Aki hozzám hasonlóan figyelemmel kíséri Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök úr „bloggermunkásságát”, úgy az szintén olvashatta a legújabb posztját, amelynek témája kapcsán szerintem ő most egy nagy dilemma elé állítja a kedves olvasóit. A döntés pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint aminek az valójában tűnik.
Mert ugyebár, van két azonos minőségű tej, és a vásárlónak döntenie kell. Az egyik hazai termék, a magyar termelő áruja, és jóval drágább, mert literje olyan cca. 240 forint körül van. A másik tej Szlovákiából származik, és mit ad Isten, annak ára viszont a magyarnak a fele csupán, úgy kb. 120 forintot kóstál. Mondd, Te melyiket választanád?
„Tudom, most azt kérdeznék, hogy én melyik tejet vettem meg. Most a magyart, és ez egy kartonnál több mint ezer forinttal többe került. Persze tudom azt is, hogy én sokkal könnyebben megengedhetek ezer forint plusz kiadást, mint azok a sokak, akik havi pár tízezer forintból élnek. Ettől még a kérdés nem változik: mennyivel többet ér a magyar? Meddig várható el bárkitől is, hogy kétszer annyit fizessen a magyar tejért, mint a vele azonos minőségűnek ismert szlovákért? A hazafiak magyar tejet vesznek akkor is, ha az sokkal drágább? Karcosabban kérdezve, a magukat „nemzeti elkötelezettségűnek” mondó radikális jobboldaliaknak vajon mennyivel többet ér meg forintban a magyar tej, mint a szlovák? Vajon ilyenkor mit gondolnak a magyarság és a pénz viszonyáról?” (Gyurcsány Ferenc)
Gyurcsány úr kérdéseiről nekem pedig az un. „svájci mentalitás” jutott eszembe. Hogy hol olvastam erről, annak forrását már nem tudom, de mivel tanulságos a történet, megpróbálom a lényegét felidézni. Íme, a svájci mentalitás:
Először is meg kell nézni, hogy azt a terméket vagy cikket, a városban gyártják-e.
Ha igen, úgy akkor azt kell megvenni, mert az a legolcsóbb, mivel a város lakóinak azáltal munkát biztosítunk, és a későbbi minőségi problémák is kizártak.
Ha nem, akkor meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, és minőségi vitára itt sem kell számítani.
Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e azt a terméket. Ha igen, úgy az akkor szintén jöhet.
Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban?
Nos, ekkor hátra kell dőlni, és behunyt szemmel, pihent állapotban (esetleg egy rövid szunyókálás után) azon lehet elgondolkodni, hogy egyáltalán kell nekünk az a (…) bóvli?
Aki most elgondolkodott az olvasottakon és levonta a következményeket, úgy az szerintem rájöhetett arra, hogy Svájc nem azért gazdag, mert híres bankjai vannak. Nem bizony. Azért és attól gazdag, mert akik ott élnek, azoknak van egy sajátságos felfogásuk, és a mentalitásuknak köszönhetően még azt is megengedhetik maguknak, hogy ne legyenek más országok kiszolgáltatottjai, mondjuk ki, tagjai az EU-nak, mint ahogy mi vagyunk. Hozzánk hasonlóan ők nincsenek megosztva sem, ahogy mi, magyarokra és magyarabbakra, bal-és jobboldaliakra, polgárokra és nem polgárokra, magunkfajtára és még mit tudom én, hogy milyen fajtákra…
Visszatérve a tejre. Mivel nálunk az emberek zömének kevés pénze van és emiatt sokaknak minden fillérje számít, eleve, hogy a boltok polcain nem a drágább hazai, hanem az akciós, a leértékelt, és az olcsóbb termékeket vadásszák.
És most itt jön a képbe a magyar mentalitás, ami szöges ellentéte a svájcinak: Mi a garancia arra, hogyha az emberek a drágább magyar tejet vásárolják, akkor a forgalmazó cégek csökkenteni fogják annak árat, és a hasznot, a profitot hajhászva, nem emelik a csillagos égig?
Nos, kedves blogger Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök úr, ez pedig az én dilemmám...
