Fejem lassan barlangom homályába botlik, kezeim kezdik elveszteni az irányítást. Mögöttem valami furcsa tér, az álcázott szenvedés, és az értelmetlen késztetés válik releváns tényezővé, pedig már rég kiveszett belőle a sosemvolt lelkesedés.

Liberális gondolkodónak tartom magam, olyan kényes érce a szabad véleménynek. Azt is tudom: sokan elfajzott honfitársnak gondolnak, akinek egyetlen késztetése egyben a szenvedélye, hogy liberális pengéjével rárontson saját elkeseredett nemzetére. Az ellenség képe itt csillog szemeimben, szinte már bőrömön érzem a felém áradó emberi indulat perzselő, odiózus leheletét. Számukra a nemzet söpredék lettem. Ha tehetnék, egy sarki jégmezőre száműznének nézeteimért, ha egyáltalán érdemelnék ilyen gáláns ajánlatot elkövetett 30 éves bűneimért (bezzeg ha hosszú combú Juliska lehetnék).

Egy ideig megpróbáltam csöndben maradni, némán a mérhetetlen harag árnyékában, hogy szabadelvűségem akár egy jól elkészített befőtt, hosszú ideig konzerválódjon. Aztán meghátráltam, talán éppen a rossz döntés választottam. Most szólni kéne, szavakat kiáltani a semmiségbe:

Elég, elég, elég!

Szemem sarkából visszapillantok a mögöttem kibontakozó háborús képre, deformált eszmék ádáz csatáját fodrozza az őszi falevél. Egy eltorzított konzervatív gondolkodás néz farkasszemet a becstelen liberális grizzlymedvével, de körülöttük már éles pengék sorakoznak, és lassan de biztosan egy felbolydult világ tekint rájuk szánakozva.

Ilyen országot álmodtunk önmagunknak.