elhallgatott tények
elhallgatott tények
Új sorozatot indítunk a Kádár rendszer igazságszolgáltatásának sajátosságairól. Közlője Kopácsi-Gelberger Judith, alapja Dr. Kopácsi Sándor tanulmánya, 1976 Torontó.
Fejet fejért
A szovjetvezetés is tisztában volt azzal, hogy az események harcokban résztvett szereplői döntő többségükben nyugatra menekültek. Nekik nem volt fontos az orosz katona ellen harcolt felkelő feje, jó volt bárki, csak a fejkvóta, a tervszám teljesítve legyen. A halálos darabszámot a fejet fejért elv alapján hazai anyagból nem lehetett volna teljesíteni, hiszen az aktív fegyveres forradalmárok nagy része, mint már előbb is említettem, teljes okkal, külföldre menekült. Ilyen apróság az ÁVÓ-t nem hozta zavarba. Tömegével kreálták a pereket, ahol az elsőrendű vádlottból a tized, vagy huszad rendig, minden szentély a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével volt vádolva. Így már nem volt akadálya a tömeges halálos ítéleteknek. Sok ilyen „Pál utcai csapatot" állítottak össze, ahol jószerével mindenki tiszt volt, s csak elvétve akadt egy egy „Nemecsek.”
Szocialista jog – a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 után
Időnként meghívnak a nyugati egyetemekre keleti tömbhöz tartozó országokból jogászokat előadásokat tartani a szocialista jogból. Csodálkozva tapasztalják a jámbor hallgatók, hogy a tipikus szocialista társadalomellenes bűncselekményeket kivéve szinte teljesen egyeznek a kultúrállamok jogszabályzatával. A Büntető Törvénykönyv általános része és a Büntető Perrendtartás egészen kulturált, mint pl. az ártatlanság vélelme, őrizetbe vétel ideje, védőválasztás, bírói függetlenség stb.
Nézzük meg, hogyan néz ki a gyakorlatban a lágerbe tartozó ország, mint a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 októbere után.
A szemináriumok tanítása alapján a független és pártatlan bíróság csak a törvényeknek az alkalmazására hivatott és csak a bírói lelkiismeret és az igazság szolgálata az alapeleme. Ezzel szemben mindenki tudja, hogy a kommunista párt a vezető erő, ezen belül is a Politikai Bizottság, vagy ha tovább megyünk, a Politbüró Moszkvában. Az, hogy az utasítás milyen áttéteken jön keresztül, az a jelen esetben nem érdekes.
Tekintsünk bele a mechanizmus működésébe:
Íme, egy a sok bíróság közül. A bírói kar tagja, mint a tanács elnöke, és mellette két laikus "választott bíró”. Ez messziről pont úgy néz ki, mint az esküdtszék. Közelebbről a laikus bírók közül az egyik feltétlen párttag /ha nem mind a kettő/, akikre kötelező a pártfegyelem. A pártutasítást megkapja a pártbizottság valamelyik funkcionáriusától, pl. az adminisztrációs osztály vezetőjétől. Ezt, akár tetszik neki, akár nem, végre kell hajtani. Nem kell azért semmit sem a vak véletlenre bízni, a kiválasztás már eleve eldönti, hogy inkább túlteljesítő, mint vonakodó tanácstag kerüljön a halálos tanácsba.
A pártatlanság és elfogultság elkerülése érdekében így helyezi be a karhatalom a mártír özvegyeket, pl. Sziklai Sándor feleségét, akinek férje, amikor a felkelők körülvették a házát, öngyilkos lett.
Több, a harcokban elesettek hozzátartozói is tagjai voltak egy-egy különleges tanácsnak. Az objektív igazság keresése helyett a bosszúért lihegő özvegyek biztosították, hogy a bíróság a szicíliai vérbosszú eszköze legyen. A párt által delegált Dr. Tóth Matild hírhedt vezetője volt az egyik halálos tanácsnak. A tömeges halálos ítéletek meghozatala és főleg kihirdetése kifejezett perverz lelki gyönyört okozott ennek az elferdült pszichopata némbernek.
