Bármennyire szimpátiával figyelem is a demokratikus ellenzék pártjainak, szervezeteinek erőfeszítéseit, amelyeket az Orbán-rezsim leváltása, eltörlése érdekében tesznek, szomorúan állapítom meg újra és újra: teljesen esélytelen harcra vállalkoznak. Ez a harc nem elsősorban azért esélytelen, mert a demokratikus ellenzék képviselői intellektuális hátrányban lennének az Orbán-rezsim képviselőivel szemben (Kósa Lajost vagy Németh Szilárdot ismerve ez persze nem egy óriási dolog), és nem is csak azért, mert Orbán úgy alakította át az országot, ahogyan átalakította, hanem azért, mert országunk lakosságának nagy többsége egyszerűen nem érti meg, mi is történik körülötte; ami történik, az miért rossz, és miért lenne kívánatos a változás.

Politikával, közélettel az ország lakosságának szerintem öt százaléka foglalkozik komolyan. Lehet, hogy még túlzás is ez a szám. Ezalatt azt értem, hogy az ország lakosságának öt százaléka tájékozódik sokoldalúan, ennyien bírnak egészséges forráskritikával, ennyien tudnak statisztikai adatokat értelmezni, ennyi embernek van alapos szellemi munkával kialakított világképe, demokráciafelfogása, ennyi ember politikai emlékezete tart ki akár egy hónapnál hosszabb ideig is, és persze sok mindent sorolhatnék még ide.

Ezzel szemben a magyarok nagy többségének nincs semmilyen demokratikus élménye. Nem tudja, nem is akarja tudni, hogy a politikai rendszer hogyan épül fel, nem tudja a politikai intézményekről, hogy mi a szerepük, miért vannak egyáltalán. Kérdezzük csak meg a kőműves Józsit a piacon, hogy mi az a költségvetési tanács! Ha Mariska néninek elmondanánk, hogy a demokrácia egyik alapja a független Alkotmánybíróság, abból ő csak a „demokrácia”, a „független”, és az „Alkotmánybíróság” szavakat nem értené.

Amit magának a zöm meg tud fogalmazni, azok a rendkívül primitív „ők ott fent, mi itt lent”, „minden politikus egyforma”, „csak a zsebüket tömik” jelszavak.  Az őt körülvevő világról rettentő keveset tud, de vágya sincs rá, hogy kissé jobban megismerje. Egész élete (és már két-három nemzedékről van szó!) úgy telik el, hogy gürizik, kuporgat, ügyeskedik (ez az ügyeskedés mindközönségesen adócsalást jelent!), és néha valami arctalan helyről, hivatalból, bárhonnan valaki a fejére koppant. Ha nem koppantanak a fejére, azt már sikernek értékeli. Sok helyen áramszünetkor ma is azt mondják: „Elvették a villanyt!” Ki vette el? Miért vette el? Van-e összefüggés a szolgáltatás minősége és az érte fizetett összeg között? Ezekkel a felesleges kérdésekkel honfitársaink zöme nem foglalkozik. Ha bármi pozitív dolog történik a környezetében, kijavítják a járdát, felújítják az iskolát, akkor azt nem az adójáért cserében járó szolgáltatásnak, hanem valamiféle kegy megnyilvánulásának éli meg.

Erre az alapra Orbán atombiztos várat építhet. Veszélyes, durva világ ez, mondja, jobban jártok, ha nem is akartok foglalkozni vele; ne menjetek külföldre, majd én mesélek nektek róla; vállalom én helyettetek a veszélyt, biztonságban vagytok!

Említsünk meg egy másik fontos „nemzetkaraktert”, ami Orbánt bebetonozza, amit az ismert kabarétréfa alapján akár „Krahács-jelenség”-nek is nevezhetnénk. Itt van ez a tündöklően tehetséges magyar nép, nagy teljesítményekre hivatott, de irigységből, féltékenységből a nagyhatalmak – akik egyébként csak tanulhatnának tőlünk és hálálkodhatnának nekünk – folyamatosan ármánykodnak ellenünk, támadnak minket. Ez egyrészt kiöli belőlünk a tettvágyat, akaraterőt, hiszen, ugye, széllel szemben nem lehet, másrészt ilyen-olyan sikereinket képes az abszurditásig felnagyítani. Szíjjártó Péter sok éve tartó ámokfutásának bármelyik mozzanatát idézhetnénk most illusztrációként.

Mit tehetünk, mit tehetnénk mi, demokraták? Bármennyire szomorú is: nem túl sokat. Ne felejtsük el soha, a Kádár-rendszer bukása nem az akkori demokratikus ellenzék tagjainak, Kőszeg Ferencnek, Demszky Gábornak, Magyar Bálintnak és társaik bátor tevékenységének volt köszönhető, hanem annak, hogy a Szovjetúnió elveszítette a hidegháborút, tehát megszűnt a rendszer finanszírozása. Orbánt – egyelőre – finanszírozza az EU.

Orbán nagyon jól ismeri a magyarokat. Pontosan tudja, hogy 3600 milliárd forint magánnyugdíjpénztári vagyon einstandolása miatt választást elbukni nem lehet, míg 3600 forint rezsicsökkentéssel választást lehet nyerni.
Szép ember, szent ember, templomba jár, meccsre jár, kolbászt tölt, anekdotázik, pálinkát iszik, nótázik, egyszerű szavakat használ, éppen olyan, mint mi.

Orbánt végül nem Gyurcsány vagy Szigetvári, nem Szél Bernadett vagy Karácsony Gergő, hanem a csőd fogja leváltani. A teljes összeomlás. Amikor már minden padlás lesöpörve, minden kamra kiürítve, a nagyszülők teljes hagyatéka a zaciban. Amikor már bús düledék sincs.

Elkeserítő, szomorú, de így lesz.