"Orbán Viktor miniszterelnök Széchenyi István születésének évfordulóján, a Széchenyi-díjasoknak adott vacsorán elmondott rövid beszédében arra kérte a jelenlévőket, hogy támogassák a kormányt elképzeléseinek a megvalósításában.
Az ember önkéntelenül elrévedezik, hogyan is tudna eleget tenni ennek a felkérésnek. A miniszterelnök biztosan nem arra gondolt, hogy a legközelebbi választáson a jelen lévő több száz Széchenyi-díjas akadémikus értelmiségi az ő pártjára adja majd voksát, hiszen a meghívottak között számosan balliberális érzelműek. De mit tehet egy konzervatív értelmiségi? Az elmúlt évek tapasztalatai sajnos arra mutatnak, hogy a kormánypártnak nincs vagy csak nagyon csekély affinitása van a kívülről jövő javaslatok és a kritikai vélemények iránt. Ez már azért is elszomorító, mert a világon nincs olyan demokratikusan megválasztott kormány, amelyik ne igényelné holdudvarának tanácsait, segítő szándékú észrevételeit. A világért sem akarom megsérteni a politikusi pályát választott polgártársainkat, de függetlenül attól, hogy a választók meggyőzésében milyen eredmények elérésére képesek, egyáltalán nem biztos, hogy ők a legképzettebbek, a legkiválóbbak, a legtapasztaltabbak, akik minden területen, minden kérdésben képesek megtalálni az ország (!) érdekeinek legjobban megfelelő utat. Hibát követnek el azok a politikusok, akik a belülről jövő kritikát támadásnak tekintik, ami az ellenfél malmára hajtja a vizet. Nem véletlen, hogy a konzervatív értelmiség részéről milyen kevesen szólalnak meg: ha igen, akkor is csak az ellenzék lapjaiban.
Mindezen tények ellenére a jelen írás szerzője – aki és akinek a felmenői minden időszakban tartózkodtak a pufajka (!) viselésének előnyeitől – biztatást vél felfedezni a miniszterelnök felkérésében, és röviden összefoglalja azokat a tényezőket, amelyeket a jelenlegi és a jövő évi választás után megalakuló kormánynak az ország érdekben figyelembe kellene vennie.
Első és legfontosabb feladatunk kapcsolatunk helyreállítása az EU-val, a nyugati demokráciákkal. Messzemenően elismerve a Kelet kultúráját, nemzeti értékeit, mindenféle bántó él nélkül leszögezhetjük, hogy hazánk a Nyugathoz tartozik. Itt lenne az ideje annak, hogy Magyarország kormánya és médiája (!) észrevehetően változtasson szóhasználatán. Annak az állításnak semmi alapja nincs, hogy az EU politikusai, tisztviselői gyűlölnének bennünket. Senki nem gyűlölt és gyűlöl bennünket. Igaz, a gazdagság, a jólét alig elkerülhető önbizalmat, némi „felsőbbrendűséget” kölcsönöz nekik, és a nyugati polgárok, miként a múltban, jelenleg is hajlamosak arra, hogy lebecsüljék a szegény kelet-európai országokat. Ezen a hozzáálláson a szellemi, a kulturális téren elért eredményekkel lehetett és lehet változtatni. Kívánatos lenne, ha a rendszerváltozás időszakában felnőtté vált politikusnemzedék nem rombolná le azt az elismerést, amelyet ezen a téren a nagy sorsfordulók után is itthon maradt szüleik, nagyszüleik generációja – sokkal nehezebb körülmények között – kivívott hazánk számára. Sőt már annak is ideje lenne, hogy a szellemiekben elismert sikereket kövesse a politika és a gazdaság terén elért eredményesség. Ezt azonban semmiképpen nem magabiztos kijelentésekkel, vádaskodással, hanem teljesítménnyel lehet kivívni. Nyilvánvalóan egyik ország kormánya sem szereti, ha kívülről bárki beleszól az ország életébe: analizálja, értékeli a meghozott intézkedéseket. Lehet, hogy a kritikákat megfogalmazók nem ismerik minden részletét az új törvényeknek, a bevezetett változásoknak, az azonban egyáltalán nem állítható, hogy a bírálatok teljesen alaptalanok volnának.
