A 70-évek elején kijött az alig 60-kilós fiatal cigány és felesége 10 óra munka után a gyárból, majd betért az első csehóba. A kocsmába már megszokott cigányzenekar játszott. Munkások tömege fáradt-barátságosan iszogatta söröcskéjét és fröccsét, miközben fülüket édesen simogatta az elbűvölő roma zene. De a túlórás vékonyka roma pár mégis feláll és elkezd táncolni. Úgy táncolnak, ahogy eddig még senki előtte. A férfi táncával kikéri a szerelmét ( mángável ) , majd büszkén, gyors lépésekkel erősen táncol ( singrel). 10 óra munka után mialatt mások fáradtan isszák italukat, ők valami titkos és elképesztő iramban járják, ropják. Leesik mindenki álla. Mi ez? Isteni tehetség? Nem tudják, hogy csak az életük keservét és nyomorát járják el. Így jöttek létre az első roma és nem roma munkás közösségek és barátságok. Ma senki sem akarja a másik barátságát elnyerni és közösséget alkotni. A rasszista rosszindulat megmérgezi a teljes társadalmat, semmi barátság, csak tartózkodás, félelem, harag és közöny.
Pedig együtt kell élnünk, egy társadalomban és közösségben, ha akarjuk, ha nem. Gonosz politikusok tömkelege csak azt sugallja belénk, hogy nem lehet közösséget alkotni cigánnyal, mert nem tartja be az együttélés alapvető normáit. Ez amolyan sablonos náci és primitív propaganda duma. Hadd válaszoljak erre egy valós történettel, egy híres Radnóti idézettel.
1941-ben Radnótit, mint zsidó költőt, többed magával felkérik egy zsidó antológiához. Így válaszol : " „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. (…) Ezek kitagadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is....."
Az egész életének történetét, tragédiáját pedig tudjuk. Senkinek nincs joga újjal mutogatni a másik félre azért, mert valami által kisebbnek mutatja a világ és környezete. Ellenben mindenkinek állampolgári és erkölcsi kötelessége az elesettet lehetőségeihez képest segítő jobbat nyújtani. Sem a hajléktalannak, sem a cigánynak és más elesettnek nem hiányzik, hogy keservébe még egyet rúgjanak rajta. Önmaga felállásra pedig szinte esélytelen. Úgy kezeli a szélsőséges main-stream politika a cigányságot jelenleg Magyarországon, mint a viccben a vő az utált anyóst. " Amikor az anyóst eltemetik, sírjába mellé kapát és gereblyét helyez a vő, hogy az anyós tudja ápolni saját sírját".
