Az, amit a kormányzat leglelkesebb támogatói eddig, valami elképesztő nagyképűséggel "orbanomics" - nak neveznek, gyakorlatilag látványosan megbukott. A válságadókról, a nyugdíj magánvagyon ötvenes éveket idéző államosításáról, a brutális ( valójában elrontott ) adócsökkentésekről kiderült, hogy süket blöffök : az államháztartás kiadási oldalához kell nyúlni, de "körmösen" ám, ahhoz, hogy bármi hihető legyen a külvilág számára a magyar autokrácia gazdaságpolitikájáról. Így meg világos módon kérdőjeleződik meg minden eddigi hatalom-gőzös ostoba intézkedés.

A helyzetet tökéletesen jellemzi Csaba László professzor mostani kijelentése : kultúrember olyat nem csinál, hogy beül egy illegitim monetáris tanácsba, bármennyire is gondoltak volna rá a hatalom emberei. Bizony, Csaba László mond valamit, és tegyük hozzá gyorsan, hogy kultúrember persze egyáltalán meg sem szavaz olyan törvényeket, amelyek sora itt az elmúlt hónapokban elfogadásra került.

A gazdaságpolitika , mint magyar harmadik út tehát felejthető : azt fogják tenni, ami ellen eddig ők uszítottak és visítottak a leghangosabban, amit az MSZP Gyurcsánynak ( de akár Bajnainak vagy sokkal korábban Bokrosnak) soha meg nem engedett volna. A különbség tehát nulla.

Mi marad akkor ebből a harmadik utas magyar kísérletből ?  A közjogi, a politikai - hatalmi rendszer gyökeres átalakítása. Na ebben még "sikerre" juthat a hatalom, hiszen elég csak megnézni Egyiptomot, fél-diktatúrákat, autokráciákat, tekintély elvű szabadságellenes kurzusokat is simán hajlandó igen sokáig finanszírozni a piac és politikailag támogatni a Nyugat ( lásd itt : Kádár ), mert a világ már csak ilyen. A nyugati jogállami demokráciák vezetői, amit saját polgáraiknak el sem tudnak képzelni (nem hogy ajánlani !) , mint politikai-közösségi életmódot, valami átmeneti biztonság érdekében máshol mégis hajlandóak sokáig támogatni. Ebben még joggal bízhat a magyar autokrácia néhány politikai hatalmassága, és az őket kiszolgáló újmagyar oligarchia, Csányitól Demjánon át, az ideológiai felmentésben részesített, az új szentséggel vastagon és nyakig felkent olyanok is, mint pl. Leisztinger. Csatlakozásra még alkalmasnak tűnik a kis és középvállakozók azon néhány ezer fős - gondosan válogatott leendő - csapata, akik az új Széchenyi-terv súlyosan piacellenes alaptételei szerint, nyugati nemzetek megtakarításaiból szép vagyonokhoz juthatnak. Körülbelül itt ér véget a használható társadalmi bázisa a magyar autokráciának, rajtuk kívül tényleg csak azok fognak kitartani, akik Károlyi fejére kipát raktak, meg akik őket ebben lelkesen támogatják.

A magyar szabadságellenes közjogi kísérlet pikantériája az Európai Unió és a NATO, amelyek valóban értékközösségek (is). Ez egy rendkívül érdekes történelmi szituáció, hiszen az a jólét, amelyre a nyugati keresztény társadalomfejlődés szabadelvű polgári demokráciái jutottak, és amely teljesen egyedülálló az emberiség eddig történetében, valójában nem a kapitalizmus műve, hanem a szabadságé.

Az tűnik bizonyosnak, hogy nem lett volna szabad olyan történelmi választás elé kényszeríteni ezt nemzetet, amelyben okkal lehetséges ezért szurkolni, hogy a sokkal kisebb állam létrehozása sikerrel járjon közgazdasági értelemben, miközben pedig - ahogyan Csaba László professzor mondta - "kultúrember"- ként, kötelezően kell elutasítanunk egy illegitim konstrukciót.

Bibó írja valahol, hogy a magyar földművesnek akkora kérdéseket tettek itt föl hetente, amit egy francia paraszt jó, ha évszázadonként egyszer hallott. Hát, kérdések azok akadnak ma is, nem akármilyenek.