akkor még nem szállt narancsköd az agyára...

akkor még nem szállt narancsköd az agyára...

Bayer Zsolt: A „jobboldal” gyökerei
in: Népszabadség, LII. évf. 42. sz. 1994. február 19.

„...A magyar társadalom a nyolcvanas évek elejére úgy érezte, a csúcsra jutott, Kelet-Európa leggazdagabb, legszabadabb társadalmává és gazdaságává lett. A magyar kisember azt élte át, hogy pénze, útlevele, autója, utazásai, háza a legirigyeltebb e tájon” - írja Lengyel László a Kritikában megjelent tanulmányában, s megítélésem szerint nem lehet ezzel az állítással vitatkozni. Ugyanakkor a nyolcvanas évek közepétől odalett a „magyar csoda”, és az akkor felnőttkorba lépő generációnak sem lakása, sem háza, sem hétvégi kis nadrágszíjparcellája, de még munkahelye sem volt többé biztosítva. És ugyanennek a generációnak éppen a viszonylagos kulturális szabadság, valamint az utazások lehetősége révén pontos és jól körvonalazható elképzelései voltak a világ működő, boldogabbik feléről, így vágyai között egy pillanatig sem szerepelt a rendszer reformja, kizárólag a teljes változás. Mivel semmilyen ellenszolgáltatást nem várhattunk többé, nem voltunk hajlandók megtanulni - ismét Lengyel László szavával élve - a Kádár-rendszer hazug nyelvezetét. A teljes változás akarásának ténye, a liberális parlamenti demokrácia bevezetésének igénye pedig egyértelműen „jobboldali” politikai beállítottságot jelentett - de tegyük hozzá gyorsan, hogy az ideológiájában ortodox kommunista pártelit, valamint az ideológiával egyáltalán nem bíbelődő pártapparátus és nómenklatúra, amelynek érdekeit súlyosan sértette már Gorbacsov nyitása is, jobboldalinak minősítette még a legenyhébb, legóvatosabb reformelképzelések képviselőit is, és ez a minősítés a „rossz”, a „bűnös” szinonimája volt. (Emlékezzünk csak vissza, hogy Grószék jobboldali elhajlóként emlegették az MSZMP reformszárnyát is, amely felismerte - saját jól felfogott érdekében is - a változások szükségességét.)
Volt tehát a rendszerváltás kezdetén egy időszak, amikor mindannyian - az MSZMP reformszámyától a radikális Fideszig - a politikai paletta jobb oldalán találtuk magunkat, legalábbis a változásokat nem akarók szemszögéből nézve.
De hogyan áll ez a jobboldaliság a szabad választások után csaknem négy esztendővel?
Kétségtelen tény, hogy Magyarországon egyetlen pillanatig sem volt forradalmi hangulat, egyetlen pillanatig sem élt az emberekben a bosszúállás, a leszámolás igénye. Azt is haszontalan lenne elfeledni - még inkább tagadni! -, hogy egy egész társadalom tartotta már-már megváltónak a népfelkelést bejelentő Pozsgay Imrét. De a vasfüggönyt szétvágó Horn is teljes lelki nyugalommal mérkőzhetett volna akkor bármilyen szabad választáson bármilyen jelölttel szemben. És a választásokon végül győztes Magyar Demokrata Fórum - bármennyire igyekszik is ezt ma letagadni - pontosan érzékelte az ország hangulatát, és kétségkívül a legnagyobb engedékenységet, kompromisszumképességet tanúsította az akkori hatalom iránt. (Szinte nevetséges ma már, ahogy ugyanez az MDF, amelynek prominens vezetői óvtak minket az október 23-i tüntetésektől, a hatalommal való bármilyen nyílt konfrontációtól, ma azt veti az SZDSZ vagy a Fidesz szemére, hogy most nem hajlandók részt venni a koalíció által szított antikommunista kampányban.)
Mert pontosan ez történik. A mérsékletet, a nyugodt erőt hirdető Fórum hatalomra kerülése óta egyre érthetetlenebb, egyre ostobább kommunistázást folytat, amely önmagában is, de az induláshoz, a hajdani jelszavakhoz képest mindenképpen visszatetsző. És ma a koalíció - jelesen pedig az MDF - a jobboldali konzervativizmus letéteményeseként határozza meg önmagát, miközben az ellenzéket - jelesen az SZDSZ-t - kriptokommunista, jobb esetben baloldali liberális erőként aposztrofálja.