Amikor a Kennedy-gyilkosság után néhány nappal a TV-ben láttuk, amint Jack Ruby lelövi Oswaldot, még mi jogászok sem értettük meg első hallásra, miért emel szót Ruby védője azon esküdtek jelölése ellen, akik látták a TV adást. Egy kicsit belegondolva máris világossá vált, hogy itt a jognak olyan sarkalatos pontjáról van szó, mint az ártatlanság vélelme. Valóban, hogyan tekintheti ártatlannak a vádlottat az az esküdt, aki látta a kétségtelen gyilkosságot. Az, hogy a bizonyítási eljárás során lejátsszák és akkor úgy is látni fogja? Ez igaz, de a bizonyítási eljárás keretében. Nem pedig úgy, mint a Sziklainék és Dr. Tóth Matildok, ahol eleve az eléje kerülő vádlott bűnös, a bizonyítás is felesleges komédia a szemükben.
Az ügyész még szólásra sem emelkedett, a vádlott már el volt ítélve, a hóhér és két segédje már várták a kispadon. A halállista a zsebben van, a fejpénzért csak a kasszához kell menni a végrehajtás után és felvenni. Minden egyszerű. A gyorsított eljárásban még vádirat sem kell, elég az ügyész szóban előadott néhány mondata. Nem kell patikamérleg sem, hiszen a törvényerejű rendelet kimondja, ezen bűncselekmények büntetése: halál!
Dehát valamivel csak bizonyítani kell a vádat, kiált fel a jámbor nyugati olvasó. Valóban a szocialista jog a szabad bizonyítási rendszer alapján áll. Nem úgy, mint tanultuk anno a közmondást idézve; "Egy tanú, nem tanú!"
A gyorsított eljárás keretében ismét tipikus jelenség az egy tanús tárgyalás. A vádlott ellen egy másik vádlott vallomása. Mentő tanúkat nem hallgatják meg, holott nincs hatályon kívül helyezve a BTK általános részének az a megállapítása, mely szerint az ítéletnél figyelembe kell venni a súlyosbító és enyhítő, a terhelő és mentő körülményeket.
Íme, néhány tipikus eset:
Kiss Péter 20 éves reggel kimegy a kertbe és talál egy géppisztolyt, több tárral. Valaki bedobta a kerítésen, hogy rövid úton megszabaduljon tőle. A beszolgáltatás szóba sem jöhet, mert a meghurcolást úgysem kerülheti el, marad a bevált módszer, tovább dobni, ami nappal nem ajánlatos. Kézikocsira rak néhány bútordarabot, és közötte elrejtve, a fegyvert. A Dunaparttól nem messze laknak. Útközben egy vegyes járőr igazoltatja, a kocsit átkutatják. Kétségtelen korpusz, a védekezést nem hiszik el /mindenki ezt mondja először alapon/. A forradalom alatti idő elszámoltatása következik. Mint sok más fiatal, ő is az utcát járta, s akad egy tanúvallomás, hogy látták a Tűzoltó utcai felkelők között. Fegyvert nem láttak nála. Kiss Péter elmondása szerint egy osztálytársát ismerte meg és vele beszélgetett.
A vád fegyverrejtegetés és fegyveres csoportban elkövetett ellenforradalmi bűncselekmény. A korpusz az asztalon, tanúvallomás is van, az ítéletet nem nehéz kitalálni.
Vajon ebben az igazságszolgáltatási csapatösszeállításban jutott-e szerep a védelemnek? A szereposztási komédiában a védő is helyet kap. Nézzük, hogy nézett ez ki 56 után.
A koncepciós perek védőügyvédjei második vonalbeli vádlók voltak, csak a szótárukban kevesebb és gyengébb jelzőt használtak. Pl. alattomos hüllők, undorító férgek stb. ezt csak az ügyész mondhatta. A védő ügyvéd csak egyszavas jelzőkkel dolgozhatott, mint pl. szörnyeteg, stb.
A vádlott vagy hozzátartozója nem választhatott szabadon védőügyvédet, mivel a politikai perekben meg volt szabva az Igazságügyi Minisztérium listáján, hogy kik közül lehetett "választani”. A rendszer számára megbízható védő már eleve kizárta a szó valódi értelmében vett védelem lehetőségét. A formális szabályt kívánta dokumentálni, hogy a perben indultak ügyész, bíró, plusz egy védő.
