Ki is vagyok valójában? Az biztos, hogy eddig magányosan álldogáltam saját eszméim mocsarában, és próbáltam az ágak között észrevétlen meglapulni. Mára kissé árnyaltabb lett a képlet. Sokszor indulatok vezérlik a tetteim megfigyelhető pillanatait, és már alig tudok a védelmemre összpontosítani. Míg mások pontos leírással képesek kifejteni mondandójuk értékeit, addig én a szavak kiejtését gyakorlom. Apró hiba, jól tudom. Olykor próbálnék még jobban meghúzódni a tüskék között,de mára alig hasonlítok önmagamra. Most az egyszerűségem kényszere vezérel!

Igazi kincset tartogat a szíve alatt, aki ismeri a valóság igazi érzését. Úgy képes azt a maga ízlésére formálni, hogy az akkor is a valóság marad, ha mások felé nem ugyanazt az arcát mutatja. Én is hittem sokáig, hogy megtaláltam eme csodálatos pillanatot. Éjjel nappal a lehetőségét kerestem annak, hogy a világ felé vetítsem az emberiség legféltettebb kincsét, hogy általa én is igazi lovagja maradjak. Mára tudom, hatalmasat hibáztam.

Mára tudom, hogy amit én igaznak véltem, azt már apró darabokra szakítottak. Mindegy, hogy milyen árat fizettek érte - bizonyára mindenkinek megérte -, de a lényeget most örök mezőkre száműzte, és általa az én eszmém is szanaszét törte.

Az egyik darab a halhatatlanság rabszolgája maradt, és amit fizetségül kapott érte, az a saját kényszere elé helyezte. Nem számított, hogy az ország hova sodródik, csak egy dolog lehetett az érdeke:

Menekülni, ha ha elér a végzet tengere.