A koalíció önmeghatározása természetesen minden alapot nélkülöz. Több okból is. Először, mert az általuk vallott népi-nemzeti hagyományokhoz való kötődés erősen kétségessé teszi a jobboldali konzervativizmus legcsekélyebb jelenlétét is. A húszas-harmincas években gyökerező népi mozgalom mind ideológiájában, mind gazdaságpolitikájában (ha volt neki ilyen egyáltalán) mélyen baloldali indíttatású eszmerendszer, amely a Horthy-éra félfeudális államával szemben fogalmazta meg magát. Legjobb képviselői soha el nem évülő érdemeket szereztek a magyar parasztság kétségbeejtő helyzetének feltárásával, és ezért gyakorta álltak Horthy bíróságai előtt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy soha sem tudták átlépni saját korlátaikat. A húszas évek világgazdasági válságára lényegében háromféle válasz született: a kommunizmus, a fasizmus és a New Deal, a három közül pedig kizárólag a harmadik bizonyult véglegesen életképesnek. Ehhez képest a népi mozgalom a maga harmadikutas elképzeléseivel, romantikus antikapitalizmusával, valamint nagyon is gyakorlati antiindividualizmusával és népi-kollektív társadalomeszményével egyértelmű zsákutcát képviselt. Az sem véletlen, hogy képviselői közül egyesek vagy a kommunizmusba (Veres Péter), vagy a nyilas mozgalomba (Sinka István) „menekültek”. Tény azonban, hogy első számú ellenségüknek a Horthy-rendszert tekintették. Abban a pillanatban pedig, amikor a magát ezen hagyományok letéteményesének kinevező koalíció nagy pompával eltemette Horthyt, egyszerűen szemen köpte az egész népi mozgalmat, szemen köpte saját magát. De hát aligha csodálkozhatunk ezen, hiszen ez a hatalom 1956-ot is azzá akarta tenni, ami sohasem volt, hiszen a reformkommunista Nagy Imre, a nemzet mártírja is zavaró tényező az ő számukra. Ennyit az ideológiáról. Az is nyilvánvaló ezen túlmenően, hogy egy valóban konzervatív gazdaságpolitika soha nem keveredett volna bele a kárpótlás útvesztőibe, soha nem szervezett volna gigantikus állami holdingokat, egyszerűen azért nem, mert ezek ellentmondanak racionalitásának. Egy jobboldali konzervatív gazdaságpolitika nem odázta volna el a nagy elosztórendszerek reformját, ugyanezen okokból. Egy jobboldali konzervatív gazdaságpolitika az gazdaságpolitika, nem pedig annak hiánya, amelyet aztán ostoba kultúrkampfok fügefalevelével kell takargatni.
Mert kultúrkampf az van. A koalíciónak egyetlen dolgot sikerült „megmentenie” a népi mozgalomból, mégpedig annak az egész társadalmat mérgező népi-urbánus vitáját. Ezen a ponton érdemes ismét megállnunk egy pillanatra. Nagy a csábítás ugyanis, hogy a népi-urbánus ellentétet úgy fogjuk fel, mint a húszas-harmincas évek mesterségesen feltámasztott démonát. Ezzel szemben megkockáztatom, hogy ez a szembenállás végighúzódott az egész Kádár-érán.
A népi-nemzeti gyökerű értelmiség azon része, amely a második világháború után azonosult a Rákosi-rendszerrel, majd a forradalom vérbe fojtását követő távolságtartása után elfogadta a Kádár-kurzust is, a hatvanas és hetvenes évek folyamán egyfajta ortodox, balos álláspontról támadta mindazon reformkísérleteket, amelyek a gulyáskommunizmussal próbáltak megvalósítani valamiféle felemás polgári átalakulást. A hatvanas évek elejének „frizsiderszocializmus”, „kicsi vagy kocsi” vitái fémjelzik ezt az utat, majd leginkább az új gazdasági mechanizmus bevezetését megelőző és követő polémiák. Ekkor írja Veres Péter , hogy „főleg az idősebb, de valóban hívő szocialisták között fel-felmerülnek olyan aggodalmak, hogy vajon ebben az új mechanizmusban nem tenyésztődik-e ki valamiféle újfajta élősdiség, valami parazitizmus, amellyel aztán újrakezdhetjük a harcot a szocializmus tartalmáért, a valódi kollektivizmusért”. Ő az, aki aggódik az „individualizmus”, a „kaparj, kurta" mentalitás feltámadása miatt. Felrója a kapitalista gazdálkodás visszatérésének lehetőségét, s mindezekkel szemben a társadalom kulturális és erkölcsi „átnevelését” szorgalmazza, amelyet a rádiónak, televíziónak és az egész magyar művésztársadalomnak kell vállalnia. Megfogalmazódik a fogyasztói társadalom bűnössége és erkölcstelensége, a reklám pusztító hatása a kollektív tudatra, sőt a Gondviselő társadalom című tanulmányában azt is megfogalmazza, hogy „...a nagyobbodó gyermekeket - a fiúkat, gondolom 12-14 éves kortól kezdve, a lányokat valamivel későbben, hogy a pubertás kezdetén még az anyjuk gondjai alatt legyenek - közös nevelőintézetbe, kollégiumokba kellene adni”. Indoklás: „Fiúknál jó az, ha a pipogya infantilizmus vagy a röhejes huliganizmus helyére a katonás és munkás férfiasság lép...”. Fekete Gyula, a nemzethalál rémének apostola ugyancsak valamiféle polgári értékrend, a szerzés, a birtoklás elhatalmasodásának számlájára írja az alacsony születésszámot, amellyel szemben megint csak a kollektív és antiindividuális értékrendet állítja.