56 után is lényegében az eredeti garnitúra maradt és kiegészült néhány olyan volt bíróval /kirúgott rendőrtiszttel/, akik megundorodtak a koncepciós perektől.
A választott vagy kijelölt védő csak a vádirat kiadása után találkozott védencével. A vádiratot és az ellene való védekezést együtt beszélték meg.
Egyetlen személy volt jelen, egy karhatalmista tiszt, aki "csupáncsak" a biztonságra ügyelt. A vádlott készíthetett jegyzeteket, ezt a tárgyalás során is használhatta, csak este vették el tőle, nyilván ezt is biztonsági okokból.
A vádlott és védője minden indítványát előre tudta az ÁVÓ és az esetleges mentőtanú, csodálatos véletlen folytán, hosszabb vidéki kiszállásra utazott. Írásbeli dokumentumokat nem lehetett időben fellelni, vagy a meglévők egyszerűen eltűntek.
Tóth Ilona orvostanhallgató esetében a vád az volt, hogy egy karhatalmista katonát a kórházban a vénába fecskendezett injekcióval szándékosan megölt. A vád szemenszedett hazugság volt és a tárgyalás során a védőügyvédnek adta át Tóth Ilona annak a szovjet tisztnek a nevét és a budapesti laktanya címét, akit mint súlyos sebesültet ápolt és megmentett a harcok alatt. A családtagok beszéltek is a tiszttel, aki hajlandó volt a tárgyaláson vallomást tenni. Az indítvány után egy nappal a szovjet tisztet ismeretlen helyre vezényelték. (Lehet, hogy egyenesen valamelyik magyar táborba, vagy a túlvilágra?)
Tóth Ilonát kivégezték.
Ez a felügyelet a tárgyalás során sem szűnt meg. A tárgyalás szüneteiben a védő csak a "biztonsági tiszt" jelenlétében tárgyalhatott védencével. A vádlott érezte, hogy egy pillanatra sem került ki az ÁVÓ kezéből, a lánc eleje és vége változatlanul egy kézben van. Ezáltal a legdurvább módon megsértették úgy a nemzetközi, mint a magyar jogszabályokat.
Az SZKP XX. kongresszusa után a Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége 1956 májusában, Brüsszelben hozott határozatának 2§ 5. bekezdés c. pontja kimondja:
„Minden vádlottnak letartóztatásának pillanatától kezdve jogot kell adni arra, hogy felügyelet és ellenőrzés nélkül érintkezhessen jogi tanácsadójával.”
A Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége közismerten szovjet befolyás alatt álló szervezet és ülésén a magyar és szovjet küldött a határozatot megszavazta.
Volt néhány védőügyvéd, aki komolyan vette a védelmet és a szó klasszikus értelmében megpróbált mindent védence érdekében. Indítványt tett mentő tanúk kihallgatására. Korabeli újságcikkeket idézett. Gyakran Kádár és Münnich kijelentéseit.
A bíróság elnöke és tagjai először nem akartak hinni a fülüknek, majd az elnök magához térve rendre utasítja a védőt. A védőügyvéd kéri, hogy védence érdekében az általa megjelölt részt felolvashassa a bíróság előtt.
Az elnök így reagál: „Figyelmeztetem a védő urat, ha nem hagyja abba kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padjára ültetem."
A védő nem kért mást, mint Kádár vagy Münnich valamelyik, forradalom alatti beszédének, vagy nyilatkozatának szószerinti idézését.
Az írók pereiben szinte minden tárgyalási napon kijutott a védők bíró által való fenyegetése. A védőbeszédet is a bizonyítási eljárás után minduntalan félbeszakították, megzavarták.
Fellebbezési lehetőség – törvényességi óvás?
Az esetben, ha nem rendkívüli bíróság ítélkezett és volt a másodfokú bírósághoz fellebbezési lehetőség, az ügyész súlyosbítást kért, ha az általa halálosnak minősített cselekményű vádlott "csak" életfogytiglani kapott.
Történtek olyan esetek is, hogy a vádlott 15 évet kapott és enyhítésért fellebbezett. A védőügyvéd javaslatára az illető a fellebbezést visszavonta, mert nem egy enyhítésért fellebbezőt másodfokon halálra ítéltek és kivégeztek.
