Orbán Viktor miniszterelnökünk a soros EU-elnökség átvételekor a válságadó bevezetését José Manuel Barossonak még azzal magyarázta, hogy hazánk egy annyira szegény ország, amelynek lakóira ő már több terhet nem rakhat. Pár nappal később pedig, miután vélhetően ennek hatására, mindhárom hitelminősítő a bóvli kategória eggyel feljebb szintjére helyezte hazánkat, már a Wall Street Journalnak és a Dow Jones-nak azt nyilatkozta, hogy a munkanélküliekkel kapcsolatos nagylelkű és tartós jóléti juttatások korszakának vége van.
Majd itthon, ő és a szóvivője is egyaránt, kínos magyarázkodásba kezdtek. Szerintük a kiadásokat csökkenteni kell, de ez még nem megszorítás. Egyetértek. Lesz, aki szerintem sem fogja megérezni: A gazdagok.
Az Új Széchenyi-terv beharangozásakor aztán már tisztult a kép. Megtudtuk, hogy az Orbán-kormány négy helyről venne el pénzt. A munkanélküli ellátások, a nyugdíjkiadások, a gyógyszerkassza, és a közösségi közlekedés területéről, de szerintük ez nem megszorítás, bármennyire is ezt szeretnék és követelnék tőlük a szocialisták. (?)
Suttogó propaganda. A végén még kiderül, hogy az ő sarukért is a szocik tehetnek…
És most hadd idézzek pár mondatot Orbán Viktor Magyarország miniszterelnökétől. Az idézet nem teljes. (Mivel én sertések közé nem szeretnék keveredni, - mert ugye emlékezzetek vissza, anno Gyurcsány úr is kurvaországozott és emiatt ő is hazaáruló lett, én okulásképp, vagy nevezzetek bátran gyávának azt sem bánom, Orbán úr erre utaló mondatát, nehogy az olvasóim közül bárki engem is hazaárulással vádoljon, - jobbnak láttam, és inkább kihagytam.)
„Egy ország átszervezésére egy emberöltő alatt egyszer van lehetőség, ezt a lehetőséget meg kell ragadni. A magyar embert megöli a tétlenség, a tétlenség a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Meggyőződésem, hogy ezt a mondatot kell a középpontba állítani. Tehát dolgozni kell, egyéb versenyképességi előnyünkkel Magyarország Kínával és Brazíliával is versenyképes lehet, ha a gazdaságpolitikát, amelynek hangsúlyos eleme a Széchenyi-terv, sikeresen végigvisszük. Magyarországon nem szabad elbújni a munka elől”.
Ezek az evangélium igéi. Áldunk Téged Viktor! Elnézést kérek az olvasóimtól, hogy a stílust illetően két mondat erejéig lementem kutyába, de erre már igazán nem találok más szavakat. Ki bújik el Magyarországon a munka elől? Egyáltalán milyen beszéd ez?
Biztos, hogy vannak olyan emberek, akik munka híján és kényszerből kénytelenek beérni a segéllyel, de emiatt még egy ország miniszterelnökének nem szabadna általánosítania, és olyan törvényt hozatnia, amellyel a reá bízott nép felett élet és halál urává váljon. Belegondolt abba Orbán Viktor úr, hogy mit fog jelenteni a gyakorlatban egyes ötven éven felüli érintettek számára ez a törvény? Ezt latinul úgy nevezik, hogy genocídium, azaz népirtás.
Ezzel a törvénnyel tehát nem az a baj, ahogy azt egyesek hiszik, hogy a közmunka helyett feketemunkára ösztönzi a segélyezetteket, hanem az, hogy emberek fognak meghalni.
Tekintettel arra, hogy a kormány gyakorlatilag megfelezte az önkormányzatoknak nyújtott és közmunkára fordítható költségvetési keretet, ezáltal megfosztott sok, valójában dolgozni szándékozó, sőt akaró tetterős embert is a tisztességes (köz) munka lehetőségétől. De mi történik azzal, ha valakit az önkormányzat forráshiányra hivatkozva nem hív be közmunkát végezni, és nem tud a vállalkozóval sem 30 nap munkaviszonyt leigazolni (mert elbújt a munka elől) és elesik a segélytől? Az a törvény értelmében, korra, nemre, származásra és betegségre való tekintet nélkül a következő évben már nem kaphat semmiféle állami támogatást, tehát egészségügyi és gyógyszertámogatást sem. Feltéve, ha tudja az APEH-on keresztül beszedett közel ötezer forintos alap TB-járulékot fizetni, mert akkor egészségügyi ellátás természetesen továbbra is jár neki. De ha nem lesz miből, és valamelyik bérrel rendelkező rokona, vagy a családtagja nem szánja meg őt és nem fizet a nevében helyette, úgy onnantól kezdve az illető személy automatikusan „potyautassá” válik, a számítógépes rendszer adatbázisa azt egyből jelezni fogja az orvosnak, és a gyógyszerésznek egyaránt. Onnantól kezdve pedig a potyautas, mert nevezzük annak, már csak életmentő beavatkozásra lesz jogosult, egyéb más, orvosi, kórházi kezelésre és rehabilitációra nem. Ha tehát elmúlt a közvetlen életveszély, úgy az intenzívről a beteget nem vihetik tovább a belgyógyászatra, vagy más osztályra gyógyulni, lábadozni, hanem az orvosnak a beteget egyből haza kell küldenie. Ha egy munkaképes, ám krónikus betegtől megvonják a segélyt és potyautassá válik, neki azután már a diabétesz, vérnyomáscsökkentő, vagy szívgyógyszerét is teljes áron kell megvásárolnia. Miből fogja, ha nem lesz rá pénze, mert a kormány a segélyét megvonta tőle?
Meddig élhet úgy egy ember, ha nem tudja kezelni és szinten tartani a betegségét? Sokáig nem, az már biztos. Pár év, és jön érte a halál. És tudjátok, hogy mi ebben a pláne? Az, hogy az új médiatörvény értelmében az ilyen esetekről még csak az sem biztos, hogy tudni fogunk.
Emlékeztek arra kedves olvasóim, amikor az egykori egészségügyi miniszterünket, Horváth Ágnes-asszonyt az akkori ellenzék és fanjai a vizitdíj és a kórházi napidíj miatt gyilkosozta?