És - ismétlem - mindez a felemás, de mindenképpen polgári átalakulást hirdető urbánus MSZMP-szárnnyal szemben fogalmazódik meg. (Maga Veres Péter teszi fel a kérdést a Töprengések a fogyasztói társadalomról című esszéjében: „Antiurbánus, narodnyik abajgások és fontoskodások volnának ezek?” És bár tagadja, maga a kérdésfelvetés jelzi, hogy nagyon is jól látja, jól ismeri a vita természetét.)
Az 1968-as gazdasági reform aztán elbukik, a hetvenes évek végére és nyolcvanas évek elejére azonban igenis megtörténik Magyarországon egyfajta polgári átalakulás, amely záloga nemcsak a szocialista táborban mindvégig meglévő páratlan magyar jólétnek, hanem a rendszerváltást követő - mára már eltűnőben lévő - hatalmas előnyünknek is. Ennek a polgári átalakulásnak motorja az MSZMP-ben maradó fiatal menedzserréteg éppúgy, mint a pártállamtól már a hetvenes évek kezdetétől fokozatosan eltávolodó reformer közgazdászok csapata. S a rendszerváltást közvetlenül megelőző pártosodáskor az SZDSZ-szimpatizánsok között találjuk nemcsak a demokratikus ellenzéket, hanem ennek a rétegnek számos képviselőjét is. Ugyanakkor az MDF gyökerei pontosan az előzőekben felvázolt részben ortodox baloldali, antiindividualista, a polgári fejlődést elvető körökbe nyúlnak. Ők azok, akik a nyolcvanas évekre már mindenekelőtt a magyarság, ezen belül is elsősorban a határokon túli magyarság sorskérdéseire koncentrálnak, ők azok, akiknek gondolkodásában visszaköszön a „haza vagy haladás” több száz éves magyar dilemmája. És sajnos úgy koncentrálnak erre a kérdésre, hogy a Kádár-kori magyar társadalom lehetőségei, a tulajdonhoz jutás viszonylagos szabadsága, melynek ára kétségkívül az emberfeletti munka volt, illetve a viszonylagos kulturális szabadság, amely lehetővé tette a „nyugati kultúrmocsok” beáramlását az országba, - vagyis a polgárosodással járó civilizációs betegségek kell, hogy a bírálatok legfőbb tárgyát képezzék, nem pedig maga a kollektivizált társadalom. Mindezt végiggondolva pedig ismételten egyértelművé válik, hogy a koalíció önmeghatározása vagy tudatlanságból és illúziókból táplálkozó önbecsapás, vagy egyszerű identitászavar. A baloldali gyökerű, a népi-nemzeti hagyományokat - mint láttuk - csak szavakban felvállaló koalíció mint a társára nyelvet öltő óvodás kisgyerek kommunistázza le az ellenzéket, azt az ellenzéket, amelynek liberális blokkja kétségkívül jobboldali gazdaságpolitikát hirdetett meg, az ország már-már katasztrofális gazdasági helyzetét orvosolandó.
Mindezeken túl kétségtelen tény, hogy a nacionalizmus, a nemzeti lét akár manipulációs szándékú, akár jóhiszemű piedesztálra emelése hatalmas erő lehet az összes volt szocialista országban. A haladást képviselő liberális és/vagy szociálliberális erők nem kerülhetik meg ezt a kérdést. Ugyanakkor a magyarországi mélyen baloldali gyökerű, antiliberális áljobboldalnak el kellene gondolkodnia, hogy vajon a Ceausescu-féle nacionálbolsevik diktatúra, amely kétségkívül „megóvta” a román népet az „idegen hatásoktól”, ébren tartotta és végletesen felfokozta a román nemzeti érzést, tényleg követendő példa-e. Megéri-e a nyomor ezt az „egészséges nemzettudatot”? Érdemes lenne a népi-urbánus vitában elmerülő, nyíltan vagy burkoltan zsidózó, a holocaustot tagadó, a nemzetet erkölcstelennek kikiáltó, az ellenzéket hazaárulónak bélyegző, a magyarságellenes tevékenységet vizsgáló bizottság felállításáról elmélkedő, a neonácikat védelmébe vevő, a cigányságot másodrendű állampolgároknak bélyegző, egy dohos illatú zuglapocskában Eörsi Istvánt kipellengérező (mintha Csoóri nem írt volna himnuszokat Rákosihoz!), antidemokratikus áljobboldalnak eltöprengenie, hogy mi lesz, ha minden környező országban a nacionalizmus marad az egyetlen felhajtó erő? Mi lesz akkor a kisebbségi magyarsággal? Vagy megfordítva a kérdést: ha valami csoda folytán holnaptól svájci életszínvonal lenne Romániában, akkor vajon ezt választaná-e az erdélyi magyarság, vagy inkább a nyomort, a harcot, a számkivetettséget is vállalva küzdene tovább kollektív jogaiért? De csavarjunk még egyet a dolgon: ha svájci életszínvonal lenne Romániában, lehetséges volna-e egymásnak ugrasztani a két népet, és eszébe jutna-e ez egyáltalán a hatalomnak?