Ez ugyan ellentétes a magyar büntetőjoggal, mert a bíróság nem szigoríthat enyhítési fellebbezés esetén /ha az ügyész elállt a súlybitó javaslatától/, de itt nem a jog, hanem a belső bizalmas utasítás és a fej-adag teljesítése játszott szerepet.
Ha valaki mégis a többszörös szűrön is átcsúszott valami csoda folytán és elcsúszott a bitófa mellett, még mindég ott volt a karhatalmi fejvadász különítménye vezetőjének kezében egy ütőkártya, az úgynevezett "törvényességi óvás”.
Ez első hallásra úgy hangzik, mintha törvénysértés esetén a Legfőbb Ügyész közbelépne és megsemmisítését kéri a törvénytelen ítéletnek, perújrafelvétel keretében.
E jogszabályt megfogalmazóknak ez lehetett a jó szándékú elgondolása.
A törvényességi óvásra akkor került sor, ha a bírói gépezetben valami "meghibásodás" következtében a halálra szánt áldozat kicsúszott a kezükből. A titkosrendőrség megnyomta a gombot és az ügyeletes ügyész törvényességi óvást nyújtott be az ügyben.
Baráti körünkben egy védőügyvéd intézett kérdést a törvényességi óvás benyújtását követően a vizsgálatvezető ÁVÓ-s őrnagyhoz. Mi tette szükségessé ezt a lépést? A válasz a kincstári humor szellemében így hangzott a "Popey a tengerész" dallamára:
„Nem baj, ha nincsen meg a pótkötél.
Mert van még egy pót-pótkötél"
– miközben könnyesre kacagta magát a saját otromba tréfáján.
Ilyen esetre került sor Dr. Radó György honvéd orvos ezredes ügyében, aki jogerősen 12 évi börtönbüntetést kapott. Mi lehetett a bűne egy orvosnak? Talán ellenállt fegyveresen a szovjet csapatoknak? Szó sincs róla. Egyszerűen, kórháza forradalmi bizottságának elnöke volt. Ez a tény önmagában nem üthette meg azt a mértéket, amelyért a karhatalom a fejét követelhette volna. Volt azonban egy megbocsájthatatlan bűne a karhatalom szemében. Mint a forradalmi bizottság elnöke, ő is kiosztotta az érdekelteknek a titkos káderanyagot. De ezen túlmenően a titkos káderanyag fogalmát kiterjesztően értelmezve, az elhárító tiszt dossziéját is. Na, ez volt a halálos bűn, amiért a törvényességi óvást az ügyész benyújtotta. Dr. Radónak nem sok esélye volt a maffiával szemben, az életéért, a játékszabályokat ismerve, nem adtak volna ez időben egy lukas garast sem.
Az, hogy életben maradt, annak köszönhető, hogy akadt egy védő, aki kockáztatta a szabadságát és az államtitkot képző ügyet és a törvényességi óvást Dr. Radó közeli hozzátartozójának tudomására hozta, aki a Rajk ügyben hosszú börtönbüntetésre volt ítélve, és mint rehabilitált személy igen jó összekötetésekkel rendelkezett. Sikerült is eljutnia a legfelsőbb pártfórumokig és interveniálásra az ügyész visszavonta a törvényességi óvást.
Dr. Bajor László
Érdemes megemlékezni erről a védőügyvédről. Ártani már nem tudnak neki, hiszen időközben rákban meghalt Dr. Bajor László. Röviden tekintsük végig életútját, amely nem volt egyenes és töretlen, tele buktatókkal és ellentmondással, mint az emberi sors általában. Jogi tanulmányait Debrecenben végzi. 1943-ban csatlakozik a baloldali diákokból létrejött Márciusi Fronthoz.
1945 után az igazságügy minisztériumban különböző beosztásokban dolgozik, majd az ötvenes években hadbíró ezredesnek nevezik ki és az egyik külön tanács elnökeként az akkori idők több perében hoz halálos ítéletekét is.
Azon kevesek közé tartozott, aki felismerve, hogy milyen alantas célok érdekében használták fel, levonta a következtetést és lemondott állásáról.
A Kádár-rezsim fényes ígéretekkel igyekezett rávenni, hogy vállalja el a Legfelsőbb Katonai Bíróság vezetését. Dr. Bajor László hajthatatlanul kitartott álláspontja mellett és csak védőügyvédként volt hajlandó folytatni pályáját.
