás híján - kérték, mivel a magyar hatóságok, élükön Endre Lászlóval nagyon elkötelezettek voltak az ügy iránt. Hasonlóképpen a Kamenyec-Podolszkijban történtekhez, ahol a németek által hadműveleti területté nyilvánított területre – egy másik „szakértő” véleménye szerint, amit a Nemzet Történésze is megerősít, pusztán idegenrendészeti eljárás (?!) keretén belül - sikerült több tízezer civil ember betolni, (nem tud érdekelni, hogy nem magyarok voltak, ez a tény nem könnyít az én lelkemen, akié igen, annak gratulálok hozzá, legyen könnyű az álma) akiket végül a németek hely és idő hiányában inkább ott helyben legéppuskáztak, amelyről a magyar hatóságoknak természetesen volt tudomásuk, mint ahogy arról is, hogy mik történnek a haláltáborokban.

Tények:

- A magyarországi zsidóság katasztrófája a magyar vezetés részéről elő lett készítve diszkriminálással, megalázással, a nemzetből való kirekesztéssel
- A német megszállást a kérdés szempontjából úgy kell tekinteni, mintha a magyar hatalom oda tett volna a nácik orra elé egy nagy virtuális zöld gombot amire az volt írva: Start. A náciknak csak meg kellett nyomnia
- Túlélőktől  lehet tudni,  a határig egy szál németet nem láttak. Magyarok voltak, akik összegyűjtötték, gettóba zárták, kifosztották őket.

Schmidt Mária állításával ellentétben a német nyomás nem volta akkora a magyarokon, hogy azt büntetlenül meg nem tagadhatták volna. Erre példa Franciaország ahol a kisebb létszámú zsidóság 22%-a pusztult el 4 év alatt míg Magyarországon 3 hónap alatt a lényegesen nagyobb létszámú magyar zsidóság 74%-a.

A Nemzet Történésze jó lenne ha megfogadná Götz Aly német professzor szavait, amit egy riportban mondott: „Önök, magyarok, találhatnak politikailag felelősségteljes, józan megoldást, mégpedig azzal, hogy azt mondják: ez történt, ez már történelem. Vállaljuk, hogy részt vettünk az üldözésben, nem mi voltunk az ötletadók - ezt a magyarok javára lehet írni -, de csatlakoztunk, anélkül, hogy muszáj lett volna.”

Ez ott kezdődik, hogy a történelmet nem hazudjuk el.  ’44. 03.19-re, mikor a németek megszállták Magyarországot, a zsidók másod, illetve harmadrendű állampolgárok voltak, helyesebben teljes jogfosztottságban éltek addigra már.

Ezt a „szakember”,  Schmidt Mária teljesen kikerüli, marginális témának tartja. Megmaradt a puszta életük a deportálásokig, hát ez nagy dicsőség, legyenek elégedettek vele.
Mindenesetre - az ellenkezőjére irányuló német nyomás ellenére - addig jobban álltak, mint sok más szövetséges/megszállt országban.

Emellett az antiszemitizmus egy meghatározott szintig                   olyannyira kiterjedt jelenség volt, hogy a numerus clausus  bevezetéséig pl. mindenféle német nyomás nélkül eljutottak a  megszállt lengyelek és egyes amerikai egyetemek is - mégsem  tulajdonítunk nekik szerepet a holocaustban.

Szóval - nem tagadva, hogy mélyre jutottunk - a történész asszonynak abban valószínűleg igaza van, hogy ha a háború a  megszállás előtt véget ér (vagy sikerülnek a Kállay-féle tapogatódzások), a magyar elit - a külföldi példákat látva - legalábbis jóval sikeresebben mosakodhatott volna.

De ettől még megkérdezem: milyen érdeke fűződik Schmidt Máriának a tudatos történelemhamisításhoz, és a sorozat olvasta után – már, ha egyáltalán eljut asztaláig – még mindig áldozatnak tekinti Magyarországot?