Mindezek az állítások természetesen csak a szélsőséges politikai erőkre vonatkoznak, ahogy a kérdéseket is csak nekik kell feltenni. De sajnos tény, hogy ezen szélsőségek jó része túl sokáig a koalíción belül, vagyis a hatalom sáncain belül képviselte önmagát, a tőlük való elhatárolódás túl sokáig váratott magára, és itt-ott bizony felemásra sikerült. Ráadásul a koalíció, hatalomra jutásának pillanatától kezdve, maga is igyekezett tágítani azokat a kereteket, amelyeket az alkotmányosság és a jog szabtak számára. Az igazságtétel, a televízió és a rádió elfoglalása - ehhez még egy 1974- es, alkotmányellenes jogszabályt is felhasználtak az „antikommunisták”! -, az állampolgárokat meghurcoló koncepciós feljelentések, a parlament ellenőrző szerepét megkerülő és kijátszó kormányzati módszerek jelzik ezt az utat. Ugyanakkor a hatalom sáncaiból végre kiszoruló, önmagukat szintén jobboldalinak kikiáltó politikai erők mára egyértelműen bebizonyították, hogy számukra semmit sem jelent a demokratikus jogállam, bebizonyították, hogy nekik a diktatúrával csak akkor van bajuk, ha az nem az övék.
Ebben az országban a magát jobboldalinak nevező kormányzat, vállvete a saját soraiból kikerülő belső ellenzékével olyan hangulatot teremtett, amelyben immár talaja van mindenféle nosztalgiáknak. Megteremtettek egy ostoba, a társadalom megszólítására megint csak tökéletesen alkalmatlan nyelvet, amelyet rajtuk kívül senki nem hajlandó beszélni. Mindent elöntő és - éppen saját indíttatásuk, gyökereik miatt - visszatetsző antikommunista hecckampányuk közepette gondolkodás nélkül soraikba fogadták az elmúlt rendszer erkölcsileg leginkább lejáratódott figuráit, ha azok hajlandók voltak lefeküdni ennek a kurzusnak is. Tették mindezt azok, akiket sok évtizedes kommunista diktatúra után egy nagyszerű, felnőtt nemzet, amely véghezvitte vértelen forradalmát, szinte korlátlan erkölcsi tőkével ruházott fel a választások során.
Ennyi lenne hát a jobboldal? Nincs más hátra, mint várni május 8-át, amikor a reformkommunistákból kinőtt baloldali párt(ok) és más politikai erők egyszerűen besétálnak a hatalomba?
Nagy szerencsétlenség lenne, ha így történne. És most még csak nem is az ideológiai fenntartásokról, vagy a kommunista visszarendeződéstől való félelemről van szó. De egy hiteles, európai és valódi jobboldal nélkül elképzelhetetlen az egészséges parlamentáris demokrácia, elképzelhetetlen a parlamenti váltógazdaság. A hiteles, európai jobboldal pedig ma a liberális koalícióban keresendő. Ha a - ma még meglévő - SZDSZ-Fidesz-szövetségnek nem sikerül ezt tudatosítani a választásokig, akkor a társadalomban meglévő és számottevő jobboldali érzelmű, konzervatív értékrendet valló réteg a csak önmeghatározása szerint jobboldali, illetve valóban szélsőjobboldali erőkre fogja adni voksát. Mert úgy érzi, nincs más választása, mert manipulálható - ki nem az? -, akkor pedig ki tudja meddig fungálhat ez a gyökértelen, teljes ideológiai zűrzavarban tipródó, a nyugat-európai jobboldali, konzervatív politikai erőktől fényévnyi távolságra lévő, sőt, az egész nyugati civilizációt gyakorta átkos, kozmopolita mocsokként aposztrofáló áljobboldali massza."