A politikai perekben ezután következetesen védencei valódi védőjeként viselkedett. Nemcsak a tanácselnöknek a fenyegetésével nem törődött, de kockáztatta szabadságát és életét is, hogy a haláltól megmentse az általa védett személyeket.
A Sauluszból Paulusszá vedlett Dr. Bajor László megérdemli, hogy megjegyezzük nevét ebben a vérgőzös korszakban.
A hozott nagyszámú halálos ítéletek esetében az Elnöki Tanács csak igen ritka esetben élt a kegyelmezés jogával.
A külön tanácsok esetében nem is került az Elnöki Tanács elé a halálos ítélet, mert a bíróság olyan felhatalmazással rendelkezett, hogy saját hatáskörében döntötte el, kit tart alkalmasnak arra, hogy a kegyelmet kérők közül a kérvényét terjessze-e fel az Elnöki Tanácsnak.
Akit nem tartottak erre alkalmasnak – ez az esetek 98%-a volt – azt 2 órán belül vagy másnap kivégezték. Valóban királyi jogkörrel rendelkeztek ezek a vészbíróságok.
A halálra ítéltek utolsó órái – szabad vallásgyakorlás
És amikor az utolsó szalmaszál, a kegyelem lehetősége, is elúszott, miben tudott a lélek megkapaszkodni, honnan vehetett erőt az utolsó órákban, hogy szembe tudjon nézni a megsemmisüléssel, a halállal?
Még a hitét nem gyakorló, de sok olyan ember, aki hitetlennek vagy ateistának vallotta magát, ezekben az órákban az ég felé fordult és az Istenben, a túlvilágban, a feltámadásban keresett megnyugvást és erőt a zsoltárral.
" Nincs már szívem félelmére
Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából
Mi lehet a holtak porából”,
Az utolsó perceket a felszentelt személy, az egyház szolgája; a pap tudja igazán megkönnyíteni és a hitben megerősítve útjára bocsájtani a halálba indulót, lelki vigasszal ellátni.
Az Alkotmány biztosítja a szabad vallásgyakorlást és ebbe az is beletartozik, hogy a halálra ítélt - ha kívánja - élhessen a pap által nyújtott lelki vigasszal.
A kommunista rendszerek ''igazságszolgáltatási" apparátusából tiltott kategória a pap. A lelki vigaszt kérőktől megtagadták azt, amit a sötét középkor is biztosított. A materialista, ateista rendszer csak a templom küszöbén belül ismeri el a vallást, azt is számos megkötéssel.
Hogyan engedhetné meg a „klerikális reakciónak”, hogy a lelki vigasz ürügyén államtitkot képező ügyekbe belelásson és még talán képet is nyerjen a titkos perek útján végrehajtott tömegmészárlásokról. A halálraítélt csak a saját hitére, lelki tartására számíthatott.
Engedélyezték viszont, hogy levélben elbúcsúzhasson a hozzátartozóitól.
Ezzel a lehetőséggel jóformán mindenki élt, voltak, akik az egész éjszakát végig írták. De egyetlen levelet sem kaptak meg a kivégzettek hozzátartozói. Éppúgy a karhatalom páncélszekrényei őrzik ezeket, mint a titkos perek anyagait, ha ugyan meg nem semmisítették, mint a perhez nem tartozó felesleges anyagot. Mit érezhettek ezek az emberek, amikor a Gyűjtő Kisfogházában elvezették őket a Sallai és Fürst emlékmű mellett, amelynek közelében állították fel a bitófákat?
A nagy számban hozott halálos ítéleteken túl számos embert ítéltek el súlyos börtönbüntetésre. Nem tudom volt-e valami átszámítási alap, hány év börtön tesz ki egy halálos ítéletet.
Nálunk a Ferencvárosban a grundokon az volt a szabály: három korner egy tizenegyes. Lehet, hogy volt ilyen valorizációs értékelés; három életfogytiglan vagy három 15 év felelt meg egy-egy halálos ítéletnek.
Baráti beszélgetési témánkban valószínű kissé bizarrnak hat az ilyen jellegű beállítás, de ahogyan a cselekmények "felértékelése" folyt a bírósági tárgyalásokon, ez a variáció sem elképzelhetetlen.
Kopácsi-Gelberger Judith