A rendszerváltozás után egyik fő célkitűzésünk volt, hogy fokozatosan felzárkózunk a közepesen fejlett országokhoz. Bíztunk magunkban, népünk szorgalmában, igényességében, kreativitásában, s hogy ezt a célt egy-két évtized után el tudjuk érni.
A rendszerváltozás óta csaknem huszonhárom év telt el, annak azonban semmi jele nincs, hogy ez az álmunk beteljesült volna. Elkeserítő olyan adatokat olvasni, hogy a globális versenyképességi rangsorban az elmúlt évben három hellyel estünk vissza, és az ország jelenleg a hatvanharmadik helyet foglalja el, amely az eddigi legrosszabb. Itt lenne az ideje annak, hogy a kormány és az ellenzék részletesen és konkrétan ismertesse, mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a kilencvenes évek célkitűzését megvalósítsuk.
A pártoknak vázolniuk kellene, hogyan akarják a szegény, elmaradt régiókat felzárkóztatni. Kívánatos lenne, ha nemcsak a fejlett nyugati országrészekben hoznának létre új termelőüzemeket! Az tarthatatlan, hogy emberek tízezrei éhezzenek, segélyekből és mások tulajdonának (kényszerű) eltulajdonításából éljenek. Ha ezen a téren az elkövetkező években nem történik érdemi változás, akkor drámai (!) helyzetek kialakulására számíthatunk, s ezeknek a megoldása lényegesen nagyobb költségekkel járhat. Központi intézkedésekkel segíteni kell a roma származásúak iskoláztatását, szakmai képzését, munkához jutását, a tehetségesebbek továbbtanulása érdekében pedig növelni kell az ösztöndíjak számát.
A kormánypolitikusok részéről gyakran elhangzik az a kijelentés, hogy a „gaz” külföldi tőkések milyen hatalmas, a magyar emberek által megteremtett profitra tesznek szert, amit kivisznek az országból. Csak arról nem esik szó, hogy ők mit tesznek, hogy növekedjék a magyar emberek kezében lévő, munkaalkalmat és profitot termelő vállatok száma. Mit tesznek, hogy a magyar ötletek, felfedezések, kutatási eredmények, műszaki elgondolások itthon valósuljanak meg. Elkeserítő olyan hírekről olvasni, hogy tőke hiányában a feltalálók, a kutatók elképzeléseik megvalósítása érdekében kénytelenek külföldi partnereket keresni. A közelmúltban a kormányfő jelentette ki, hogy a labdarúgást stratégiai ágazatnak tekinti. Mint volt „szocialista profi” labdarúgó tisztában vagyok azzal, hogy a sportsikerek, ezen belül a labdarúgás milyen nagy szerepet játszik a lakosság hangulatában. Az ország előrelépését, felzárkózását, az életkörülmények javulását azonban nem labdarúgó-csapataink alig megvalósítható kiemelkedő szereplésével, hanem sokkal inkább a tudásalapú Magyarország megteremtésével lehet elérni. Ha a kutatás feltételei, a kutatók életkörülményei a jelenlegi szinten maradnak, akkor még a közepesen fejlett országok szintjére sem leszünk képesek felzárkózni, sőt jó esélyünk van arra, hogy a más gazdasági-pénzügyi politikát folytató szomszédjaink is lehagynak bennünket. Ha a miniszterelnök a tudásalapú ország megteremtését tűzné ki elsődleges célul, akkor lenne remény arra, hogy a gazdag, sikeres vállalkozók a kormányfő jóindulatát nem egy kis falu stadionjának építésével, hanem az innováció, a kutatási eredmények gyakorlati megvalósításának támogatásával próbálnák elnyerni.
Tisztában vagyok azzal, hogy a közelgő választás előtt a politikai pártok nem a jövőt érintő, nagy ívű programokkal próbálnak sikereket elérni. Abban azonban erősen kételkedem, hogy a választók nagy többsége csupán a jelenre vonatkozó ígéretekre lenne vevő, és ne érdekelnék a jövő alapjait, gyermekeinek, unokáinak sorsát meghatározó, konkrét tervek."
Az írást a szegedi professzor, Solymosi Frigyes jegyzi. Nem az első finoman bíráló írása ez, de ebből is kitűnik: nem csak az ellenzék látja ám, mi folyik itt kormányzás címszó alatt és mi nem folyik, hanem a konzervatív értelmiségiek is - legfeljebb a többiek hallgatnak.
